Hatodik fejezet - A szégyen

Hatodik fejezet

A szégyen

- Nem maradhatok sokáig. – mondtam, majd letelepedtem az omladozó, kőből épített fal maradványára.

- Nem, én sem. – mosolygott zavartan Nicholls kapitány. – Szeretném…szeretném elnézését kérni azért, ami a váráson történt. – egy pillanatra értetlenül néztem rá. – Smith közlegény viselkedéséért. – magyarázta meg, mire én egy nagyot nyeltem és vörös arccal kaptam el róla a tekintetemet. Ahogy felidéztem magamban a történteket, könnyek gyűltek a szemembe a tehetetlenségtől és a megalázottságtól.

- Nem tesz semmit. – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszem, ehhez ismét hozzá kell szoknom. – mondtam keserűen.

- Nem! – hangja határozottan csengett. – Senkinek nincs joga ahhoz, hogy így bánjon Önnel! Mélyen felháborított a viselkedése. – láttam rajta, hogy tényleg nagyon feldúlt.

- Őszintén mondom, hogy nem értem Önt. – ráztam meg a fejemet. – Hallott rólam mindent…minden pletykát, amit a falusiak mondanak. Mégis úgy tesz, mintha az egész csak valami aljas rágalom lenne. Mintha egészen biztos lenne abban, hogy csak meghurcolnak olyasmi miatt, amit nem követtem el. – gyanakvó szemeimmel az arcát tanulmányoztam. – Miért? – ő néhány másodpercig csendben maradt, majd egy nagyot sóhajtott.

- Egyszerűen képtelen vagyon Önről olyasmiket feltételezni. – bökte ki végül. – Londonban az ember akaratlanul is bele fut…OLYAN nőkbe…de Ön egy cseppet sem hasonlít rájuk. – szeméből olyan szelídség és kedvesség sugárzott, ami megmelengette a szívemet. – Rettenetesen bántja az igazságérzetemet, hogy így bánnak Önnel a faluban…és a családjában. – fejezte be, csizmájával ismét a földet turkálta. – Nem kell elmondania az igazságot, ha nem akarja. Én hiszek az ártatlanságában. Hiszek annak, amit látok. Ön nem olyan… - fejezte be végül.

Csak néztem őt és határtalan gyengeség áradt szét bennem. Kedvem lett volna oda lépni hozzá, megölelni, érezni magam körül a karjait, hallani szavait a fülemben, amelyek gyógyítják a lelkemet…de tudtam, hogy ez lehetetlen. Félre ismer…nem vagyok tiszta…

- Gyerekként…együtt nőttünk fel… - kezdtem bele anélkül a történetembe, hogy egyáltalán felfogtam volna, hogy mit is teszek. – Barátok voltunk, ahogyan a többi hasonló korú gyerek is a faluban. Ám ahogy nőttünk, az én érzéseim átalakultak. Fiatal lány voltam, ő pedig egy fiatal fiú. Új érzésekkel és új vágyakkal, amelyeket még egyikünk sem ismert és értett igazán. – fájó volt visszaemlékezni erre az időre, amikor még minden annyira tiszta volt…én pedig annyira bolond. – Azt hittem, hogy szerelmes vagyok. És azt hittem, hogy ő is szeret. Talán még ő maga is azt hitte. – nevettem fel keserűen. -  Sok időt töltöttünk együtt, kettesben. Nem vettem észre, hogy a falusiak lassan ferde szemmel néznek rám. Vagy inkább  nem akartam észrevenni. – javítottam ki magamat. – Szerelmes voltam és nem érdekelt Apám és Anyám intő szava…sem pedig a falu rosszallása. Azt hittem, hogy ő is szeret…hogy a felesége leszek és akkor ez az egész már nem fog semmit sem számítani. – keserűen felnevettem. – Sok mindenben hittem akkor, amit most nevetségesnek tűnik. – nem néztem rá, inkább csak éreztem magamon a pillantását és a figyelmét. – Aztán az egyik nap…amikor kettesben voltunk…egy fa alatt üldögéltünk és… - lehajtottam a fejemet. Nem tudtam, hogyan folytassam. Egy nagyot nyeltem. – Igen. Megtörtént. – éreztem, hogy az arcom lángba borult. – De nem olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. Nem volt…csodálatos és…és romantikus és költői…egyszerűen csak…egyszerűen csak elvette amit akart. – idéztem fel magamban a keserű tapasztalatot. – Félre ismertem. – vontam le a végső konzekvenciát. – Még aznap tele kürtölte vele az egész falut. Persze utána már egyáltalán nem érdekeltem. – perifériás látásomból érzékeltem, hogy Nicholls kapitány kényelmetlenül fészkelődik, nem messze tőlem. – Amikor Apám megtudta, nagyon megvert. Napokig ki sem tudtam tenni a lábamat a szobából. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Ki is tagadott volna, ha nincs ott Anyám. Csak miatta maradhattam. Szégyent hoztam rá, aki a falu megbecsült polgára volt. És ezt soha nem bocsájtotta meg nekem. – letöröltem arcomról a könnyeket. – A falusiak azóta a szájukra vettek. Bukott nő lettem. Olyan férfiakkal is hírbe hoznak, akikkel még csak soha szóba sem álltam, nem is találkoztam. De ezek után mindenki elhiszi, hogy laza erkölcsű vagyok. Bármit elterjeszthetnek rólam, az mind hallgató fülekre talál. – úgy éreztem, mentem megszakad a szívem. – Azóta szinte börtönben élek, csak oda és akkor mehetek, amikor Apám engedi, különben elcsapna otthonról és mehetnék amerre látok. – felemeltem a fejemet és a lenyugvó nap fényét néztem. – Tudja…amikor gyerek voltam, élt egy nő a faluban, akinek egy férfi házasságot ígért…persze nem tartotta be. A nő terhes lett, a családja pedig elűzte otthonról. A faluban megvetett nőnek tartották, egy…prostituáltnak, aki mindenkivel össze fekszik…egyszer mi is összeakadtunk vele és kővel dobáltuk meg, mert ezt tanultuk a szüleinktől… - megráztam a fejemet. – Soha nem hittem volna, hogy én is így végzem majd…Abból a nőből végül tényleg az lett, aminek tartották. Mert el kellett tartania a gyerekét. Én valamivel szerencsésebb vagyok. – hangom keserűen csengett. – De szégyenbélyeg ettől még ott virít a homlokomon…minden egyes nap… - nagyot sóhajtottam, mikor mondandóm végére értem. Egy részről megkönnyebbülést éreztem, másik oldalról viszont féltem attól, hogy Nicholls kapitány mit szól majd mindehhez. Ártatlannak hitt én viszont nem voltam az.

- Tudtam, hogy nem tett semmi rosszat. – mondta halkan, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Arca viszont most is ugyanolyan őszinte volt, mint eddig mindig. Szemében megrendültséget láttam, ami teljesen felkavart.

- Nem kell udvariaskodnia Kapitány. Nagyon jól tudom, hogy mit tettem…

- Nem bűn szeretni. – mosolygott rám szomorúan. – Nem Ön követte el a bűnt, hanem az, aki kihasználta a szerelmét. – szavai simogatták a lelkemet.

- Most már mindegy. – ráztam meg a fejemet. – Ez többé nem fordul elő. Soha többet. – álltam fel a kőrakásról.

- Nem fog többé szeretni? – kérdezte szomorúan, miközben ő is felállt.

- Szeretni veszélyes. Csak rajta veszthet az ember. – jelentettem ki keményen. – Ráadásul…egy olyan nőnek, mint én, a szerelem elérhetetlen dolog. – egy nagyot nyeltem. – Mennem kell. – mondtam gyorsan, majd felkaptam a csomagjaimat.

- Várjon Emily, kérem… - szólt utánam gyorsan, mire visszafordultam. Akkor már ott lobogott a kezében a kék szalag. – Szeretném Önt elhívni a jövő hétvégi ünnepségre. – mosolygott rám, miközben felém tartotta a világoskék-arany mintás selyem szalagot. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak.

- Ezt nem gondolhatja komolyan, kapitány! – léptem hátrébb. – Egy ilyen nővel mutatkozna együtt, mint én? – láttam, hogy arca elkomorul.

- Megtisztelő lenne számomra, ha én lehetnék a kísérője ezen az ünnepségen. – mondta hangja és arca őszinteséget tükrözött.

- De…de tudja, hogy ez lehetetlen. A szüleim soha nem engednének el. Nem. – ráztam meg a fejemet. – Ne haragudjon, de nem fogadhatom el. – hárítottam el a kezemmel. – A faluban rengeteg csinos lány van, biztosan talál majd olyat aki…

- Nem érdekelnek! – emelte meg a hangját. – Én Önnel szeretnék menni…kérem… - nyújtotta újra felém a szalagot.

- Sajnálom, de nem lehet…higgye el, hogy Önnek is így lesz a legjobb. – bizonygattam.

- Emily, meddig akar még börtönben élni? Meddig akarja még azt tenni, amit Önre kényszerítenek? -  kérdezte villogó szemekkel.

- Hogy meddig? – csattantam fel. – Bagoly mondja verébnek! Maga talán fellázadt a családja ellen? Az elvárások ellen? Nem! – adtam meg én magam a választ. – De engem azért bujtogat! Tisztában van vele, hogy az életem múlik minden egyes lépésemen, de mégis ezt teszi! Először inkább nézzen magába! – már nem tudtam, hogy magamra vagyok-e mérges a gyávaságomért, vagy rá azért, mert lehetőséget adott nekem a lázadásra. Láttam az arcán, milyen rosszul esett neki kifakadásom. – Elnézést…most megyek… - fordultam el.

- Emily! – szólt utánam még egyszer, mire én egy nagyot sóhajtva megfordultam. – Én várni fogom…

A következő egy hétben egy szabad percem sem volt. Mindig úgy alakult, hogy Apám vagy otthon volt, vagy pedig segítségként magával vitt valamelyik tanyára, vagy éppen Anyámnak kellett besegítenem a háztartásban. Majdnem egy hét telt el úgy hogy egy percet sem szánhattam magamra, semmi esélyem sem volt arra, hogy Nicholls kapitánnyal találkozhassak. Mert találkoznom kellett vele. Már őszintén megbántam azt a fajta nyersességet, amivel visszautasítottam a meghívását. Megtisztelt azzal, hogy felajánlotta nekem a szalagot, hogy engem kísérhessen az ünnepségre…én pedig nagyon ridegen utasítottam vissza. Remegni kezdett a szájam széle, hacsak erre gondoltam.

Az egyetlen reményem a pénteki piacnap volt, hiszen eddig minden egyes alkalommal ott volt Ő is, így izgatottan vártam a reggelt, amikor talán újra láthatom Nicholls kapitányt. De úgy éreztem, a sors valamiért nem akarja, hogy így történjen.

Apám reggel kijelentette, hogy kivételesen Anyám megy a piacra, úgysem kell olyan sok mindent vásárolni, én pedig vele megyek az egyik közeli tanyára, mert a segítségemre lesz szüksége. Úgy éreztem, hogy egy világ omlik bennem össze.

Egész nap keményen dolgoztam, segítettem neki, de az eszem, a gondolataim valahol teljesen máshol jártak. Az ajkamba haraptam, hogy ne fakadjak sírva. Legszívesebben ott hagytam volna mindent, az Apámat, az elképedt szomszédot és futottam volna, ahogy a lábam bírja, arra az egyetlen helyre, ahol talán egy kis esélyem is van rá, hogy viszont láthatom Nicholls kapitányt és elnézést kérhetek tőle a viselkedésemért. De gúsba kötött a félelem. A félelem Apámtól, a pletykától, az életemtől…én pedig gyűlöltem magamat érte.

Már lemenőben volt a nap, amikor mintegy megváltásként Apám előre küldött, hogy vigyem haza Anyámnak azt a két kosárnyi gyümölcsöt, amit a szomszédunk, Mosley a fizetségen felül nekünk ajándékozott. Mindenki szeretett volna jóban lenni a falu egyetlen kovácsával, Apám pedig ezt ki is használta. Próbáltam nem mutatni, milyen izgatott lettem és mennyire örülök, csak tudomásul vettem a parancsát és haza indultam…egy kis kitérővel.

Mindkét kosár rettenetesen nehéz volt, homlokomat kiverte a veríték, olyan gyorsan igyekeztem oda, ahol reméltem, viszont láthatom Nicholls kapitányt, ám mikor oda értem, szomorúan láttam, hogy teljesen kihalt a vidék. A tüdőm majd’ szétrepedt, az oldalam hasogatott a futástól, a szívem pedig kiugrani készült a helyéről. Meg kellett pihennem a leomlott fal egy darabján, mielőtt dolgom végezetlenül haza indulok.

Leroskadtam és a tenyerembe temettem az arcomat. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el sírni. Utáltam magamat. Megbántottam és elüldöztem az egyetlen embert, aki az elmúlt négy évben jó volt hozzám. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt tettem. Elővettem a zsebkendőmet, hogy letöröljem a könnyeimet, mikor valami furcsa dolgot láttam meg alig két méterre tőlem. Valami hosszú, színes dolog volt egy csenevész bokorra kötve és harciasan fodrozódott a szélben. Közelebb léptem, hogy megnézzem mi az.

A világoskék szalag volt, arany mintával, amelyet már jól ismertem. Fáradhatatlanul lobogott a szélben. Letérdeltem a satnya bokor mellé, mikor a földön megláttam valamit. Egy papírdarab volt, amelyet egy kővel súlyoztak le, hogy a szél el ne vigye. Óvatosan kihúztam a kő alól, majd elolvastam az üzenetet.

„Várni fogom!”