Hetedik fejezet - A döntés

Hetedik fejezet

A döntés

Már legalább egy órája ültem az ágyam szélén és a világoskék szalagot bámultam. „Várni fogom.” – Állt az üzeneten, amelyen Nicholls kapitány egy kő alá rejtett. Most az ágyam matraca alá volt rejtve. Tudtam, hogy így is fog tenni. Várni fog. Magam előtt láttam csalódott, szomorú kék szemeit, amikor rájön, hogy hiába teszi. Összeszorult a szívem. Mindennél jobban vele akartam ma lenni. Ki akartam törni a börtönömből, ő pedig lehetőséget adott rá. Tudtam, hogy mellette nem félnék. Mellette nem érezném kirekesztettnek magamat. Mert mellette minden olyan más…

De persze tisztában voltam vele, hogy mit kockáztatok. Egy nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam a szekrényemet. Nem volt túl sok ruhám. A legtöbb sötét volt és ódivatú, Apám nem engedte, hogy újakat vegyek magamnak és elvárta, hogy minél hétköznapibban és szürkébben öltözzek, ezzel is kifejezve bűnbánatomat. Egy nyolcvan éves öregasszonynak nem volt annyi sötét ruhája, mint nekem. Egyetlen világos blúzom volt, amit még régen, az iskolába hordtam. „Istenem…legalább öt éve nem volt rajtam…” - sóhajtottam nagyot, majd kiemeltem a szekrényből. Látszott rajta, hogy Anya fontosnak tartotta a használaton kívüli ruháimat is tisztán tartani, friss volt és tiszta fehér. Szoknyából egy tintakék volt a legvilágosabb és legkevésbé elnyűtt darabon, úgyhogy ezt a párosítást választottam végül. Ahogy a blúzt gomboltam össze, akaratlanul is feltűnt, hogy kissé szűk rám. Elmúltak az iskolás idők, én pedig időközben nővé értem. Derekam vékony maradt, de csípőm kiszélesedett. Deréktól felfelé pedig…Bele néztem a tükörbe és úgy gondoltam, hogy mellben sem tűnik botrányosan szűknek. A szoknyát is magamra kanyarítottam, kiegészítőként pedig a sötétkék alapon piros pöttyös kendőmet kötöttem a nyakamba, majd közelebb léptem a tükörhöz és megpróbáltam kissé kifésülni a hajamat. Kezembe vettem a kék szalagot, majd ügyesen bele fontam a hajamba. Meg voltam elégedve az eredménnyel. „Pont olyan színe van, mint Nicholls kapitány szemének.” – mosolyodtam el. Szerettem a szemét…a tekintetét. Annyira kedves volt és megnyugtató. „Vajon ő mit gondol az én szememről?” – néztem bele a tükörbe. Íriszem a pupillához közel zöld volt, majd onnan távolodva barna színbe ment át. Ezért pillantásom furcsa lett, átható, sokakat zavarba ejtett. Egy nagyot sóhajtottam. Készen álltam. Már csak erőt kellett gyűjtenem hozzá, hogy neki induljak. Pillanatnyilag ez tűnt a legnehezebb feladatnak.

- Hát te meg hová mész?  - kérdezte Anyám elképedve, mikor végig nézett rajtam.

- Az ünnepségre megyek, a kaszárnyába. – mondtam egy gombóccal a torkomban, miközben egy nagyot nyeltem. – Az egyik tiszt elhívott.

- Istenem Emily!  - kapta Anyám a szája elé a kezét. – Ugye nem?...

- Anya, hogy kérdezhetsz egyáltalán ilyet? – dörrentem fel. – Csak beszélgettünk, ő pedig elhívott. Ez nem bűn! Szinte minden lány elmegy a faluból! – bizonygattam elkeseredetten.

- Emily, nagyon jól tudod, hogy te nem vagy olyan, mint a többiek!

- De igen! – kiáltottam. – Én ugyanolyan vagyok! Ugyanúgy jogom van az élethez, a szórakozáshoz és ahhoz, hogy ember számba vegyenek!

- Emily, van róla fogalmad, hogy mi fog történni, ha Apád tudomást szerez erről? – kérdezte Anyám megrendülten. Apám ezen a napon az egyik barátjánál volt vendégségben, akivel ilyenkor általában estig iszogattak és felidézték fiatalságuk dicső napjait. Összeszorult a nyomrom.

- Nem érdekel. – mondtam fojtott hangon. – Nem bírom tovább. A halál is jobb ennél, amiben most élek. – éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.

- Ne tedd ezt. – lépett közelebb Anyám. – Nem ér ennyit az a fiú. Tudod jól, hogy egyik sem ér ennyit!

- Ő más! – hátráltam el tőle. – Ő megért engem…

- Jaj, Emily… - rázta meg fejét Édesanyám. – Ne kövesd el újra ugyanazt a hibát.

- Hibát? – néztem rá értetlenül. – Hát ha élni hiba, akkor ma el fogom követni. – mondtam, majd kiszaladtam a házból.

Már legalább egy órája baktattam az úton a kaszárnya felé és úgy éreztem, hogy soha nem lesz vége. Hajnalban volt egy nyári zápor, ezért nem a földeken keresztül, hanem az úton mentem, ahol aránylag kisebb volt a sár. Bár a nap kitartóan sütött, a zápor nyomait még nem sikerült maradéktalanul eltűntetnie. Az egyetlen alkalmi cipőmet vettem fel, amelyet nem kifejezetten földúton való kirándulásra gyártottak, úgyhogy az első fél óra után kezdtem érezni lábamban a fájdalmat. Fogalmam sem volt róla, mikorra érek oda a kaszárnyába, vagy ilyen tempó mellett egyáltalán oda érek-e egyáltalán.

Furcsa hangra lettem figyelmes, majd hátra tekintve megláttam néhány lovas kocsit, melyek az úton közeledtek. Kétségem sem volt afelől, hogy ők is a kaszárnya felé igyekeznek. Utat engedtem nekik, minek köszönhetően a vizes fűben elázott a cipőm, de még mindig jobban jártam, mintha végig gázoltak volna rajtam. Hihetetlen módon az utolsó kocsi megállt. Bess is ott ült az egyik ülésen.

- Jaj, nézzétek már, csak nem Emily Richardson! Hát te meg mit keresel itt? Csak nem az ünnepségre igyekszel? – nevetett rajtam az egyik „kedves”, falusi fiú.

- Biztosan oda, nézd csak a szalagot a hajában! – mutatott felém az egyik lány a kocsiból.

- Ó, tényleg! – csapott a homlokára tettetett csodálkozással az előbbi fiú. – Vajon mit adhatott cserébe annak a katonának a szalagért? – nevetett visszataszító módon, amihez a többiek is csatlakoztak. A fogamat csikorgattam, de nem válaszoltam. – További jó utat kívánunk, alig néhány óra és találkozunk! – integettek nekem, miközben a kocsi kereke lefröcskölte a szoknyámat, újabb derültségre adva okot. – „Ne haragudj” – tátogta felém Bess, majd lassan eltűntek a távolban. A zsebkendőmmel megpróbáltam valamelyest letörölni a szoknyámról a sarat, majd folytattam utamat.

Bess

Rettenetes lelkifurdalásom volt amiatt, hogy otthagytuk Emilyt az úton…A barátnőm volt, én mégsem tettem semmit. Persze Emily akarta így. Mikor megtörtént az a szörnyű dolog, ő akarta, hogy a barátságunk maradjon titokban, hogy engem soha ne érhessen kellemetlenség azért, hogy tartom vele a kapcsolatot. De ez mégis szörnyű teher volt mindkettőnknek.

Ott ültem az ünnepségen, amit annyira vártam, de nem tudtam élvezni. Körülöttem csupa fess tiszt és közlegény, de én csak Emilyre tudtam gondolni, aki még mindig ott baktat valahol félúton a kaszárnya felé.

- Üdvözletem a Hölgyeknek! – lépett oda hozzánk egy nagyon csinos, fess fiatalember, aki láthatóan kissé ideges volt.

- Mi az James, még mindig nem jött szíved hölgye? – nevettek a bajtársai. Ő válaszra sem méltatta őket.

- Hölgyeim, hagy mutassam be Nicholls kapitányt! – mutatott az egyik tiszt az új jövevényre. Neve hallatán azonnal felpattant a szemem. Tudtam, hogy elég egyetlen megjegyzést elejtenem, a többi „kedves” falusi majd elintézi a többit.

- Kapitány, véletlenül nem Emily Richardsont várja? – kérdeztem érdektelen hangon.

- De igen. – válaszolta, szemei izgatottan rebbentek rám. – Tud róla valamit?

- Hát rá még ugyan várhat! Úgy egy órája húztunk el mellette az országúton! Attól tartok, gyalog eltart még egy ideig az út! – nevetett Paul, aki minden gonoszságban a főkolompos volt.

- És miért nem vették fel? Akkor már ő is itt lehetne. – Nicholls kapitány szeme jéghidegen villant meg.

- Én aztán nem utazok egy kocsiban egy ilyen nővel! – mondta undorodó arckifejezéssel Charlotte, miközben a körülötte ülők helyeslően bólogattak. Nicholls kapitány hidegen végig mérte a díszes társaságot, majd kiviharzott a teremből.

Emily

Újabb egy óra telt el és én még mindig nem láttam a fényt az alagút végén. A lábam sajgott, biztos voltam benne, hogy legalább két vízhólyag éktelenkedik a talpamon, a cipőm csupa sár volt, ahogyan a ruhám is pettyekben, ajkam pedig kiszáradt. Alig vonszoltam magamat, próbáltam lábam előtt az útra koncentrálni, hátha úgy előbb elfogy.

Újabb patadobogásra lettem figyelmes, nagy nehezen hátra fordultam, azt hittem, újabb falusi menet következik, akik az ünnepségre mennek. De nem láttam senkit. Ekkor jöttem rá, hogy a hang szemből érkezik. Egy lovas közeledett, amint közelebb ért, láttam, hogy egyenruha van rajta. Megálltam és csak vártam. Mikor közelebb ért, már semmi kétségem sem volt afelől, hogy ki is az. Éreztem, hogy könnyek futják el a szememet.

- Úgy hallottam, fuvarra lenne szüksége. – mosolygott rám, én pedig minden bajomat elfelejtettem.

- Jöjjön Emily, üljön fel mögém! – nyújtotta a kezét Nicholls kapitány, én viszont röstelkedve bámultam az út porát a lábam előtt. – Így is úgy is beszélnek majd rólunk, azt hiszem, ezen már nem múlik semmi! – mosolygott rám bíztatóan.

- Nem erről van szó. – ráztam meg a fejemet. – Csak én…én…szóval nem tudok lovagolni. Egyáltalán. – ráztam meg a fejemet. – Biztosan leesnék. Igazából…igazából még azt sem tudom, hogy ülnék fel. – nevettem keserűen, miközben arcom lángban égett.

- Ezt most komolyan mondja? – vigyorodott el Nicholls kapitány. – Tényleg nem tud lovagolni? – de a választ meg sem várva, azonnal leszállt a lóról. – Pedig az édesapja kovács…

- Aki a lovak patájával foglalkozik… - fejeztem be a mondatot. – Attól még rájuk ülni nem kell! – bizonygattam az igazamat.

- Elnézést Emily, csak olyan furcsa…falun általában mindenki tud lovagolni. – magyarázkodott.

- Nos, akkor én vagyok a kivétel. – sóhajtottam nagyot. – Mondjuk ebben a faluban nagy általánosságban mindenben én vagyok a kivétel.

- Ne haragudjon, én nem úgy gondoltam…én…én nem akartam… - szabadkozott.

- Tudom. – szakítottam félbe. – Ne haragudjon. – mosolyogtam rá, majd néhány métert mentünk szótlanul egymás mellett.

- Van egy ötletem. – mondta, majd felpattant Joey hátára. – Jöjjön ide Emily! – mutatott egy út szélén álló, nagydarab, legalább fél méteres szikladarabra. – álljon fel a tetejére, onnan már könnyebb lesz felszállnia Joeyra.

- Ez egészen biztos kapitány, de még mindig nem oldja meg a problémát, miszerint nem tudok lovagolni. – tártam szét a karjaimat.

- Az nem probléma! Majd belém kapaszkodik! Ne féljen, nem fog leesni! Vigyázok Önre! – mondta komolyan, miközben én már a szikla tetején álltam. – Gyerünk! Kapaszkodjon a kezembe! Egy nagy lépés… - próbált segíteni, ám csak jó néhány másodperc múlva sikerült magamat Joey hátára erőltetni. Éreztem, hogy zavaromban arcom vörös színben ég. – Oké, azt hiszem, megvagyok. – mondtam miközben próbáltam egyensúlyozni.

- Jól van, akkor kapaszkodjon belém. – fordult hátra Nicholls kapitány. Arca hihetetlenül közel volt az enyémhez.

- Ó, nem kell, megpróbálom, hátha így is… - a következő pillanatban felsikkantottam, majd ijedten fontam át karjaimmal Nicholls kapitány derekát, mikor Joey elindult. A szememet behunytam, nem mertem lenézni, mert úgy éreztem, hogy menten leesek a hátáról. Fejemet idegesen a kapitány hátának döntöttem, közben pedig görcsösen kapaszkodtam belé.

- Nyugalom Emily, nem lesz semmi baj. – nevetett fel könnyedén, miközben finom kezét óvatosan az karomra tette, amely még mindig őt szorongatta.

- Istenem, elnézést Kapitány! – engedtem lazábbra a szorításomat, mikor rájöttem, hogy ez több, mint nem illendő. A következő pillanatban azonban Joey megugrott kicsit, én pedig újra sikongatva kapaszkodtam az előttem ülőbe. Úgy érzékeltem, Nicholls kapitány igen jól szórakozik szenvedésemen.

- James… - mondta halkan.

- Tessék? – kérdeztem, fejemet oldalra fordítva.

- Kérem Emily, szólítson Jamesnek. – nézett rám szürkéskék szemeivel, szája sarkában mosoly derenget. Nem feleltem. – Nagyon örülök, hogy eljött. – váltott témát néhány pillanat múlva, aminek én őszintén örültem. – Gyönyörű a hajában a szalag. – nézett hátra ismét, én pedig éreztem, hogy elpirulok. – Nagyon csinos ma, Emily. – fejezte be végül, nekem pedig már tűzben égett az arcom.

- Ön is nagyon fess a díszegyenruhájában, Kapitány.

- James…

- Megy a szeme színéhez. – tettem úgy, mintha észre sem vettem volna közbevetését. Erre ő felnevetett.

- Nagyszerűen tereli a szót. – fordította oldalra a fejét, szája sarkában mosoly bujkált.

- Nem tudom, miről beszél. – játszottam az ártatlant, miközben egyik kezemmel felakadt szoknyámmal birkóztam, amely alól már majdnem a térdem is kivillant. „Hiába, a szoknya nem éppen lovagláshoz alkalmas viselet.” – mérgelődtem magamban.

- Hú, igazán szép időnk van ma. – mondta, majd levette tányérsapkáját. Világos hajában megcsillantak a vöröses szálak. – Jól fog esni a verseny előtt egy kis frissítő.

- Verseny? – vontam fel a szemöldökömet. – Milyen verseny lesz? – kérdeztem kíváncsian.

- Az titok.. – fordult ismét hátra, kék szemében huncut fény csillogott.

- Nagyon remélem, hogy nem zsákban futás… - dünnyögtem az orrom alatt, mire Nicholls kapitány felnevetett.

- Majd meglátja. – mondta roppant titokzatosan. – Meg fogjuk nyerni. – paskolta meg Joey vastag nyakát. Ezután inkább nem kérdeztem semmit.

Lassan baktattunk az úton, kezdtem hozzászokni a lovagláshoz és valahogy édesen természetessé vált az érzés, hogy átölelem Nicholls kapitányt. Arcomat finoman a hátának döntöttem, miközben a tájat néztem. Éreztem, hogy lassan leragadnak a pilláim. A hosszú gyaloglás, most pedig ez a lassú poroszkálás…De igazából, a lelkem mélyén éreztem, hogy nem ezért készül elnyomni az álom.

Már hosszú évek óta nagyon nehezen aludtam el. Hiába volt a sok házimunka, a sok séta, éjjel mindig megtaláltak a sötét gondolatok, amelyektől majd’ megőrültem. A magány, a kitaszítottság, reménytelenség…a ridegség, amely minden pillanatban körül vett.

Most viszont a nap melengette az arcomat, a szellő játékosan belekapott hullámos fürtjeimbe. Éreztem Nicholls kapitány megnyugtató közelségét, hangjának férfias lágyságát…

A következő pillanatban keze óvatosan rásimult az enyémre, amely átfonta őt. Szemeim felpattantak, arcomat felemeltem a hátáról, kezemet pedig el akartam húzni, mintha csak megégettem volna.

- Kérem, ne. – mondta lágy hangon, de nem fordult hátra. Egy nagyot nyeltem, majd kezeimet ismét keresztülfontam rajta. Ujjai finoman pihentek az enyémen. Lassan arcomat is vissza hajtottam a hátára. Ujjai néha finoman, simogatóan mozdultak meg a kézfejemen, én pedig azt kívántam, bárcsak így aludhatnék az örökkévalóságig.

- Még soha nem töltöttünk kettesben ennyi időt. – jegyezte meg halkan Nicholls kapitány.

Szavai eszembe juttatták félelmeimet, Édesanyám intelmeit, mielőtt elindultam. „Ha Apám megtudja, soha többé nem is leszünk.” Tódultak szájamra a szavak, de ajkaimba haraptam, mielőtt botor módon kimondtam volna őket. A sötét gondolatoktól ujjaim görcsösen szorultak össze Nicholls kapitány uniformisán.

- Nem, tényleg nem voltunk. – mondtam végül. Valamiért hirtelen eszembe jutott a múltkori szörnyű búcsúnk. – Kapitány…

- James…

- Nagyon sajnálom, amiket a múltkor Önnek mondtam. Igazságtalan voltam.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Mindenben igaza volt. Ön sokkal bátrabb, mint amilyen én valaha is leszek.