Ötödik fejezet - A vásár

Ötödik fejezet

A vásár

Az elkövetkezendő egy hétben csak Nicholls kapitányra és a beszélgetésünkre tudtam gondolni. A fájdalomra és a félelemre a hangjában és az arcán….Láttam, őszintén szenved és fél. Igen. Ő fogalmazott így. És látta az én szememben is a félelmet. Figyelt rám, belém látott…megérezte bennem a fájdalmat, a kényszereket és a félelmet, amelyek őt is emésztik. Meglátta bennem saját tükörképét, akinél megértést és vigasztalást talált….és ő is csak ezt akarta adni nekem, de én durván elutasítottam a közeledését. Mert ezt kellett tennem.

Este volt, én pedig lefekvés előtt az ágyon ültem és a hajamat fésültem. Gondolataim körülötte jártak. A gondolat, hogy Nicholls kapitány mindent tud a múltamról, még mindig keserűséggel töltött el. Az emlék viszont, ahogyan őszinte, kék szemeit rám emelte és azt bizonygatta, hogy nem hisz az emberek pletykáinak, megmelengette a lelkemet. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. És neki valamiért hittem is.

Szégyelltem magamat azért, mert képtelen voltam megnyílni neki. Nicholls kapitány ismeretlenül megtisztelt a bizalmával, a félelmeivel és valami érthetetlen oknál fogva, bár hallotta a híremet, mégis látatlanban hitt bennem, a pletykákat csak rágalmaknak nevezve.

De olyan nehéz volt bízni…olyan nagyon-nagyon nehéz. Életemben egyszer bíztam…és hatalmas ára volt. Tudtam, hogy Niholls kapitány csupán átutazó az életemben, csak egy hűsítő, nyári szellő életem jeges valóságában…ez a gondolat pedig egyre jobban fájt…

- Igyekezz már, a jó mindenségedet! – hallottam Apám mennydörgő hangját, miközben a falu piacteréhez közeledtünk. Igyekeztem begyorsítani, de a nehéz szerszámok és holmik miatt, amiket cipeltem, óriási erőfeszítésembe került minden egyes lépés. Apám is nagy csomagokkal jött és kötőféken vezette a málhás lovunkat, de ugye ő egy jól megtermett, széles vállú férfi volt, ahogyan az egy kovácshoz illik.

A falunkban két hónaponta vásár volt, ezen a szombaton oda özönlött az ott lakók és a környékbeli tanyák- és faluk minden apraja-nagyja, hiszen egy helyen megtalálhatott mindent, amire csak szüksége volt. Árultak itt húst- és zöldséget, mindent, ami csak megtermett egy tanyán, jószágokat, a tenyésztők ide hozták ki büszkeségeiket, jó pénzért eladni. Valamint több mesterség képviselői is képviseltették magukat, így Apám is kint bérelt ilyenkor egy nagyobbacska bódét, mögötte pedig egy kisebb karámot, ahol ezen a napon patkolta a hozzá hozott lovakat.

Mondanom sem kell, hogy mennyire utáltam ezt a napot. Nem volt elég hogy a faluba kellett jönnöm és találkozni az ottani népséggel, hanem még Apám gorombaságát is egy hosszú napot keresztül el kellett hogy viseljem. Én segítettem neki, kezeltem a pénzt, foglalkoztam a vevőkkel, amíg ő a mesterségét űzte.

A faluba érve azonnal konstatáltam, hogy még soha nem volt itt ekkora az élet vásár idején, mint most. De ezen nem is lehetett csodálkozni. A közeli kaszárnya fellendítette a kereskedelmet. A katonaság hadtáposai is ide jártak a gazdákkal alkudozni a vágó jószágra és a gabonára. És bár saját mesteremberekkel is rendelkeztek, egy idő után már nem bírták a sok embert- és lovat kapacitással, így Apámnak is bőven jutott munka a lovak körül. Ennek Apám nagyon örült, én már kevésbé.

Ami még szokatlan volt, hogy nagyon sok lány – fiatalok és idősebbek – vegyültek el a vásározó nép között, némelyek egyenruhás katonákba karolva, hajukban, csuklójukon- vagy ruhájukba fűzve egy-egy színes szalaggal. A következő hétvégére esett az az ünnepség, amire a katonaság meghívta a környező lakosságot, bár igazából mindenki tudta, hogy ez a fiatalok napja lesz majd. Minden katona személyesen is meghívhatott egy-egy hölgyet, akinek egy szalagot adott és aki ezt viselte egészen a nagy napig. Amikor rájuk néztem olyan érzés töltött el, mintha tömény cukor szirupot ittam volna. Roppant régimódinak és nevetségesnek tűnt ez az egész. A következő pillanatban megláttam az én Bess barátnőmet egy csinos katona oldalán, szőke hajában rózsaszín szalag lobogott. Ő félénken rám mosolygott, én pedig vissza, majd mindketten lesütöttük a szemünket. Mindketten tudtuk, hogy barátságunk csak addig van biztonságban, ameddig csak mi ketten tudunk róla.

’Majd fél órát vett igénybe, mire használhatóvá tettük a pavilonunkat és meg is nyithattunk. Közben végig Apám káromkodását és szidalmait hallgattam, miszerint már rég itt lettünk volna, ha én nem úgy közlekedem, mint egy tetű…hallgattam, mert tudtam, hogy hallgatnom kell. Egy nagyot sóhajtottam és próbáltam kizárni a külvilágot…ahogyan a külvilág is kizárt engem…

Egy órával később már olyan nagyüzem volt nálunk, hogy azt sem tudtam, hova kapjam a fejemet. A tűz olyan forróságot árasztott mellettem, hogy homlokomon gyöngyözött az izzadtság, a lovukat patkoltatni kívánók pedig csak jöttek és jöttek. A pavilon mögötti karám szépen, lassan megtelt lovakkal, mindegyikükről felírtam, hogy pontosan mit is szeretne a tulajdonos, milyen- és hány patkóra van szükség. Őszintén reméltem, hogy nem kavarok össze semmit, különben Apámtól nem sok jóra számíthattam. A pavilonban felaggatott előjegyzési táblánkon végig nézve már most azt láttam, hogy több, mint a nap felére el vagyunk látva munkával. Tudtam, aki később érkezik, nagyot fog káromkodni.

Éppen az utolsó betűt kanyarítottam rá a táblánkra, mikor hozzám lépett egy sötét hajú, igényesen nyírt bajuszú baka, sunyi, róka szemei nem tetszettek nekem. De katona volt, így kedves bájmosollyal fordultam felé.

- Parancsoljon Uram, miben segíthetek?

- Bizony, segíthetne… - mosolygott rám, majd az ajkát csücsörítette. – Én csak…azt szeretném megkérdezni, hogy mennyi… - mondta, majd felvonta a szemöldökét.

- Uram, az árlistánk fent van a pavilon oldalán. – mutattam a túlsó oldalra. Ő cinkosan felnevetett, majd mielőtt még felfoghattam volna egyáltalán, hogy mit csinál, közel hajolt.

- Én nem arra az árlistára gondoltam… - suttogta a fülembe, közben gyors kézzel benyúlt a pavilon mögé és kezét lecsúsztatta a fenekemre.

- Mit képzel??? – kiáltottam a meglepetéstől és a megalázottságtól hisztérikus hangon. – Azonnal vegye le rólam a kezét!

- Jaj, ugyan már! Minek játszod meg magadat! Tudok mindent… - nevetett a katona, aki csak évődésnek fogta fel az egészet. – Van pénzem, jól megfizetlek… - kacsintott rám, majd keze ismét felém indult.

- Smith! – hallottam a katona mögül a határozott, férfias hangot.

- Igen, uram! – csinált határozott hátraarcot a róka szemű, majd tisztelegve állt, amíg Nicholls kapitány közelebb lépett. Őszinte, kék szemei most rideg, haragos fénnyel villogtak. Egyszerre volt félelmetes és fenséges látvány. – Smith, menjen el Perkinshez a lovakért, aztán hozza őket ide. Addig én megbeszélem a részleteket. – nézett mélyen a sunyi szempárba. – Utána pedig menjen vissza a laktanyába.

- Igen, Uram! – Smith tisztelgett, majd kissé kelletlenül indult neki, megkeresni Perkinst és a lovakat.

- Ne haragudjon, rettenetesen sajnálom. Többé nem fordul elő. – mondta Nicholls kapitány, akinek arcvonásai pillanatok alatt teljesen átrendeződtek, szeme szelíden nézett rám, sapkáját a kezében tartotta.

- Többé nem fordul elő? – nevettem keserűen. – Azt kétlem. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem tudtam rá nézni. – Köszönöm. – mondtam kurtán, majd egy nagyot nyeltem. Nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy a laktanya minden egyes lakója tisztában van a múltammal, így amíg itt vannak, minden nap újabb és újabb, hasonló atrocitásoknak leszek kitéve. – Segíthetünk Önnek valamiben? – kérdeztem, mikor tudatosodott bennem, hogy a kapitány lovakért küldte Smith-t.

- Ó, igen.. – mondta zavartan Nicholls kapitány, mintha csak elmélázott volna. – Lenne öt lovunk, amiket ma vásároltunk. Mindegyiket meg kellene patkolni.

- Húúú…öt ló… - a fejemet rázva néztem meg az előjegyzéseinket. – Attól tartok csak estefelé kerülne rájuk sor. Apám nem veheti őket előre akkor sem, ha a katonaság lovai, remélem, megérti. – néztem rá.

- Persze, nem is gondoltam ilyesmire. – intett a kezével. – Perkins majd értük jön. Ez nem jelent problémát.

- Jól van, akkor beírom Önöket. – bólintottam, majd krétával felírtam a táblára a nap utolsó klienseit.

- Már itt is vannak. – mondta Nicholls kapitány, mikor Smiths és Perkins megérkezett az öt lóval. – Jól van, innentől átveszem. Este majd vissza kell jönniük a lovakért, addig viszont menjenek vissza a kaszárnyába! – adta ki a parancsot, mire a másik kettő tisztelgett, a sunyi képű pedig még egyszer rám kacsintott. Rosszul lettem tőle.

- Kérem, hozza hátra a lovakat. – mutattam az utat és nyitottam ki a karám ajtaját, ahol így már tíz ló nyüzsgött.

- Köszönöm, hogy még elvállalták őket. – hallottam mély, andalító hangját.

- Igazán nincs mit. Még éppen bele fértek. – léptem be a pavilonba, majd legnagyobb meglepetésemre a kapitány is követett. Zsebéből pénzt vett elő. Hirtelen megint a rókaszemű jutott az eszembe és nagyon rossz érzés töltött el.

- Akkor inkább előre rendezném a számlát, hogy Perkinsnek már csak a lovakat kelljen elhoznia. – mondtam, majd felém nyújtotta az összeget. Láttam, milyen nagy címletek, így tudtam, hogy bajban leszek.

- Nincs esetleg kisebb? – kérdeztem, mire a kapitány a másik zsebében kezdett keresgélni, majd mikor sikeresen előhúzta belőle a kis címletű pénzt, valami más is jött vele együtt. Egy világoskék szalag, arany mintával. Zavarba jöttem a látványtól. Csak most tudatosult bennem, hogy Nicholls kapitány is katona, ő is elhívhat valakit az ünnepségre, ám ezt még láthatóan nem tette meg. Valahogy fájdalmasan rándult össze bennem valami a gondolatra, hogy nemsokára az ő oldalán is egy szép, fiatal lány libeg majd…egy tiszta nő… - Igen, köszönöm, így már jó lesz. – fordultam el tőle gyorsan és eszeveszett gyorsaságban számoltam, majd remegő kézzel nyomtam a markába a visszajárót. Ránéztem és láttam rajta, hogy nagyon szeretne valamit mondani.

- Ma…ma esetleg láthatom? – kérdezte félszegen.

- MOST lát. – válaszoltam zavartan, pedig jól tudtam, hogy mire gondol. Ő nem is válaszolt, csak tovább állt és engem nézett. – Nagyon későn fogunk végezni, utána pedig együtt megyünk haza Apámmal…kétlem, hogy ma lesz rá módom…és…és egyébként is, a múltkor mondtam, hogy…

- Nem baj, azért én várni fogom. – vágott a szavamba, még mielőtt olyasmit mondtam volna, ami megvétózza a találkánkat. – Várni fogom ma, holnap és azután is. – Szomorú, csillogó kék szemeibe néztem és nem tudtam mit mondani.

- Emily!!! Hol vagy te lány??? – hallottam Apám kiabálását.

- Itt vagyok Apám, megyek!  - kiáltottam vissza, majd még egyszer visszatekintettem Nicholls Kapitányra.

 - Várni fogom. – mondta még utoljára, majd Apámhoz siettem.

- Áh, de veszettül hosszú ez a nap! – morgott Apám, miközben patakokban folyt végig arcán a verejték. Fejét a karám felé fordította, ahol még a katonaság három lova futkározott és megtörölte a homlokát. A nap lassan lenyugvóban volt.

- Menj haza, mond meg Anyádnak, hogy ma későn érkezem! Addig segíts neki! – adta ki a parancsot. – Én majd haza megyek egyedül. Te úgyis csak hátráltatnál! – mért végig barna szemeivel, majd kezével intett, hogy igyekezzek. Bár Apámmal rideg volt a viszonyom a múltban történtek miatt, semmiképpen sem állíthattam, hogy velejéig rossz ember lett volna. Őszintén szerette Anyámat és mindig odafigyelt arra, hogy a megbeszélt időben érkezzen haza és a kellő segítséget kapja meg az otthoni munkákhoz. Én bólintottam, majd összekaptam néhány dolgot, amire tudtam, már nem lesz szükség, majd neki vágtam az útnak. Tudtam, hogy egyenesen haza kellene mennem, de a lábam másfelé vitt…arra, amerre Ő várt rám…