Harmadik
fejezet
Tilosban járni
Az
elkövetkezendő napokban Apám folyamatosan otthon volt, engem pedig sem a
faluba, sem pedig másik tanyára nem küldtek el ezért vagy azért, hogy útközben
meglátogathassam a kedvenc helyemet, így legalább egy hangyányi esélyem legyen
arra, hogy összefuthassak Nicholls kapitánnyal.
Bármennyire
is tagadni akartam magam előtt, nagyon élveztem a társaságát. Jó volt egy olyan
értelmes, kedves emberrel beszélgetni, aki nem ebben a faluban élte eddig az
életét, aki nem fordította el undorodva a fejét, ha meglátott és nem ítélt el.
Soha
nem hittem volna, hogy egy vadidegen emberrel beszélgetni ilyen felszabadító lehet.
Azt hiszem, Nicholls kapitány is valahogy így érezhette. A házimunka unalmas
óráiban próbáltam bele élni magamat az ő helyzetébe. Annyira fiatal volt, talán
egy korú velem, mégis olyan megpróbáltatások előtt állt, amelyeket talán még ő
maga sem tud elképzelni. Fiatal kora ellenére tiszt volt, ami arra utalt, hogy
jó családból való, de ha így van, nem tudtam megérteni, miért nem marad távol
addig a háborútól, ameddig csak lehet?
Az
döbbentett meg vele kapcsolatban a legjobban, hogy nem félt bevallani, milyen
őszinte rettegés van benne a háborútól. Ez őszintén meglepett. A férfiak amióta
csak világ a világ, mindig azt bizonygatták, hogy mennyire bátrak és erősek. De
ő más volt.
Kívülről
egy magabiztos, kemény bár melegszívű tiszt látszatát keltette, de belül egy
riadt gyerek volt. Egy gyerek, aki nem meri elmondani a szüleinek, hogy valami
rosszat csinált, inkább keres egy hozzá hasonlót, akinek megvallhatja bűnét.
Mire
végeztem a ház kitakarításával, már egészen biztos voltam bene, hogy
elmélkedésemmel nem kicsit rugaszkodtam el a realitások talajáról, de Nicholls
kapitány személye valahogy újabb és újabb találgatásokra sarkallt.
Teltek
a napok és nekem semmi esélyem sem volt arra, hogy akár néhány percre
elszabadulhatnék Apám árgus tekintete elől. Ahogy jobban bele gondoltam, szinte
biztos voltam benne, hogy Nicholls kapitány már el is felejtette a
találkozásunkat, és ez még a jobbik eset volt. Megőrültem a gondolattól, hogy
talán néhány kedves ember gyorstalpalót tartott neki az élettörténetemből.
Valamiért óriási keserűséget éreztem a gondolatra, hogy egy romlott nőnek
tartson. „Kisasszony” csendült fel
fülemben a hangja, amikor bemutatkozott. Keserűen elmosolyodtam, miközben a
piszkos felmosó vizet cipeltem ki az udvarra. „Soha senki nem szólított Kisasszonynak.”
Ismét
eljött a péntek, én pedig most egy jóval tekintélyesebb bevásárló listával
indultam neki a falunak. A tükör előtt állva be kellett, hogy valljam magamnak,
most nem jelent számomra akkora megpróbáltatást lemenni az egyébként gyűlölt
helyre, mint általában. A megalázó bevásárlás most új lehetőséget nyitott a
számomra, hogy láthassam a kapitányt. Csak remélni tudtam, ha tényleg így lesz,
eszébe jut majd, amit tőle kértem és nem köszön nekem. „Már ha még egyáltalán egy pillantásra is méltat…” Ötlött fel
bennem a gondolat ismét.
Az
utált, szoros kontyba kényszerítettem a hajamat, majd még egyszer a tükörbe
néztem. Évek óta először csillant meg szememben az élet szikrája.
Szokás
szerint szemlesütve léptem be a főutcán a faluba, ahol már korán reggel
nyüzsgött a jónép. Gyorsan közlekedtem, egészen a piacig, de titkon lopva
felnéztem. Reménykedve nyugtáztam, hogy egyenruhások is elvegyültek a
falubeliek között szép számmal, ám szemem csak azt az egy embert nem találta,
aki keresett.
A
piacra érve percekig csak céltalanul lézengtem, az agyam teljesen máshol járt.
Teljesen kiment a fejemből a bevásárló lista, nem találtam a jól bejáratott
árusokat…Csak az járt a fejemben, hogy minden reményem szertefoszlott, mert
Nicholls kapitány ma nem jött el a faluba. „Talán
direkt nem jár ma erre…mert tudja, hogy én itt leszek.” árasztottak el a
negatív gondolatok. A végén már egészen bizonyos voltam benne, hogy a hírem
végül utolért engem, ő pedig még csak a lehetőségétől is iszonyodik, hogy újra
szóba álljon velem.
Egy
pillanatra megálltam a piac egyik nyugodtabb sarkában, majd vettem néhány nagy
levegőt. Agyam kissé kitisztult, elővettem zsebemből a bevásárló listát, majd
végig olvastam. Keserűen néztem végig a piac forgatagán és felkészítettem
magamat az újabb szúrós tekintetekre. Megpróbáltam magam elé idézni azt a kék
szempárt, amelyet hiába kerestem.
’Majd
egy órával később, két dugig megpakolt, óriási kosárral indultam hazafelé, a
tempón nem keveset lassítva. Az ajkamba haraptam, miközben lassan haladtam
előre. Csak néha fordult elő, hogy ilyen sok mindent kellett haza cipelnem, de
ezeket az alkalmakat szívből utáltam. Sajgott a vállam és a karom, az ormótlan
kosarak minduntalan a vádlimhoz ütődtek és még a vastag szoknyán keresztül is
erős fájdalmat okoztak. Ilyenkor napokig lila-zöld foltos voltam. Persze ez is
a büntetésem része volt.
Igyekeztem
egyenletesen lélegezni, megtartani a tempót, de éreztem, hogy gyorsan fáradok.
De minél előbb ki akartam jutni a faluból. Hazafelé többször is megpihenhetek
még, de most nem. A földet néztem és a macskaköveket számoltam. Éreztem, hogy a
homlokomon az erőlködéstől finoman kiütközik a veríték, a karjaim remegni
kezdenek. Összeszorítottam a fogamat. Egy pillanatra felnéztem, hogy még milyen
messze van a falu vége…és akkor megláttam. Gépiesen tovább haladtam, de közben
őt figyeltem. Éppen az egyik tiszttársával folytatott elmélyült beszélgetést,
aztán mintha megérezte volna a tekintetemet, társa válla fölött rám nézett.
Éreztem, hogy rémült arcot vágok, miközben lépteim meggyorsultak. Hátra
fordultam, hogy lássam a reakcióját. Nicholls kapitány alig láthatóan köszönésképpen
ujját a tányérsapkájához húzta, szája sarkában apró mosoly jelent meg. Óriási
szikla gördült le a szívemről. A következő pillanatban azonban megtörtént a
katasztrófa.
Mivel
hátra néztem, nem láthattam a kocsmából kiszédelgő Norman Phillipset, aki úgy
lökött fel, mintha csak egy játék baba lennék. Elterültem a földön, kosaraim felborultak,
tartalmuk pedig ezerfelé gurult.
-
A franc essen beléd, némber! – ordította Norman, mikor ő is tántorogva
kapaszkodott meg a falban! – Hát nem tudsz vigyázni! Most is csak azon jár az
eszed, hogy kivel bújjál ágyba! – nevetett fel disznó módon, ám a közvetkező
pillanatban a torkára fagyott a szó.
-
Azonnal kérjen bocsánatot a Hölgytől! – termett ott szinte a semmiből Nicholls
kapitány, egyik kezével a falnak nyomta a meglepett arcot vágó Normant.
-
Én ugyan nem látok itt Hölgyet! – válaszolta Phillips, majd undorodva végig
mért. – Így jár az, akinek mindig csak a férfiakon jár az esze! – mutatott rám.
-
Azt mondtam, hogy kérjen bocsánatot a Hölgytől! – Nicholls kapitány nem emelte
fel a hangját, de szemei jéghideg fénnyel villantak meg, fogait
összeszorította.
-
Kapitány, kérem ne… - próbáltam közbe avatkozni.
-
Mi az, talán már neked is megvolt? – nevetett Norman az alkoholtól mámorosan a
kapitány arcába. Éreztem, hogy arcomból kifut a vér.
-
Nem mondom többször! – Nicholls kapitány hangja immár zengett, többek figyelmét
is ránk vonta. Nem alkalmazott erőszakot, nem ütötte meg, elég volt hangjának
jéghideg csengése és szemének dühös villanása ahhoz, hogy Phillips feladja.
-
Elnézést…”Hölgyem”. – nyomta meg ironikusan a második szót, majd egy megvető
morgás kíséretében távozott.
Mikor
végre véget ért a kínos jelenet, az utcán térdelve próbáltam összeszedni
mindkét kosár tartalmát. Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy az eddig bámészkodó
emberek inkább tovább állnak. A következő pillanatban Nicholls Kapitány guggolt
le mellém és ő is bőszen szedegette össze a szétgurult gyümölcsöt és zöldséget.
-
Ne… - suttogtam, hogy csak ő hallja. – Ezt az egészet nem szabadott volna. –
fel sem néztem, nehogy feltűnjön valakinek, hogy beszélek hozzá.
-
Azt hittem, csak köszönnöm nem szabad. – mondta komolyan, bár azt hiszem,
vicces megjegyzésnek szánta, ám hangjába még nem költözött vissza a béke.
-
Én komolyan beszélek. Nem akarom, hogy rossz hírbe keveredjen. – próbáltam
minél gyorsabban összeszedni a kosár tartalmát. A kapitány viszont nem
igyekezett annyira.
-
Ugye nem gondolta, hogy annyiban hagyom majd, amit az a férfi művelt? –
éreztem, hogy engem néz, miközben néhány darab körtét rakott bele a kosárba.
Nem válaszoltam. Néhány másodpercnyi szünet következett. – Vártam Önre, de nem
jött. – mondta halkan, hangja megenyhült. – Vagy csak elkerültük egymást?
-
Nem tudtam menni. – suttogtam. – Apám egész héten otthon volt.
-
Ma délután? – kérdezte minden átvezetés nélkül. Megráztam a fejemet, de még
mindig nem néztem rá.
-
Kizárt. Megint otthon fog ülni.
-
Szerintem el fog tudni jönni. – akaratlanul is az arcára kaptam a tekintetemet.
Nem értettem ezt a megjegyzést. Felállt, majd a kezét nyújtotta. Egy pillanatig
tétovázva néztem körbe, majd elfogadtam és felsegített. – Várni fogom. –
hajtotta meg a fejét, majd katonásan távozott.
-
Veled meg mi történt? – nézett végig Édesanyám a koszos szoknyámon, amely egy
helyen ki is szakadt.
-
Sajnálom, útközben elestem. – vontam meg a vállamat. – Nagyon nehezek voltak a
kosarak. Alig bírtam velük.
-
Jaj, mondtam Apádnak, hogy néhány dolgot most ő is elhozhatna…de hajthatatlan
volt. – jött oda hozzám és megsimogatta a fejemet. – Te jól vagy?
-
Persze, kutya bajom. – tettem le elé a két kosarat. – Elmegyek és átöltözöm. –
mondtam, majd a szobám felé indultam.
-
Azért van számodra egy jó hírem. – szólt utána Anyám. – Apádat délutánra
elhívták a kaszárnyába, hogy nézzen meg néhány lovat. Állítólag a saját
kovácsuk már nem bírja az iramot. – mosolygott rám. – Egész délután oda lesz,
csak estére jön haza. Van egy kis szabad időd.
Éreztem,
ahogyan a boldogság végig áramlik a testemben. Most már értettem, hogy mire
célzott Nicholls kapitány. Ő már akkor tudta, hogy Apám náluk fog vendégeskedni
a délután folyamán. „De vajon ő
gondoskodott erről?” Kérdeztem magamtól, ám a válaszon nem rágódtam sokáig.
Futottam egészen a szobámig, hogy minél előbb új ruhát vehessek. Már csak
délutánig kellett várnom…
Tudtam,
hogy tilosban járok. Hogy olyan dolgot készülök tenni, ami ellenkezik minden
paranccsal és szabállyal, ami szerint az utóbbi években élnek kellett. De nem
érdekelt.
Nicholls
Kapitány várt rám. Más pedig nem számított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése