Harmadik fejezet - Tilosban járni

Harmadik fejezet

Tilosban járni

Az elkövetkezendő napokban Apám folyamatosan otthon volt, engem pedig sem a faluba, sem pedig másik tanyára nem küldtek el ezért vagy azért, hogy útközben meglátogathassam a kedvenc helyemet, így legalább egy hangyányi esélyem legyen arra, hogy összefuthassak Nicholls kapitánnyal.

Bármennyire is tagadni akartam magam előtt, nagyon élveztem a társaságát. Jó volt egy olyan értelmes, kedves emberrel beszélgetni, aki nem ebben a faluban élte eddig az életét, aki nem fordította el undorodva a fejét, ha meglátott és nem ítélt el.

Soha nem hittem volna, hogy egy vadidegen emberrel beszélgetni ilyen felszabadító lehet. Azt hiszem, Nicholls kapitány is valahogy így érezhette. A házimunka unalmas óráiban próbáltam bele élni magamat az ő helyzetébe. Annyira fiatal volt, talán egy korú velem, mégis olyan megpróbáltatások előtt állt, amelyeket talán még ő maga sem tud elképzelni. Fiatal kora ellenére tiszt volt, ami arra utalt, hogy jó családból való, de ha így van, nem tudtam megérteni, miért nem marad távol addig a háborútól, ameddig csak lehet?

Az döbbentett meg vele kapcsolatban a legjobban, hogy nem félt bevallani, milyen őszinte rettegés van benne a háborútól. Ez őszintén meglepett. A férfiak amióta csak világ a világ, mindig azt bizonygatták, hogy mennyire bátrak és erősek. De ő más volt.

Kívülről egy magabiztos, kemény bár melegszívű tiszt látszatát keltette, de belül egy riadt gyerek volt. Egy gyerek, aki nem meri elmondani a szüleinek, hogy valami rosszat csinált, inkább keres egy hozzá hasonlót, akinek megvallhatja bűnét.

Mire végeztem a ház kitakarításával, már egészen biztos voltam bene, hogy elmélkedésemmel nem kicsit rugaszkodtam el a realitások talajáról, de Nicholls kapitány személye valahogy újabb és újabb találgatásokra sarkallt.

Teltek a napok és nekem semmi esélyem sem volt arra, hogy akár néhány percre elszabadulhatnék Apám árgus tekintete elől. Ahogy jobban bele gondoltam, szinte biztos voltam benne, hogy Nicholls kapitány már el is felejtette a találkozásunkat, és ez még a jobbik eset volt. Megőrültem a gondolattól, hogy talán néhány kedves ember gyorstalpalót tartott neki az élettörténetemből. Valamiért óriási keserűséget éreztem a gondolatra, hogy egy romlott nőnek tartson. „Kisasszony” csendült fel fülemben a hangja, amikor bemutatkozott. Keserűen elmosolyodtam, miközben a piszkos felmosó vizet cipeltem ki az udvarra. „Soha senki nem szólított Kisasszonynak.”

Ismét eljött a péntek, én pedig most egy jóval tekintélyesebb bevásárló listával indultam neki a falunak. A tükör előtt állva be kellett, hogy valljam magamnak, most nem jelent számomra akkora megpróbáltatást lemenni az egyébként gyűlölt helyre, mint általában. A megalázó bevásárlás most új lehetőséget nyitott a számomra, hogy láthassam a kapitányt. Csak remélni tudtam, ha tényleg így lesz, eszébe jut majd, amit tőle kértem és nem köszön nekem. „Már ha még egyáltalán egy pillantásra is méltat…” Ötlött fel bennem a gondolat ismét.

Az utált, szoros kontyba kényszerítettem a hajamat, majd még egyszer a tükörbe néztem. Évek óta először csillant meg szememben az élet szikrája.

Szokás szerint szemlesütve léptem be a főutcán a faluba, ahol már korán reggel nyüzsgött a jónép. Gyorsan közlekedtem, egészen a piacig, de titkon lopva felnéztem. Reménykedve nyugtáztam, hogy egyenruhások is elvegyültek a falubeliek között szép számmal, ám szemem csak azt az egy embert nem találta, aki keresett.

A piacra érve percekig csak céltalanul lézengtem, az agyam teljesen máshol járt. Teljesen kiment a fejemből a bevásárló lista, nem találtam a jól bejáratott árusokat…Csak az járt a fejemben, hogy minden reményem szertefoszlott, mert Nicholls kapitány ma nem jött el a faluba. „Talán direkt nem jár ma erre…mert tudja, hogy én itt leszek.” árasztottak el a negatív gondolatok. A végén már egészen bizonyos voltam benne, hogy a hírem végül utolért engem, ő pedig még csak a lehetőségétől is iszonyodik, hogy újra szóba álljon velem.

Egy pillanatra megálltam a piac egyik nyugodtabb sarkában, majd vettem néhány nagy levegőt. Agyam kissé kitisztult, elővettem zsebemből a bevásárló listát, majd végig olvastam. Keserűen néztem végig a piac forgatagán és felkészítettem magamat az újabb szúrós tekintetekre. Megpróbáltam magam elé idézni azt a kék szempárt, amelyet hiába kerestem.

’Majd egy órával később, két dugig megpakolt, óriási kosárral indultam hazafelé, a tempón nem keveset lassítva. Az ajkamba haraptam, miközben lassan haladtam előre. Csak néha fordult elő, hogy ilyen sok mindent kellett haza cipelnem, de ezeket az alkalmakat szívből utáltam. Sajgott a vállam és a karom, az ormótlan kosarak minduntalan a vádlimhoz ütődtek és még a vastag szoknyán keresztül is erős fájdalmat okoztak. Ilyenkor napokig lila-zöld foltos voltam. Persze ez is a büntetésem része volt.

Igyekeztem egyenletesen lélegezni, megtartani a tempót, de éreztem, hogy gyorsan fáradok. De minél előbb ki akartam jutni a faluból. Hazafelé többször is megpihenhetek még, de most nem. A földet néztem és a macskaköveket számoltam. Éreztem, hogy a homlokomon az erőlködéstől finoman kiütközik a veríték, a karjaim remegni kezdenek. Összeszorítottam a fogamat. Egy pillanatra felnéztem, hogy még milyen messze van a falu vége…és akkor megláttam. Gépiesen tovább haladtam, de közben őt figyeltem. Éppen az egyik tiszttársával folytatott elmélyült beszélgetést, aztán mintha megérezte volna a tekintetemet, társa válla fölött rám nézett. Éreztem, hogy rémült arcot vágok, miközben lépteim meggyorsultak. Hátra fordultam, hogy lássam a reakcióját. Nicholls kapitány alig láthatóan köszönésképpen ujját a tányérsapkájához húzta, szája sarkában apró mosoly jelent meg. Óriási szikla gördült le a szívemről. A következő pillanatban azonban megtörtént a katasztrófa.

Mivel hátra néztem, nem láthattam a kocsmából kiszédelgő Norman Phillipset, aki úgy lökött fel, mintha csak egy játék baba lennék. Elterültem a földön, kosaraim felborultak, tartalmuk pedig ezerfelé gurult.

- A franc essen beléd, némber! – ordította Norman, mikor ő is tántorogva kapaszkodott meg a falban! – Hát nem tudsz vigyázni! Most is csak azon jár az eszed, hogy kivel bújjál ágyba! – nevetett fel disznó módon, ám a közvetkező pillanatban a torkára fagyott a szó.

- Azonnal kérjen bocsánatot a Hölgytől! – termett ott szinte a semmiből Nicholls kapitány, egyik kezével a falnak nyomta a meglepett arcot vágó Normant.

- Én ugyan nem látok itt Hölgyet! – válaszolta Phillips, majd undorodva végig mért. – Így jár az, akinek mindig csak a férfiakon jár az esze! – mutatott rám.

- Azt mondtam, hogy kérjen bocsánatot a Hölgytől! – Nicholls kapitány nem emelte fel a hangját, de szemei jéghideg fénnyel villantak meg, fogait összeszorította.

- Kapitány, kérem ne… - próbáltam közbe avatkozni.

- Mi az, talán már neked is megvolt? – nevetett Norman az alkoholtól mámorosan a kapitány arcába. Éreztem, hogy arcomból kifut a vér.

- Nem mondom többször! – Nicholls kapitány hangja immár zengett, többek figyelmét is ránk vonta. Nem alkalmazott erőszakot, nem ütötte meg, elég volt hangjának jéghideg csengése és szemének dühös villanása ahhoz, hogy Phillips feladja.

- Elnézést…”Hölgyem”. – nyomta meg ironikusan a második szót, majd egy megvető morgás kíséretében távozott.

Mikor végre véget ért a kínos jelenet, az utcán térdelve próbáltam összeszedni mindkét kosár tartalmát. Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy az eddig bámészkodó emberek inkább tovább állnak. A következő pillanatban Nicholls Kapitány guggolt le mellém és ő is bőszen szedegette össze a szétgurult gyümölcsöt és zöldséget.

- Ne… - suttogtam, hogy csak ő hallja. – Ezt az egészet nem szabadott volna. – fel sem néztem, nehogy feltűnjön valakinek, hogy beszélek hozzá.

- Azt hittem, csak köszönnöm nem szabad. – mondta komolyan, bár azt hiszem, vicces megjegyzésnek szánta, ám hangjába még nem költözött vissza a béke.

- Én komolyan beszélek. Nem akarom, hogy rossz hírbe keveredjen. – próbáltam minél gyorsabban összeszedni a kosár tartalmát. A kapitány viszont nem igyekezett annyira.

- Ugye nem gondolta, hogy annyiban hagyom majd, amit az a férfi művelt? – éreztem, hogy engem néz, miközben néhány darab körtét rakott bele a kosárba. Nem válaszoltam. Néhány másodpercnyi szünet következett. – Vártam Önre, de nem jött. – mondta halkan, hangja megenyhült. – Vagy csak elkerültük egymást?

- Nem tudtam menni. – suttogtam. – Apám egész héten otthon volt.

- Ma délután? – kérdezte minden átvezetés nélkül. Megráztam a fejemet, de még mindig nem néztem rá.

- Kizárt. Megint otthon fog ülni.

- Szerintem el fog tudni jönni. – akaratlanul is az arcára kaptam a tekintetemet. Nem értettem ezt a megjegyzést. Felállt, majd a kezét nyújtotta. Egy pillanatig tétovázva néztem körbe, majd elfogadtam és felsegített. – Várni fogom. – hajtotta meg a fejét, majd katonásan távozott.

- Veled meg mi történt? – nézett végig Édesanyám a koszos szoknyámon, amely egy helyen ki is szakadt.

- Sajnálom, útközben elestem. – vontam meg a vállamat. – Nagyon nehezek voltak a kosarak. Alig bírtam velük.

- Jaj, mondtam Apádnak, hogy néhány dolgot most ő is elhozhatna…de hajthatatlan volt. – jött oda hozzám és megsimogatta a fejemet. – Te jól vagy?

- Persze, kutya bajom. – tettem le elé a két kosarat. – Elmegyek és átöltözöm. – mondtam, majd a szobám felé indultam.

- Azért van számodra egy jó hírem. – szólt utána Anyám. – Apádat délutánra elhívták a kaszárnyába, hogy nézzen meg néhány lovat. Állítólag a saját kovácsuk már nem bírja az iramot. – mosolygott rám. – Egész délután oda lesz, csak estére jön haza. Van egy kis szabad időd.

Éreztem, ahogyan a boldogság végig áramlik a testemben. Most már értettem, hogy mire célzott Nicholls kapitány. Ő már akkor tudta, hogy Apám náluk fog vendégeskedni a délután folyamán. „De vajon ő gondoskodott erről?” Kérdeztem magamtól, ám a válaszon nem rágódtam sokáig. Futottam egészen a szobámig, hogy minél előbb új ruhát vehessek. Már csak délutánig kellett várnom…

Tudtam, hogy tilosban járok. Hogy olyan dolgot készülök tenni, ami ellenkezik minden paranccsal és szabállyal, ami szerint az utóbbi években élnek kellett. De nem érdekelt.

Nicholls Kapitány várt rám. Más pedig nem számított.