Tizenegyedik fejezet - Lopott idő

Tizenegyedik fejezet

Lopott idő

Amikor James nem volt mellettem, minden pillanatban attól remegtem, hogy tudtomon kívül már el is szakították tőlem, éppen a front felé lovagol, ahol ki tudja, mi vár rá. Próbáltam magamat szavaival nyugtatni, hogy nincs az a hatalom, ami távol tarthatná tőlem, ha hirtelen és váratlan búcsúzásra kerülne a sor, de a félelem végig velem maradt, agyam logikusan gondolkodó része azt diktálta, hogy a katonaságot vajmi kevéssé érdekli a tény, hogy Jamesnek menyasszonya van, akitől búcsúzni szeretne.

Ezekben a napokban alig aludtam, mindig csak azt a két-három órát vártam, amíg együtt lehettünk, amíg biztonságban tudhattam karjaimban. Szinte mindig azon a helyen voltunk, amely először az én búvóhelyem volt, majd később ez a hely látta először szerelmünket. Varázslatos hely volt a számunkra, csak a miénk, minden egyes kis kődarab, a fal minden megmaradt része a mi történetünk egy-egy apró darabját hordozta magában, a szél a mi dalunkat suttogta, az apró, csenevész kis fa, amely az omladozó falmaradványtól néhány méterre állt, a mi tiszteletünkre megerőltette magát és zöld leveleket növesztett. Augusztus eleje volt, jól esett néha behúzódni alá a tikkasztó hőség elől.

- Mire gondolsz? – kérdezte, mikor már jó tíz perce ültünk hangtalanul, fejemet a mellkasán nyugtattam, kezeimmel pedig az ő kezét simogattam. Szerettem a kezét, az ujjait, az érintését…órákig tudtam volna gyönyörködni benne.

- Nem gondoltam semmire. – néztem fel rá. Kék szemei olyan tiszták és kedvesek voltam, hogy könny gyűlt tőle a szemembe. Zubbonyát levette a meleg miatt, ingnyakát pedig megoldotta. Őszintén sajnáltam, hogy ebben a szörnyű egyenruhában kell sínylődnie. – Csak élvezem azt, hogy együtt vagyunk. – mosolyogtam rá.

Három nap telt el azóta, hogy James megkérte a kezemet, de olyan volt, mintha tíz év lett volna. A világ száznyolcvan fokot fordult velem, nekem, akinek semmim sem volt, akit mindenki gyűlölt és megvetett most vőlegényem volt, aki szeretett és tisztelt. Eddig nem volt miért felkelnem reggel, most lefeküdni is alig bírtam. Eddig azt vártam, bárcsak este lenne, most viszont visszafogtam volna az időt. Minden egyes nap közelebb vitt minket az elváláshoz.

Átkaroltam és arcomat pedig a nyakába hajtottam. Ő arcával finoman simogatta az enyémet, amely már a gyógyulás útjára lépett Apám brutális verése után, ujjaival pedig hullámos tincseimet fésülgette. Mikor nem voltunk együtt, mindig elterveztem, hogy majd miről fogunk beszélgetni, annyi mindent akartam tőle kérdezni, annyi mindent nem tudtam még róla…de mikor végül újra ott ültünk egymás mellett, valahogy egyikünknek sem jöttek az ajkára szavak. Talán féltünk kimondani őket. Szükségünk volt erre a varázslatra, amit együtt éreztünk. Erre a varázsos érzésre, hogy ilyenkor nem léteznek pletykás emberek, nem léteznek rosszindulatú rokonok és nem létezik háború. Csak mi vagyunk ketten. Csak az illat, az érintés, a csók, a szerelem…

Ajkaim finoman keresték az övét, ő pedig édesen viszonozta a csókomat. Ő maga csak nagyon ritkán kezdeményezett ilyesmit, még azután is, hogy megkérte a kezemet, szeretett volna távol állni még csak a gyanú árnyékától is, hogy bármiféle hátsó szándék vezérli. Először megmosolyogtam magamban, látva mennyire tartja magát ehhez a dologhoz, később viszont már feszélyezni kezdett. Nem akartam, hogy úgy érezze, szabályok közé van zárva, ha velem van…és még inkább azt nem akartam, hogy azt higgye, őt is olyannak gondolom, mint…mint azt a másikat…

- Valami baj van? – kérdeztem. – Mármint az egyébként kézenfekvő dolgokon kívül…Olyan szomorú vagy ma. – simogattam meg az arcát. Ő lehajtotta a fejét, közben pedig a kezemet simogatta. – James, megijesztesz… - nevettem idegesen.

- Ne haragudj. – rázta meg a fejét. – Én csak…

- Mond el! – bíztattam. – Nekem bármit elmondhatsz. Bármit, ami bánt. Hátha tudok segíteni. – mosolyogtam rá. Láttam, hogy nagyon nehezen veszi rá magát arra, hogy beszélni kezdjen.

- Én csak…csak éjszaka azon gondolkoztam, hogy…hogy lehet, önző voltam,  amikor megkértem a kezedet. – nyelt egy nagyot, majd rám nézett. – Lehet, hogy hibát követtem el. Éreztem, meghűl bennem a vér. „Hát újra ez történik?” Futott át agyamon ismét a kérdés, én pedig fátyolos szemekkel, jégbe dermedt arccal húzódtam el Jamestől.

- Tehát nem szeretsz… - vontam le végül a legkézenfekvőbb következtetést, miközben szemem elfátyolosodott a könnyektől.

- Mi? – nézett rám értetlen arccal. – Jézusom Emily, dehogy! – ölelt magához olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Ajkait az arcomon éreztem. – Szeretlek és örökké szeretni foglak. Ezen semmi nem változtat. – suttogta a fülembe.

- Akkor…akkor egyszerűen nem szeretnél elvenni feleségül? Erről van szó? – bontakoztam ki az öleléséből. Mégis rájöttél, hogy a családod nem egyezne bele?

- Megmondtam már, hogy nem érdekel a családom. – jelentette ki ismét.

- Akkor? Nem értelek. – ráztam meg idegesen a fejemet. – Teljesen kétségbe ejtesz. – szipogtam.

- Jaj szerelmem, ne haragudj rám… - húzott magához ismét. – Olyan bolond vagyok….akkora bolond vagyok… - ismételgette.

- Ha bánt valami, miért nem mondod el? Miért mondasz nekem ilyeneket? – futottak végig a könnycseppek az arcomon.

- Csak olyan nehéz erről beszélni… - sóhajtott nagyot, majd bele kezdett. – Azon gondolkoztam az éjszaka, hogy mi lesz, ha visszatérek a háborúból és…és belőlem is olyan szörnyeteg lesz…olyan élő halott, amilyen az Apám is lett. – ijedt gyermek szemeivel rám nézett. – Te is ugyanúgy fogsz akkor szenvedni, ahogyan az Anyám szenvedett hosszú éveken keresztül. – kezdtem megérteni, hogy miért mondta azt, amit mondott. - Én pedig nem ilyen sorsot szánok neked. Szeretnélek boldoggá tenni. Boldognak látni, mert te ezt érdemled. De most csak napjaink vannak hátra. Utána pedig elmegyek a háborúba, és ki tudja, miként térek majd vissza. Lehet, hogy egy olyan ember kopogtat majd az ajtódon, akit egyáltalán nem ismersz. Akit nem tudsz szeretni. – hangja remegett, tele volt kétséggel és félelemmel. – Egy idegennel kell együtt élned, hozzá leszel láncolva és a végén már azt fogod kívánni, bárcsak inkább meghaltam volna…

- James!!! – ordítottam rá. – Ezt azonnal hagyd abba! – láttam, hogy pillái megrebbennek, szemei kétségbeesetten mélyedtek az enyémbe. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem tőle sírva. – Hogyan ejthetsz ki ilyet egyáltalán a szájadon? – nem tudtam megérteni, milyen sötét gondolatok indíthatták őt ilyen szörnyű szavakra.

- Már annyit szenvedtél életedben. – szólalt meg halkan. – Nem szeretnélek még én is kínozni. Azt kívánom, bárcsak így maradhatnánk örökre. Bárcsak ne változna semmi. De lehetetlent kérek. Minden meg fog változni. Meg fogok változni én és meg fogsz változni te is…

- Azt mondtad, hogy örökké szeretni fogsz…örökké…akkor ez nem fog változni, igaz? – kerestem a tekintetét. – Akkor ugyan mit számít bármi más?

- Az a James, aki most vagyok…aki most itt van veled…az a James örökké szeretni fog. – a szeméből sugárzó melegség semmi kétséget nem hagyott afelől, igaz, amit mond. – De lehet, hogy ez a James meghal majd a csatamezőn. Ahogy az Apám is meghalt. És egy másik ember jön majd haza hozzád, akinek halott a lelke. Akiben nincs szerelem irántad. Aki csak az árnyéka annak a férfinak, akit szerettél. – Szeméből apró gyémántként hullottak a könnyek. – Mit éreznél akkor? – éreztem, kérdésére komoly választ vár, nem pedig kibúvót, valami ezerszer elmondott, elcsépelt frázist, miszerint ez úgysem történhet meg. Fogodzó, kapaszkodó kell neki, ami elcsendesíti a benne dúló vihart.

- Harcolnék érted. – mondtam határozottan, miközben a szemébe néztem. Láttam arcán a meglepetést. – Harcolnék azért az emberért, akit megismertem. Aki megszeretett és akit megszerettem. Mert tudom…érzem, hogy igaz szerelem van kettőnk között. És ez olyan érzés, ami…ami minden sebet be tud gyógyítani, csupán idő és sok türelem kell hozzá. – láttam szemében megcsillanni a remény szikráját. Egy pillanatra elgondolkodott, majd ismét megszólalt.

- Emlékszel, amikor…amikor megkértem a kezedet és azt mondtad, nem kell, hogy megmentselek? – kérdezte. Bólintottam. – Azt hiszem…pont fordított a helyzet. – nevetett fel keserűen. Első pillanattól fogva érzem benned az erőt. Tele vagy szeretettel, gyönyörű vagy és tiszta…de mellette erős és bátor a szíved. – hallgattam őt és lassan kezdtem megérteni. – Amikor melletted vagyok, soha nem félek. Ha itt vagyunk, együtt…akkor nem tudom elképzelni, milyen szörnyű dolgok történhetnek. Tudom…érzem, hogy te nem mondasz le rólam soha. Megmentesz engem…Önmagamtól… - fejezte be a mondatot, arcán súlyos könnycseppek gördültek végig.

- James…ÍGÉREM NEKED, amikor visszatérsz…amikor haza jössz – javítottam ki magamat – mindent meg fogok tenni azért, hogy TÉNYLEG visszatérj. Hogy visszatérj hozzám. Harcolni fogok érted. Mert én is örökké szeretni foglak. – mondtam neki, miközben ujjainkat összekulcsoltuk, majd finoman megcsókoltam. – Csak gyere haza…

Úgy éreztem, James lelke megkönnyebbült kissé, miután elmondhatta nekem a félelmeit. Tudtam, szememben látja, hogy minden egyes szívem igaz és őszinte, ahogyan én is ezt látom az ő szemeiben.

Megpróbáltam bele gondolni a helyzetbe, hogy James haza jön, hónapok, vagy évek múlva, a háború külső- és belső sebeitől elgyengülten, vágyak, célok és szerelem nélkül. Próbáltam magam elé képzelni kék szemeit, amint rám néz oly hideg fénnyel, mint néhány napja Smith közlegényre, vagy éppen üres tekintettel, mintha soha nem csókolt volna meg, vagy nem mondta volna, hogy örökké szeretni fog. Már csak a gondolattól is hidegség költözött a szívembe. De tudtam, ha egyszer mégis így történne, azt tenném, amit neki is ígértem. Harcolnék érte. Harcolnék kettőnkért, a szerelmünkért, a boldogságunkért, amit elvettek tőlünk. „Erős vagyok”… hajtogattam magamban újra és újra. A végén pedig már el is hittem.

- Nagyon hiányoztál! – csimpaszkodtam bele James nyakába, mikor másnap lepattant Joey hátáról és ruganyos léptekkel, arcán széles mosollyal lépkedett felém.

- Te is hiányoztál. – szorított magához, éreztem, hogy egy nagyot sóhajt, beszívja hajam illatát. – Ráérnél holnap? – kérdezte minden átmenet nélkül.

- Holnap? – kérdeztem meglepetten. – Persze. Én minden nap ráérek, amikor csak akarod. Bármikor ide tudok jönni. – válaszoltam.

- Ami azt illeti, nem ide kellene jönni. – harapott játékosan az ajkába. – Tegnap este megjöttek a papírjaim, úgyhogy ma az első utam a jegyzőhöz vezetett és bejelentettem magunkat hozzá holnapra…ha neked is megfelel. – újságolta sugárzó mosollyal.

- Holnap…húúú… - fújtattam egy nagyot. Bár tudtam, hogy James egy héten belül szeretné az esküvőt, most mégis nagyon váratlanul ért a dolog. – Persze, majd mondom Anyáméknak. – nevetgéltem zavartan.

- Holnap már a feleségem leszel. – mondta ő, majd megcsókolt. – Ugye még mindig szeretnéd?  - kérdezte.

- Igen. – bólintottam. – Ha te is igazán szeretnéd.

- Semmit sem szeretnék jobban. – válaszolta. Izgatottan felnevettem, majd magamhoz öleltem. Közben ezer kérdés kavargott benne. „Mit veszek majd fel? Hol tartjuk majd az esküvői ebédet? És utána…”

- El fognak engedni éjszakára a laktanyából? – kérdeztem pironkodva.

- Éjszakára? – nézett rám zavartan. – Miért?

- Hát…mert ha holnap összeházasodunk, akkor…holnap lesz a nászéjszakánk… - kezdtem kissé kellemetlenül érezni magamat. Kellett néhány másodperc, mire megláttam a felismerést az arcán heves arcpír formájában.

- Ó… - mondta, majd kihúzta magát. – Ez…ez eszembe sem jutott… - szabadkozott.

- Persze…persze ha ez gondot okoz, vagy nem szeretnéd, akkor nem számít. – intettem a kezemmel és már sajnáltam, hogy egyáltalán bele kezdtem az egészbe.

- Nem, nem, dehogy! – kapott észbe, rájött, milyen furcsán viselkedik.

- De tényleg, James…megértem… - nyugtatgattam. – Valószínűleg el sem engednének.

- De igen, mindenképpen el fognak engedni, ez egészen biztos! – mondta most már egy fokkal erélyesebb hangon. – Ne haragudj, hogy ilyen minősíthetetlen módon viselkedem. – mentegette magát. – Hogy őszinte legyek, annál a pillanatnál tovább, hogy a jegyzőnél az ujjadra húzom a gyűrűt és örök hűséget esküszöm neked, még nem gondoltam tovább a dolgot. – nevetett zavartan. – Az…az ilyesmire nem készítik fel a katonaságnál az embert. – arca már vörös tűzben égett.

- Az ilyesmire? – mosolyogtam zavarán, mire ő is elmosolyodott.

- Lehet, hogy ma még el kell beszélgetnem néhány emberrel a laktanyában. – túrt a hajába. Arcomról lehervadt a mosoly.

- Kérlek, inkább ne tedd, hacsak nem akarod azt a megnyugtató választ kapni, hogy a menyasszonyod úgyis elég tapasztalt. – hajtottam le a fejemet.

- Megölném azt, aki ilyet mond. – suttogta, mire újra a szemébe néztem. – Egy szót sem szólok nekik. – mondta.

- Köszönöm. – fogtam meg a kezét. Aztán eszembe jutott, mennyire tart attól, nehogy olyan legyen, mint az a másik. Minden eddigi gesztusa erről tanúskodott. – Nincs miért izgulnod. – mosolyogtam rá. Ő nem mondott semmit, csak szemlesütve visszamosolygott.

- Szóval akkor holnap? – kérdeztem, majd szerelmesen megcsókoltam.

- Holnap.

Tizedik fejezet - A háború szele

Tizedik fejezet

A háború szele

- James… - mondta ki mosolyogva, miközben kézen fogva sétáltunk hazafelé, Joey pedig békésen sétált mögöttünk. Még mindig nehezen tudtam rávenni magamat, hogy Nicholls kapitány helyett bizalmasan, Jamesnek szólítsam. Óriási változás volt ez számomra. Bár a szívem már régen érezte iránta a szerelmet, az agyam elnyomta ezt az érzést és nehéz volt hirtelen utat engedni a boldogságnak. – Szeretem, ahogyan kimondod… - mondta, majd megálltunk, nem először utunk során. Szégyenlősen lehajtottam a fejemet. Tudtam, milyen buta dolog ez.

- James… - mondtam ki a nevét, de még mindig kissé idegenül hangzott a szájamból. Egy apró, édes csók volt a jutalmam.

- Ne haragudj, csak olyan boldog vagyok… - mondta James, majd hátrébb lépett. Tudtam, hogy még véletlenül sem szeretne olyan gyanúba keveredni, hogy ki akarja használni a helyzetemet. Tovább mentünk, ujjainkat összekulcsolva, James pedig boldogan nézegette ujjamon a gyűrűt. Én sokkal inkább kellemetlenül éreztem magamat tőle, néha olyan volt, mintha égetné az ujjamat. – Valami baj van? – kérdezte, mikor látta borús pillantásomat.

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Én csak…én csak nem hinném, hogy méltó lennék édesanyád gyűrűjére. – néztem a kertművelésben- és kovácsinasi minőségemben eldurvult kezemre. Teljesen elütött tőle a drága ékszer, amit viseltem. A híremről már nem is beszélve. – Ezt a gyűrűt egy jó származású, tiszta nőnek kellene adnod. Amilyen édesanyád is volt. Már csak attól is lelkifurdalásom lesz, hogy viselem. – vallottam be, majd megpróbáltam levenni.

- Ne! – állított meg a mozdulatban, majd szépen, óvatosan újra visszahúzta az ujjamra. – Nálad nemesebb lányt még soha nem ismertem. Anyám is pontosan ezt gondolná, ha élne. És örülne neki, ha tudná, milyen csodálatos lányt találtam. Ő maga ajánlaná fel ezt a gyűrűt, hogy adjam oda neked. Ahogyan Édesapám Anyja is odaadta Apámnak, mikor megkérte Anyám kezét. – mesélte mosolyogva. Én még mindig tele voltam rossz érzésekkel emiatt, de valahogy megnyugtatott az a tudat, hogy Jamesnek semmi kétsége sincs a döntése felől. – Szeretlek Emily és már nagyon várom, hogy a feleségem legyél. – mondta komolyan, majd a távolba nézett. – Nemsokára a szüleid is megtudják. – egy nagy levegőt vett. – Azt hiszem lesz egy kis beszédem az Apáddal…

- Mr. Richardson, olyan szerencsés vagyok, hogy Emily igent mondott nekem, úgyhogy…eljegyeztem – mutatta meg ujjamon a gyűrűt – és nemsokára az esküvőt is meg szeretnénk tartani. – Apám undorító módon felröhögött.

- Ugye ezt nem gondolja komolyan? – mutatott a kezében lévő almacsutkával James felé. – Azt hiszi, elhiszem, hogy tiszt létére el akarja venni a falu kurváját? – ereimben megfagyott a vér. – És te tényleg azt hiszed, hogy el is fog venni? Azok után, hogy a szeretője lettél, ugyan minek kellenél még neki? – arcom égett a szörnyűségektől, amit mondott.

- URAM. – kezdte rideg hangon James, arca kemény volt, mint a márvány. – Emily most már a menyasszonyom és nem hagyom, hogy ilyen hangnemben beszéljen vele és hogy mocskolja. – hangjából még én is kiéreztem a komoly fenyegetést, láthatóan Apám is visszakozott. – Az Angol Birodalom tisztje vagyok és azt hiszem, van súlya a szavamnak. Vagy talán nem így gondolja? – villantotta Apámra most hideg, kék színben játszó szemeit, válaszra várva. Apám a fogát csikorgatta, majd nagy nehezen bólintott. – Helyes. – mondta fagyosan James. – Emilyvel összeházasodunk, lehetőség szerint minél előbb. Szeretném, ha egy hét múlva már a feleségem lenne. – Erre a közeli időpontra felkaptam a fejemet és meglepetten néztem rá. – A mostani helyzetben jobb, ha minél előbb megtesszük. Ki tudja, miként alakulnak a dolgok. – váltott hangja szelídebbre.

- Nicholls kapitány. – szólt hozzá Anyám. – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a hírt és pont ezek után, de – mindketten feszülten vártuk, mit akar mondani Anyám. – Mosley járt itt, a szomszédunk és azt mondta, hogy a faluban azt beszélik…kitört a háború…

Eltartott néhány másodpercig, amíg mindketten fel tudtuk dolgozni a hallottakat. Éreztem, ahogyan egy hideg kéz szorítja össze a gyomromat. Jamesre néztem, aki teljesen elsápadt. Megszorítottam a kezét, hogy érezze, vele vagyok. Tekintete ködös volt, egy pillanatra becsukta a szemét, majd úgy nyitotta fel, mint aki valami szörnyű álomból ébred.

- Elnézést, most vissza kell mennem a laktanyába. Meg kell tudnom, hogy igaz-e a hír. – nézett rám, én pedig bólintottam.  – Mr. Richardson, Mrs. Richardson. – köszönt el tőlük, majd az ajtó felé vette az útját, én pedig utána mentem. Az ajtóhoz érve azonban egy pillanatra visszafordult, tekintetébe ismét keménység költözött. – És Mr. Richardson. – szólította meg ismét Apámat. – Emily most már a menyasszonyom és hozzám tartozik. Soha többé ne merészeljen kezet emelni rá. – Nem volt szükség fenyegetésre, Apám így is értett a szóból. Láttam rajta, hogy majd’ felrobban, de tudtam, hogy többet még csak rondán sem fog hozzám szólni.

- Nyugodj meg, nincs semmi baj… - simogatta meg óvatosan az arcomat, mikor már ott álltunk Joey mellett, de nem volt nehéz észrevennem, hogy remeg a keze.

- Nyugodt vagyok. – mosolyogtam rá, majd bele csókoltam a tenyerébe. – Miattam aztán igazán ne aggódj. Idegesen rám mosolygott, majd finoman megcsókolt. Egy pillanattal később már a nyeregben volt.

- Holnap igyekszem mindenképpen eljönni. – mondta, én pedig bólintottam. – Szeretlek Emily. – szorította meg a kezemet.

- Én is szeretlek…James. – mosolyogtam rá, ő lehajolt a nyeregből, megcsókolta a kezemet és az ajkamat, majd ellovagolt.

Ahogy James elment, én szobám magányába vonultam és ki sem mozdultam onnan. Éjszaka alig aludtam, jobbára csak forgolódtam, reggel korán felkeltem, de nem volt otthon maradásom. Kihasználtam újonnan megszerzett szabadságomat és elmentem a közös helyünkre. Tudtam, ha James otthon nem talál, úgyis ide jön majd. Hosszú órákon keresztül ültem ott, közben pedig a tegnap történteken gondolkoztam. Egy nap alatt több dolog történt velem, mint az elmúlt négy évben együttvéve.

Új esélyt kaptam az élettől, egy férfit, egy olyan csodát, egy olyan szerelmet, amelyet talán meg sem érdemeltem. Amikor Jamesre gondoltam, édes melegség öntötte el a szívemet. Szemeinek őszinte, szerelemmel teli tekintete, kezének féltő érintése, elbájoló mosolya, hangjának lelkemet gyógyító bársonya maga volt a tökéletesség. Szerettem volna újra vele lenni, megölelni, érezni ajkai finom puhaságát…szerettem volna a felesége lenni…örökre…

Nem tudtam, hogy mit rejt számunkra a jövő, de most nem is mertem rá gondolni. Mi ketten a mában éltünk, mert a holnap a ködbe veszett.

Órákon keresztül ültem ott mozdulatlanul és csak füleltem, hátha meghallom Joey patáinkat ütemes dobogását. Mindennél jobban akartam tudni, hogy mi az igazság. Ha tényleg kitört a háború, akkor már csak napjaink, óráink, perceink lehetnek együtt hátra. Ha az egész csak szóbeszéd, akkor megint nyerhetünk egy kis időt…

„Idő”…Ismételtem meg magamban a szót, amely eddig oly gyűlölt volt, csak hosszú szenvedést, a létezés értelmetlenségét jelentette számomra, a csendes elmúlást…Most viszont bármit megtettem volna azért, hogy lassabban teljen. Ha egy nap harminchat órából állhatott volna. De tudtam, lehetetlent kérek. Ha néhány nap adatik még nekünk együtt, azért is hálásnak kell lennünk.

Már alkonyodott, én pedig kezdtem pánikba esni. James nem jött, ami három dolgot jelenthetett. Nem jöhetett, mert a hír igaz volt és most akkora a felfordulás a laktanyában, hogy azt sem tudják, ki hova kapjon, nem az a legfontosabb, hogy James engem vigasztaljon. A másik lehetőség az, hogy esetleg meggondolta magát, vagy egész lánykérés csak…valamiféle ugratás volt. De a szívem azt súgta, hogy nem így van. Ujjaimmal a gyűrűt tapogattam, mintha abba akarnék kapaszkodni. A harmadik lehetőségre még csak gondolni sem mertem. Lehetséges lenne, hogy a katonákat olyan gyorsan vezényelték a frontra, hogy Jamesnek még csak elbúcsúzni sem volt tőlem ideje? Próbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot, de az újra és újra visszatért hozzám, mint valami sötét árnyék.

A következő pillanatban halk dobogásra lettem figyelmes. Először azt hittem, szívem dübörgő üteme az, de néhány másodperc múlva már egészen biztos voltam benne, hogy egy ló patáinkat ütemes hangját hallom. Felálltam a kövekről és hátra néztem. A megkönnyebbüléstől zokogni kezdtem.

- Istenem…Istenem… - öleltem át szorosan a nyakát, mit sem törődve az oldalamba hasító fájdalommal. Szememből még mindig megállíthatatlanul hullottak a könnyek, az elmúlt órák visszafojtott félelmei és bizonytalansága most elemi erővel törtek ki belőlem.

- Nyugodj meg… - simogatta James először finoman a hátamat, majd a hajamat, amelyet reggel csak kutyafuttában fogtam össze a kék szalaggal, amit tőle kaptam. – Ne haragudj, hogy csak most jöttem…

- Azt…azt hittem, hogy talán…talán már el is vittek…hogy el kellett menned és soha többé nem látlak. – csuklottam a sírástól, kezemmel az arcát simogattam, amit azt hittem, talán soha többé nem látok. Ő bűnbánó arccal nézett rám, majd mind a ketten leültünk falromra.

- Annyira sajnálom. – mondta újra, majd apró csókokkal itatta fel a könnyeket az arcomról. – Tudnod kell, ha ilyesmi történne…akkor nincs az az Isten…vagy ember, aki visszatartana attól, hogy elbúcsúzzak tőled. – mosolygott rám. Még mindig szipogtam, de azért megnyugtatott kissé, amit mondott. Nem kellett mondania, hogy tudjam, a hírek igazak voltak. – Azért jöttem ma ilyen későn, mert elmentem a legközelebbi városig és táviratoztam az ezredparancsnokságnak, hogy adják ki minden papíromat, amire szükség van a házasságkötéshez. – mondta csillogó szemmel. – Sajnos most már az ő írásos beleegyezésük is szükséges. De ez nem jelent problémát. Támogatni szokták az ilyesmit. Az egyetlen ellenségünk az idő. Ezért akarta minél előbb megírni a táviratot. Így remélem, hogy…talán három-négy napon belül mindent megküldenek. – furcsa volt mindezt hallani. Amikor mondta Apának, hogy azt szeretné, ha egy hét múlva már a felesége lennék, azt hittem, erős túlzás, amit mond. De most már láttam, hogy bizony minden szavát komolyan gondolja.

- Mennyi időnk van még? – kérdeztem, miközben valamiféle hideg nyugalom szállt meg. James pillái egy pillanatra megrebbentek, mielőtt válaszolt volna.

- Egy hét. Talán néhány nappal több. – válaszolta, én pedig próbáltam leküzdeni a torkomat fojtogató gombócot. Éreztem, hogy megremeg a szájam széle.

- Próbáljunk meg ne gondolni erre. – finoman magamhoz vontam és megcsókoltam az ajkait.- Mostantól minden együtt töltött perc ajándék.

Kilencedik fejezet - Herceg a fehér lovon

Kilencedik fejezet

Herceg a fehér lovon

Egész éjszaka nem tudtam aludni, minden tagom úgy fájt, hogy képtelen voltam feküdni. Igazság szerint nem létezett olyan testhelyzet, amelyben ne lettek volna fájdalmaim. Arcomat több zúzódás borította, fel volt dagadva és a szivárvány több színében játszott, de sajgott az oldalam, a bordáim, a karomat és a csuklómat is végig zúzódások borították. Anyám ápolt éjszaka, de egy idő után elküldtem. Idegesített a folyamatos pityergése, az önvádja és az „én megmondtam, hogy ez lesz”.

Inkább egyedül akartam maradni, a testi-lelki fájdalommal. Nem az volt a lelki fájdalom, hogy Apám megvert, mert iránta már régóta a haragon és a gyűlöleten kívül semmit sem éreztem. Az fájt, hogy Nicholls kapitányban is csalódnom kellett. Ő sem akart mást, mint a többiek. Kivárta az alkalmat, amikor úgy gondolta, megkaphat és meg is csókolt volna. Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Ahogy egyre jobban elgondolkodtam mindenen, a találkozásainkon, a beszélgetéseinken, a gesztusain felém, kezdtem úgy érezni, hogy elhamarkodottan alkottam véleményt tegnap, a dühöm sokkal inkább az ijedtségből és a félelemből fakadt, abból, hogy megint olyan helyzetbe kerülhetek, mint annak idején. De én megfogadtam, hogy soha többé nem fogok ilyen hibát elkövetni. Soha többé nem fognak kihasználni és eldobni.

A szívem viszont azt súgta, sőt egyre inkább ordította, hogy Nicholls kapitány más. Ő nem akart rosszat…ő nem akart bántani. Csak utat keresett hozzám. Nem vallottam be magamnak, mert féltem még csak a gondolatától is, de láttam szemének csillogásán a vonzódást irányomban, hangjában a lágyságot, mikor hozzám beszélt, érintésében a finomságot…de fogalmam sem volt róla, hogy ő mit láthatott bennem…az én szememben, az én hangomban…de most már úgyis mindegy volt. Láttam magam előtt megtört tekintetét, ujjaim helyét az arcán…hirtelen az én arcom is sajogni kezdett, ami minden bizonnyal sokkal rémesebben festett. Szörnyű volt bele gondolni, hogy mit gondolhat most rólam. De már tényleg nem számít. Ott feküdtem, a romjaimban…ismét remény és célok nélkül. Tudtam, hogy börtönöm ismét még szorosabbra fog záródni körülöttem és soha nem látom viszont őt.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, én pedig azt kívántam, bárcsak meghalnék.

Másnap alig tudtam megmozdulni, ám Apám természetesen magával vonszolt az egyik tanyára, segítség gyanánt, ám tudtam, hogy teljesen más célja van ezzel. Egy részről hogy újra érezzem verésének nyomait minden apró kis porcikámon, más részről pedig az emberek, akikkel össze akadunk és akik a pletykákból már jól tudják, hogy a kaszárnyában jártam előző napon, jól láthassák, Apám bizony nem hagyta megtorlatlanul az engedetlenségemet. Undorított ez az egész. Rosszabb volt, mint a verés, annak legalább idővel elmúltak a nyomai.

Egész nap úgy csináltam a dolgomat, hogy egy szót sem szóltam. Nem kértem inni, nem kértem enni, nem ültem le egy percre sem, pedig néha olyan fájdalom nyilallt a tagjaimba, hogy ordítani tudtam volna. De tudtam, hogy ezzel is csak Apámnak szereztem volna örömet.

Mikor haza indultunk magától értetődő természetességgel kaptam meg a cipelni való holmik felét, gyorsabban kellett szednem a levegőt, ahogy próbáltam Apámat utolérni, a gyors ki- és belégzés pedig olyan fájdalmat okozott, mintha kést forgatnának az oldalamban.

Elmondhatatlan megkönnyebbüléssel láttam meg a házunkat, homlokom már gyöngyözött a megerőltetéstől és a fájdalomtól. Próbáltam csak a földet nézni és a lépéseimet számolni, remélve, hogy amikor legközelebb felnézek, már az ajtó előtt fogok állni. Ám amikor legközelebb felnéztem, még jó ötven méterre voltunk a házunktól, de így is nagyon jól láttam a barna lovat, amelyik ki volt kötve az egyik gerendához. És kétségem sem volt afelől, hogy Joeyt látom. A szívem hevesebben kezdett dobogni.

- Ahogy látom, itt is vár minket egy kis munka… - nevetett fel Apám, én viszont valami egészen mástól tartottam.

Mikor beléptünk a házba, Anyám, a vendéggel együtt a nappaliban állt és kedélyesen beszélgetett. A kapitány arcán láttam, hogy nagyon feszült, amitől gombóc nőtt a torkomban.

Mikor meghallotta, hogy Apám belép az ajtón, felé fordult, én pedig próbáltam a kovács termetes alakja mögé elbújni.

- Üdvözlöm Uram, miben segíthetek? – kérdezte meglepő udvariassággal Apám, hiszen biztos volt benne, hogy munkáról van szó és tanácsos jóban lenni a hadsereggel.

- Jó napot Mr. Richardson. – köszönt tisztelettudóan Nicholls kapitány, én pedig addig Apám medve alakja mögé bújtam. Nem akartam, hogy így lásson. – Most nem úgy jöttem Önhöz, mint kovácshoz. – hallottam a furcsa választ.

- Nem? Ezt meg hogy értsem? – hallottam Apám gyanakvó válaszát.

- Kérem, először hívja ide a lányát. Aztán elmondom. – mély hangja szelíd volt, de határozott.

- Nem kell azt ide hívni, hiszen itt van! – lépett el előlem oly hirtelen, hogy nem volt időm még csak elbújni sem. Hirtelen ott álltam és úgy éreztem magamat, mintha meztelen lennék. Nagyon jól tudtam, hogyan nézek ki. Arcom tele volt zúzódásokkal, véraláfutásokkal, ahol Apám ütései eltaláltak és bár a testem többi részét eltakarta a ruha, csuklómon még így is lilás csíkként látszódtak ujjának nyomai, egyik kezemet pedig az oldalamra szorítottam.

Mikor meglátott, nem jutott szóhoz. Láttam az arcán az érzelmeket, amelyek pillanatról pillanatra vonultak át rajta, a kavargást, a zavart, a tehetetlenséget. Láttam elfátyolosodó szemeit, ahogy végig nézett az arcomon, majd kék tekintete jéggé változott, mikor ismét Apámra nézett. Várt néhány másodpercet, amíg érzelmei lecsillapodtak, majd egy nagy levegőt vett.

- Mr. Richardson, azért jöttem, hogy megkérjem a lánya kezét.

A szavak másodpercekig visszhangzottak a fülemben, egészen biztos voltam benne, hogy biztosan csak az agyam sérült meg a tegnapi verés közben. Nicholls Kapitány egészen biztosan nem mondhatott ilyen botorságot. De ahogy Apám és Anyám arcára néztem, ebben már nem voltam olyan biztos. Fagyott csönd ereszkedett a szobára, mindenki a másiktól várta, hogy reagáljon valamit a hallottakra. De nem történt semmi. Végül Nicholls kapitány egy nagy levegőt vett, csizmája hangosan csikorgott, mikor hozzám lépett, majd még mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, fél térdre ereszkedett.

- Emily, kérem tiszteljen meg azzal, hogy a feleségem lesz. – hadarta el gyorsan, miközben finoman kezébe fogta az enyémet, másik kezével pedig, ügyetlenül egy gyönyörű gyűrűt húzott elő a zsebéből, majd felém tartotta. Láttam, mennyire remeg a keze.

Képtelen voltam megszólalni. Nem értettem ezt az egészet. Az agyam ebben a pillanatban képtelen volt feldolgozni mindazt, ami éppen történik. Tegnap egy pofonnal búcsúztam el tőle, apám megvert, ma megszégyenültem rángatott végig az emberek előtt, most pedig haza jövök, Nicholls kapitány pedig előttem térdel, szemei összevert arcomat nézik, közben pedig arra kér, hogy legyek a felesége…éreztem, hogy megtántorodok.

- Jól van? – pattant fel azonnal és átölelte a derekamat, ezzel akaratlanul is fájdalmat okozva.

- Igen, persze… - pihegtem. – Kapitány, én…én azt hiszem, beszélnünk kellene… - néztem rá kétségbeesetten, mire ő bólintott, majd a szüleimre nézett. – Ha megbocsájtanak, van egy kis megbeszélni valónk. – majd válaszukat meg sem várva nyitotta ki előttem az ajtót, majd még mielőtt bármit is szólni tudtam volna, a lóra segített, majd ő is követett. – Kapaszkodj…óvatosan megyünk. – fordult hátra, láttam, pillái megrebbennek, ahogy újra meglátja arcomon a sebeket. – Legszívesebben megölném…

- Mi…mi ez az egész? – kérdeztem azonnal, ahogy sikerült nagy nehezen, nem kis fájdalom árán leszállnom a lóról. Az oldalamra szorított kézzel roskadtam le a kőfalra.

- Szeretném, ha megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel. – mondta minden köntörfalazás nélkül, majd ismét térde vágódott előttem, zsebéből pedig elő vette a gyűrűt, amelyet egy hosszúkás, piros kő díszített. – Ez volt édesanyám eljegyzési gyűrűje. – tette még hozzá, mikor látta, hogy a torkomra fagyott a szó.

- Kapitány, ez abszurdum! – ráztam meg a fejemet, majd megpróbáltam felállni, ám az oldalamba olyan fájdalom nyilallt, hogy vissza kellett ülnöm. Le kellet hunynom a szememet, hogy úrrá tudjak lenni rajta.

- Jól vagy? – húzódott közelebb hozzám, miközben még mindig a földön térdelt. Én még mindig becsukott szemmel próbáltam apró levegőket venni, mikor megéreztem simogató kezét az arcomon. Mikor kinyitottam a szememet, szomorú, önváddal teli tekintete az enyémbe fonódott. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tette veled. – szemei hideg fénnyel villantak meg. – Az én hibám. Ha nem hívlak el…

- Nem… - ráztam meg a fejemet, közben pedig lehámoztam magamról a kezét. – ÉN akartam elmenni. ÉN döntöttem úgy, hogy kitörök ebből a börtönből. És én fizettem meg az árát is. Ennyi és nem több. – válaszoltam.

- Ez most már soha többé nem fog előfordulni. – mondta elszántan. – Hozzám jössz, onnantól kezdve pedig nem emelhet rád kezet! Ha mégis megpróbálja…

- Nem! – kiáltottam fel. – Milyen elmebaj ez? – néztem rá értetlenül. – Miért vette ezt a fejébe? – láttam rajta, hogy ő pedig az én reakciómat nem érti. – Nicholls Kapitány, nem kell engem…megmentenie. – mondtam neki remegő hangon. – Évek óta egyedül harcolok, egyedül élek a börtönömben. Ezek utána is megleszek és kitörök majd belőle, ha elérkezettnek látom az időt. De nem kell a szánalma. – ráztam meg a fejemet.

- Szánalom?... – suttogta halkan Nicholls kapitány, mintha csak ízlelgetné ezt a szót. – Emily – kezeimet kezeibe vette és a szemembe nézett. – Nem a szánalom az, ami ma ide vezetett. És ezt te is nagyon jól tudod. – szemeiből áradt felém a gyengédség én pedig éreztem, hogy elgyengülök. – Szeretlek téged. – a szavak olyan erővel szálltak felém, hogy könnyek gyűltek tőle a szemembe. – Én…én tudom, hogy nem így kellene ezt az egészet, de…de…most minden a feje tetején áll. A legszívesebben ma azt kértem volna Apádtól, engedje meg, hagy udvarolhassak neked. – kék szemei tele voltak őszinteséggel. – De tudom jól, hogy mit gondolt volna erről. Hogy mit gondolt volna rólam és rólad. Pedig annyira szerettem volna hetekig hozzátok járni, sétálni veled, beszélgetni, úgy, hogy nem kell rejtőzködnünk…közben pedig remélni, hogy egyszer majd megcsókolhatlak. – az utolsó szavaknál hangja kissé elhalkult. – És ott van a háború. Bármelyik pillanatban megérkezhet a parancs, hogy indulnunk kell. Most egyetlen dologban szenvedünk hiányt, az pedig az idő. – tekintete és hangja komoly volt. – Ezért kérlek most, hogy légy a feleségem. Mert szeretlek. Őszintén és szívből, amióta csak először megláttalak. – éreztem, hogy remegnek az ajkaim, nem tudtam uralkodni az érzéseimen. – És azt akarom, hogy ezt tudja meg az egész világ. És azt, hogy hozzám tartozol. – nézett rám csillogó szemekkel. Gondolkodtam néhány pillanatig, majd megráztam a fejemet.

- Attól tartok a családja soha nem egyezne bele, hogy egy porfészek kovácsának a kétes hírű lányát vegye feleségül. – fordítottam el a fejemet.

- A családom… - nevetett fel keserűen. – A családomért teljesítem a kötelességemet. Nekik adom az életemet. Elmegyek a háborúba, hogy „méltó” legyek hozzájuk. Az életem az övék, de a szívem a tiéd. Azzal csakis én rendelkezem.

- Nem tudom…ez egyszerűen abszurdum… - tiltakozott a tündérmese ellen még mindig a lelkem. – Lehet…lehet, hogy csak a közelgő háború miatt érez így…csak azért, mert…mert nekem elmondhatta a nyomasztó gondolatait. És most közel érez magához. Hiszen…alig néhány hete ismer. Ez csak valamiféle pánik, de ha visszatér a háborúból, akkor…akkor másként lát majd mindent. És sajnálni fogja, hogy egy pillanatra is hozzám kötötte magát. – mondtam hevesen dobogó szívvel. – Azt hiszem, mindketten jobban járunk kapitány, ha nem hozunk ilyen elhamarkodott döntést. – jutottam a végső következtetésre, majd elfordítottam tőle az arcomat. Néhány másodpercnyi csönd következett.

- Emily… - szólt hozzám halkan. – Emily, csak mond…mond azt, hogy nem szeretsz. Mond a szemembe és elmegyek, soha többé nem látsz. – hangja komoly volt és nagyon szomorú. – Nézz rám. – fordította óvatosan maga felé az arcomat. – Mond azt, hogy nem szeretsz. – ismételte meg újra, szomorú, kék szemeitől összeszorult a szívem. Ajkaim többször is szavakat próbáltak formálni, de egyszer sem jött ki hang a torkomból. Arcomon könnycseppek folytak végig, be kellett látnom, hogy felesleges minden ellenállás. Elvesztem. Nicholls kapitány arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, szeme ködfátyolos volt. Ajkai nagyon lassan közeledtek az enyémekhez.

- Ugye most nem fogsz pofon vágni? – kérdezte halkan, miközben elmosolyodott.

- Auuu… - kiáltottam fel fájdalmasan, mikor én is követni akartam a példáját. Apám egyik ütése nyomán alul felszakadt a szájam, amelyen a seb most fájdalmasan megfeszült. Oda kaptam a kezemet, éreztem, hogy újra felrepedt és vérezni kezd. Gyorsan elővettem a zsebkendőmet és oda szorítottam. James szomorú szemekkel nézett rám, majd finoman megfogta a zsebkendőt tartó kezemet és elhúzta az arcomtól. Pillantása az ajkamon lévő sebre rebbent, közben ujjai finoman simogatták zúzódásoktól csúfított arcomat.

Először csak az édes leheletét éreztem, majd utána az ajkait, melyek óvatosan, épphogy csak érintették az enyémeket. A legédesebb dolog volt ez, amit egész életemben kaptam. Már az én kezem is az ő arcát simogatta, sérült ajkaim próbálták őt visszacsókolni. Finom, könnyed, szűzies csókok voltak, nem a vágy és a szenvedély, hanem a szerelem csókjai. Béke, remény és szeretet áradt szét tőle a testemben. Ajkai elhagyták az enyémeket, finom csókokat leheltek az arcomra, minden sebre, eltörölve ezzel Apám haragjának még a legapróbb nyomát is.

Érezni az érintését…a simogatását…a szerelmét. Mindazt hinni, amit mondott. Lehetetlennek tűnt. Annyira gyönyörű volt. Olyan szépség, amit én nem érdemlek meg.

- Emily, légy a feleségem. – suttogta, mintha csak bele látott volna a gondolataimba. – Szeretlek és te is szeretsz engem. Nem érdekelnek az emberek. Nem érdekel a családom és a tiéd sem. Csak az érdekel, hogy megtaláltalak. – nézett a szemembe, miközben még mindig az arcomat simogatta. – Lehet, hogy őrültség, amit művelünk…de a világ is megőrült körülöttünk. Mi ketten összetartozunk. Az első pillanattól kezdve szeretjük egymást. – szemében láttam, hogy komolyan gondolja. – Gyere hozzám, Emily… - kért újra, majd ajkai ismét finoman csókoltak. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam ellenkezni. Szerettem őt. Az első pillanattól. És ezt ő is nagyon jól tudta. A szemembe nézett, nekem pedig egy hatalmas könnycsepp gördült le a szememből. – Örökké szeretni foglak. – suttogta a fülembe, miközben éreztem, hogy ujjamra csúszik a gyűrű.