Kilencedik fejezet - Herceg a fehér lovon

Kilencedik fejezet

Herceg a fehér lovon

Egész éjszaka nem tudtam aludni, minden tagom úgy fájt, hogy képtelen voltam feküdni. Igazság szerint nem létezett olyan testhelyzet, amelyben ne lettek volna fájdalmaim. Arcomat több zúzódás borította, fel volt dagadva és a szivárvány több színében játszott, de sajgott az oldalam, a bordáim, a karomat és a csuklómat is végig zúzódások borították. Anyám ápolt éjszaka, de egy idő után elküldtem. Idegesített a folyamatos pityergése, az önvádja és az „én megmondtam, hogy ez lesz”.

Inkább egyedül akartam maradni, a testi-lelki fájdalommal. Nem az volt a lelki fájdalom, hogy Apám megvert, mert iránta már régóta a haragon és a gyűlöleten kívül semmit sem éreztem. Az fájt, hogy Nicholls kapitányban is csalódnom kellett. Ő sem akart mást, mint a többiek. Kivárta az alkalmat, amikor úgy gondolta, megkaphat és meg is csókolt volna. Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Ahogy egyre jobban elgondolkodtam mindenen, a találkozásainkon, a beszélgetéseinken, a gesztusain felém, kezdtem úgy érezni, hogy elhamarkodottan alkottam véleményt tegnap, a dühöm sokkal inkább az ijedtségből és a félelemből fakadt, abból, hogy megint olyan helyzetbe kerülhetek, mint annak idején. De én megfogadtam, hogy soha többé nem fogok ilyen hibát elkövetni. Soha többé nem fognak kihasználni és eldobni.

A szívem viszont azt súgta, sőt egyre inkább ordította, hogy Nicholls kapitány más. Ő nem akart rosszat…ő nem akart bántani. Csak utat keresett hozzám. Nem vallottam be magamnak, mert féltem még csak a gondolatától is, de láttam szemének csillogásán a vonzódást irányomban, hangjában a lágyságot, mikor hozzám beszélt, érintésében a finomságot…de fogalmam sem volt róla, hogy ő mit láthatott bennem…az én szememben, az én hangomban…de most már úgyis mindegy volt. Láttam magam előtt megtört tekintetét, ujjaim helyét az arcán…hirtelen az én arcom is sajogni kezdett, ami minden bizonnyal sokkal rémesebben festett. Szörnyű volt bele gondolni, hogy mit gondolhat most rólam. De már tényleg nem számít. Ott feküdtem, a romjaimban…ismét remény és célok nélkül. Tudtam, hogy börtönöm ismét még szorosabbra fog záródni körülöttem és soha nem látom viszont őt.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, én pedig azt kívántam, bárcsak meghalnék.

Másnap alig tudtam megmozdulni, ám Apám természetesen magával vonszolt az egyik tanyára, segítség gyanánt, ám tudtam, hogy teljesen más célja van ezzel. Egy részről hogy újra érezzem verésének nyomait minden apró kis porcikámon, más részről pedig az emberek, akikkel össze akadunk és akik a pletykákból már jól tudják, hogy a kaszárnyában jártam előző napon, jól láthassák, Apám bizony nem hagyta megtorlatlanul az engedetlenségemet. Undorított ez az egész. Rosszabb volt, mint a verés, annak legalább idővel elmúltak a nyomai.

Egész nap úgy csináltam a dolgomat, hogy egy szót sem szóltam. Nem kértem inni, nem kértem enni, nem ültem le egy percre sem, pedig néha olyan fájdalom nyilallt a tagjaimba, hogy ordítani tudtam volna. De tudtam, hogy ezzel is csak Apámnak szereztem volna örömet.

Mikor haza indultunk magától értetődő természetességgel kaptam meg a cipelni való holmik felét, gyorsabban kellett szednem a levegőt, ahogy próbáltam Apámat utolérni, a gyors ki- és belégzés pedig olyan fájdalmat okozott, mintha kést forgatnának az oldalamban.

Elmondhatatlan megkönnyebbüléssel láttam meg a házunkat, homlokom már gyöngyözött a megerőltetéstől és a fájdalomtól. Próbáltam csak a földet nézni és a lépéseimet számolni, remélve, hogy amikor legközelebb felnézek, már az ajtó előtt fogok állni. Ám amikor legközelebb felnéztem, még jó ötven méterre voltunk a házunktól, de így is nagyon jól láttam a barna lovat, amelyik ki volt kötve az egyik gerendához. És kétségem sem volt afelől, hogy Joeyt látom. A szívem hevesebben kezdett dobogni.

- Ahogy látom, itt is vár minket egy kis munka… - nevetett fel Apám, én viszont valami egészen mástól tartottam.

Mikor beléptünk a házba, Anyám, a vendéggel együtt a nappaliban állt és kedélyesen beszélgetett. A kapitány arcán láttam, hogy nagyon feszült, amitől gombóc nőtt a torkomban.

Mikor meghallotta, hogy Apám belép az ajtón, felé fordult, én pedig próbáltam a kovács termetes alakja mögé elbújni.

- Üdvözlöm Uram, miben segíthetek? – kérdezte meglepő udvariassággal Apám, hiszen biztos volt benne, hogy munkáról van szó és tanácsos jóban lenni a hadsereggel.

- Jó napot Mr. Richardson. – köszönt tisztelettudóan Nicholls kapitány, én pedig addig Apám medve alakja mögé bújtam. Nem akartam, hogy így lásson. – Most nem úgy jöttem Önhöz, mint kovácshoz. – hallottam a furcsa választ.

- Nem? Ezt meg hogy értsem? – hallottam Apám gyanakvó válaszát.

- Kérem, először hívja ide a lányát. Aztán elmondom. – mély hangja szelíd volt, de határozott.

- Nem kell azt ide hívni, hiszen itt van! – lépett el előlem oly hirtelen, hogy nem volt időm még csak elbújni sem. Hirtelen ott álltam és úgy éreztem magamat, mintha meztelen lennék. Nagyon jól tudtam, hogyan nézek ki. Arcom tele volt zúzódásokkal, véraláfutásokkal, ahol Apám ütései eltaláltak és bár a testem többi részét eltakarta a ruha, csuklómon még így is lilás csíkként látszódtak ujjának nyomai, egyik kezemet pedig az oldalamra szorítottam.

Mikor meglátott, nem jutott szóhoz. Láttam az arcán az érzelmeket, amelyek pillanatról pillanatra vonultak át rajta, a kavargást, a zavart, a tehetetlenséget. Láttam elfátyolosodó szemeit, ahogy végig nézett az arcomon, majd kék tekintete jéggé változott, mikor ismét Apámra nézett. Várt néhány másodpercet, amíg érzelmei lecsillapodtak, majd egy nagy levegőt vett.

- Mr. Richardson, azért jöttem, hogy megkérjem a lánya kezét.

A szavak másodpercekig visszhangzottak a fülemben, egészen biztos voltam benne, hogy biztosan csak az agyam sérült meg a tegnapi verés közben. Nicholls Kapitány egészen biztosan nem mondhatott ilyen botorságot. De ahogy Apám és Anyám arcára néztem, ebben már nem voltam olyan biztos. Fagyott csönd ereszkedett a szobára, mindenki a másiktól várta, hogy reagáljon valamit a hallottakra. De nem történt semmi. Végül Nicholls kapitány egy nagy levegőt vett, csizmája hangosan csikorgott, mikor hozzám lépett, majd még mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, fél térdre ereszkedett.

- Emily, kérem tiszteljen meg azzal, hogy a feleségem lesz. – hadarta el gyorsan, miközben finoman kezébe fogta az enyémet, másik kezével pedig, ügyetlenül egy gyönyörű gyűrűt húzott elő a zsebéből, majd felém tartotta. Láttam, mennyire remeg a keze.

Képtelen voltam megszólalni. Nem értettem ezt az egészet. Az agyam ebben a pillanatban képtelen volt feldolgozni mindazt, ami éppen történik. Tegnap egy pofonnal búcsúztam el tőle, apám megvert, ma megszégyenültem rángatott végig az emberek előtt, most pedig haza jövök, Nicholls kapitány pedig előttem térdel, szemei összevert arcomat nézik, közben pedig arra kér, hogy legyek a felesége…éreztem, hogy megtántorodok.

- Jól van? – pattant fel azonnal és átölelte a derekamat, ezzel akaratlanul is fájdalmat okozva.

- Igen, persze… - pihegtem. – Kapitány, én…én azt hiszem, beszélnünk kellene… - néztem rá kétségbeesetten, mire ő bólintott, majd a szüleimre nézett. – Ha megbocsájtanak, van egy kis megbeszélni valónk. – majd válaszukat meg sem várva nyitotta ki előttem az ajtót, majd még mielőtt bármit is szólni tudtam volna, a lóra segített, majd ő is követett. – Kapaszkodj…óvatosan megyünk. – fordult hátra, láttam, pillái megrebbennek, ahogy újra meglátja arcomon a sebeket. – Legszívesebben megölném…

- Mi…mi ez az egész? – kérdeztem azonnal, ahogy sikerült nagy nehezen, nem kis fájdalom árán leszállnom a lóról. Az oldalamra szorított kézzel roskadtam le a kőfalra.

- Szeretném, ha megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel. – mondta minden köntörfalazás nélkül, majd ismét térde vágódott előttem, zsebéből pedig elő vette a gyűrűt, amelyet egy hosszúkás, piros kő díszített. – Ez volt édesanyám eljegyzési gyűrűje. – tette még hozzá, mikor látta, hogy a torkomra fagyott a szó.

- Kapitány, ez abszurdum! – ráztam meg a fejemet, majd megpróbáltam felállni, ám az oldalamba olyan fájdalom nyilallt, hogy vissza kellett ülnöm. Le kellet hunynom a szememet, hogy úrrá tudjak lenni rajta.

- Jól vagy? – húzódott közelebb hozzám, miközben még mindig a földön térdelt. Én még mindig becsukott szemmel próbáltam apró levegőket venni, mikor megéreztem simogató kezét az arcomon. Mikor kinyitottam a szememet, szomorú, önváddal teli tekintete az enyémbe fonódott. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tette veled. – szemei hideg fénnyel villantak meg. – Az én hibám. Ha nem hívlak el…

- Nem… - ráztam meg a fejemet, közben pedig lehámoztam magamról a kezét. – ÉN akartam elmenni. ÉN döntöttem úgy, hogy kitörök ebből a börtönből. És én fizettem meg az árát is. Ennyi és nem több. – válaszoltam.

- Ez most már soha többé nem fog előfordulni. – mondta elszántan. – Hozzám jössz, onnantól kezdve pedig nem emelhet rád kezet! Ha mégis megpróbálja…

- Nem! – kiáltottam fel. – Milyen elmebaj ez? – néztem rá értetlenül. – Miért vette ezt a fejébe? – láttam rajta, hogy ő pedig az én reakciómat nem érti. – Nicholls Kapitány, nem kell engem…megmentenie. – mondtam neki remegő hangon. – Évek óta egyedül harcolok, egyedül élek a börtönömben. Ezek utána is megleszek és kitörök majd belőle, ha elérkezettnek látom az időt. De nem kell a szánalma. – ráztam meg a fejemet.

- Szánalom?... – suttogta halkan Nicholls kapitány, mintha csak ízlelgetné ezt a szót. – Emily – kezeimet kezeibe vette és a szemembe nézett. – Nem a szánalom az, ami ma ide vezetett. És ezt te is nagyon jól tudod. – szemeiből áradt felém a gyengédség én pedig éreztem, hogy elgyengülök. – Szeretlek téged. – a szavak olyan erővel szálltak felém, hogy könnyek gyűltek tőle a szemembe. – Én…én tudom, hogy nem így kellene ezt az egészet, de…de…most minden a feje tetején áll. A legszívesebben ma azt kértem volna Apádtól, engedje meg, hagy udvarolhassak neked. – kék szemei tele voltak őszinteséggel. – De tudom jól, hogy mit gondolt volna erről. Hogy mit gondolt volna rólam és rólad. Pedig annyira szerettem volna hetekig hozzátok járni, sétálni veled, beszélgetni, úgy, hogy nem kell rejtőzködnünk…közben pedig remélni, hogy egyszer majd megcsókolhatlak. – az utolsó szavaknál hangja kissé elhalkult. – És ott van a háború. Bármelyik pillanatban megérkezhet a parancs, hogy indulnunk kell. Most egyetlen dologban szenvedünk hiányt, az pedig az idő. – tekintete és hangja komoly volt. – Ezért kérlek most, hogy légy a feleségem. Mert szeretlek. Őszintén és szívből, amióta csak először megláttalak. – éreztem, hogy remegnek az ajkaim, nem tudtam uralkodni az érzéseimen. – És azt akarom, hogy ezt tudja meg az egész világ. És azt, hogy hozzám tartozol. – nézett rám csillogó szemekkel. Gondolkodtam néhány pillanatig, majd megráztam a fejemet.

- Attól tartok a családja soha nem egyezne bele, hogy egy porfészek kovácsának a kétes hírű lányát vegye feleségül. – fordítottam el a fejemet.

- A családom… - nevetett fel keserűen. – A családomért teljesítem a kötelességemet. Nekik adom az életemet. Elmegyek a háborúba, hogy „méltó” legyek hozzájuk. Az életem az övék, de a szívem a tiéd. Azzal csakis én rendelkezem.

- Nem tudom…ez egyszerűen abszurdum… - tiltakozott a tündérmese ellen még mindig a lelkem. – Lehet…lehet, hogy csak a közelgő háború miatt érez így…csak azért, mert…mert nekem elmondhatta a nyomasztó gondolatait. És most közel érez magához. Hiszen…alig néhány hete ismer. Ez csak valamiféle pánik, de ha visszatér a háborúból, akkor…akkor másként lát majd mindent. És sajnálni fogja, hogy egy pillanatra is hozzám kötötte magát. – mondtam hevesen dobogó szívvel. – Azt hiszem, mindketten jobban járunk kapitány, ha nem hozunk ilyen elhamarkodott döntést. – jutottam a végső következtetésre, majd elfordítottam tőle az arcomat. Néhány másodpercnyi csönd következett.

- Emily… - szólt hozzám halkan. – Emily, csak mond…mond azt, hogy nem szeretsz. Mond a szemembe és elmegyek, soha többé nem látsz. – hangja komoly volt és nagyon szomorú. – Nézz rám. – fordította óvatosan maga felé az arcomat. – Mond azt, hogy nem szeretsz. – ismételte meg újra, szomorú, kék szemeitől összeszorult a szívem. Ajkaim többször is szavakat próbáltak formálni, de egyszer sem jött ki hang a torkomból. Arcomon könnycseppek folytak végig, be kellett látnom, hogy felesleges minden ellenállás. Elvesztem. Nicholls kapitány arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, szeme ködfátyolos volt. Ajkai nagyon lassan közeledtek az enyémekhez.

- Ugye most nem fogsz pofon vágni? – kérdezte halkan, miközben elmosolyodott.

- Auuu… - kiáltottam fel fájdalmasan, mikor én is követni akartam a példáját. Apám egyik ütése nyomán alul felszakadt a szájam, amelyen a seb most fájdalmasan megfeszült. Oda kaptam a kezemet, éreztem, hogy újra felrepedt és vérezni kezd. Gyorsan elővettem a zsebkendőmet és oda szorítottam. James szomorú szemekkel nézett rám, majd finoman megfogta a zsebkendőt tartó kezemet és elhúzta az arcomtól. Pillantása az ajkamon lévő sebre rebbent, közben ujjai finoman simogatták zúzódásoktól csúfított arcomat.

Először csak az édes leheletét éreztem, majd utána az ajkait, melyek óvatosan, épphogy csak érintették az enyémeket. A legédesebb dolog volt ez, amit egész életemben kaptam. Már az én kezem is az ő arcát simogatta, sérült ajkaim próbálták őt visszacsókolni. Finom, könnyed, szűzies csókok voltak, nem a vágy és a szenvedély, hanem a szerelem csókjai. Béke, remény és szeretet áradt szét tőle a testemben. Ajkai elhagyták az enyémeket, finom csókokat leheltek az arcomra, minden sebre, eltörölve ezzel Apám haragjának még a legapróbb nyomát is.

Érezni az érintését…a simogatását…a szerelmét. Mindazt hinni, amit mondott. Lehetetlennek tűnt. Annyira gyönyörű volt. Olyan szépség, amit én nem érdemlek meg.

- Emily, légy a feleségem. – suttogta, mintha csak bele látott volna a gondolataimba. – Szeretlek és te is szeretsz engem. Nem érdekelnek az emberek. Nem érdekel a családom és a tiéd sem. Csak az érdekel, hogy megtaláltalak. – nézett a szemembe, miközben még mindig az arcomat simogatta. – Lehet, hogy őrültség, amit művelünk…de a világ is megőrült körülöttünk. Mi ketten összetartozunk. Az első pillanattól kezdve szeretjük egymást. – szemében láttam, hogy komolyan gondolja. – Gyere hozzám, Emily… - kért újra, majd ajkai ismét finoman csókoltak. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam ellenkezni. Szerettem őt. Az első pillanattól. És ezt ő is nagyon jól tudta. A szemembe nézett, nekem pedig egy hatalmas könnycsepp gördült le a szememből. – Örökké szeretni foglak. – suttogta a fülembe, miközben éreztem, hogy ujjamra csúszik a gyűrű.

Nyolcadik fejezet - A verseny

Nyolcadik fejezet

A verseny

Mikor Nicholls kapitány válla fölött megláttam a távolban feltűnő laktanyát, hirtelen görcs állt a gyomromba. Addig minden olyan szép volt…szép és nyugalmas. Most viszont tudtam, hogy mi fog következni. Fel kellett készülnöm a megvető tekintetekre és a megjegyzésekre.

- Nyugodjon meg Emily, nincsen egyedül. – mondta halkan Nicholls kapitány, miközben ujjai finoman érintették a kezemet. Észre sem vettem, hogy ujjaim sötét gondolataimra megint görcsösen rándultak össze.

Lassan poroszkáltunk be a kaszárnyába, két őr volt csupán, akik tisztelegtek, Nicholls kapitány pedig fogadta tisztelgésüket. Én biccentettem feléjük, mert másra nem futotta pillanatnyilag a lélekjelenlétemből. A hely kihaltnak tűnt, gondoltam, most mindenki a régi kastély hatalmas kertjében van, vagy pedig a hatalmas étkezőben és az abból – régebben bálteremként használt -  helyiségben. Nem tévedtem. Hirtelen megálltunk, Nicholls kapitány egy könnyed mozdulattal emelte át a lábát Joey feje fölött, karjaimat óvatosan lehajtotta magáról, majd egy pillanattal később csizmája már nagyot csikordult a kemény murván. Széles mosollyal nézett fel rám, miközben én tanácstalanul, pánikba esve kapaszkodtam a nyeregbe.

- Nyugodjon meg Emily. – nevetett kétségbeesésem láttán. Emelje át a lábát…igen, úgy… - navigált, miközben én foggal-körömmel kapaszkodtam minden erre alkalmas dologba és megpróbáltam a szoknyámat illendő módon tartani. – Jól van. – mosolygott, mikor már oldalt ültem, szemben vele és onnan néztem le a szédítő mélységbe. Két kezét felém emelte és várt.

- Tessék??? – néztem rá értetlenül. – Most hogyan jutok le?

- Csússzon le, én majd elkapom. – nevetett.

- Jézusom… - morogtam magam elé, majd minden bátorságomat összeszedve eltoltam magamat a nyeregtől, hogy a földre huppanjak. Közben egy apró sikkantás hagyta el a szájamat. Éreztem a derekamon Nicholls kapitány kezét, én pedig egyensúlyomat elveszítve a vállába kapaszkodtam. Olyan közel voltunk egymáshoz, mint még soha. Mosolyogva nézett rám, ajka csak centikre volt az enyémtől. Éreztem, hogy tovább tart ez a pillanat, mint ameddig tartania kellene.

- Na végre James, hogy megérkeztél! – szólalt meg egy tiszt a hátunk mögött. Ekkor vettem észre, hogy érkezésünk jó néhány embert kicsődített a teremből, akik most érdeklődve és összesúgva figyelték kettősünket. Távolabb léptem Nicholls kapitánytól és lesütöttem a szememet.

- Igen, megérkeztünk. – nézett kissé fagyosan a tisztre Nicholls kapitány.

- Helyes! Már csak téged vártunk! Akkor kezdődhet is a verseny! – dörzsölte össze tenyerét a tiszt.

- Akkor még egy kicsit kénytelen lesz várni Stewart százados. Miss Richardson igen fáradt, ugyanis sajnálatos módon egyik kocsira sem fért fel. – mérte végig rideg pillantással a tömeget. – Bizonyára jól esne neki egy kis frissítő és néhány perc pihenés. – fejezte be ellentmondást nem tűrő hangon. Stewart százados rezzenéstelen arccal hallgatta végig, mögötte elhalkult a nép és lélegzet visszafojtva várta a fejleményeket.

- Jól van James. Fél óra múlva a gyakorló téren. – mondta, majd a karját nyújtotta az egyik hölgynek, biccentett Nicholls kapitány felé és a többiekkel együtt elvonult.

- Perkins! – szólt határozott hangon a kapitány, mire megjelent az említett személy. – Kérem, itassa meg Joeyt és adjon neki egy kis zabot. – adta ki az utasítást, majd mielőtt Perkins elvitte volna, még megveregette a ló nyakát. – Fél óra múlva álljon készen. – mondta még végül, majd Perkins elvezette Joeyt. Én még mindig megkövülten álltam az elmúlt percben történtektől. Nicholls kapitány egy nagyot sóhajtott, majd felém fordult. Arca ég mindig feldúlt volt.

- Elnézést ezért a jelenetért. – lépett hozzám. – Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy csak úgy ott hagyták. – szinte hallottam, ahogyan a fogát csikorgatja. – Jaimie tapintatlansága pedig…mintha nem tudná, miért, kiért mentem el. Jön ezzel a hülye versennyel. – láttam, hogy egyre jobban bele lovallja magát a felesleges haragba.

- Kapitány… - mondtam nevetve. – Ugye tudja hogy most pont olyan, mint egy durcás, puffogó kisgyerek? – tekintete most tényleg olyan volt, mint egy gyereké. – Inkább menjünk be és tényleg igyunk valamit. Nagyon szomjas vagyok. – mondtam és ez tényleg így is volt. – Már csak huszonöt percünk van és még pihennünk is kell, mert megígérte, hogy megnyerjük azt a versenyt. – próbáltam újra jó kedvre deríteni.

- Igaz, elnézést Emily. – mosolygott rám. – Szabad a karját, Hölgyem? – nyújtotta a sajátját, én pedig egy félénk mosoly kíséretében belé karoltam. Mikor beléptünk hirtelen csend ereszkedett a teremre. Megfagyott a levegő. Mindketten érzékeltük ezt. Egy pillanatra pánikba estem a bíráló tekintetek kereszttüzében egy lépést hátráltam, karom megfeszült Nicholls kapitány karján. Ő érezte riadalmamat, kezét a kézfejemre csúsztatta.

- Mit inna, Emily? – állt elém, kék szemei gyengéden mélyedtek az enyémekbe. Eltakarta előlem a sok gonosz, vádló tekintetet. Csak ő létezett.

- Én…én talán…egy limonádét, ha van. – hebegtem, a következő pillanatban pedig Nicholls kapitány már ott is termett két pohár frissítővel és egy szabad asztalhoz kalauzolt. Egy úriemberhez méltóan kihúzta nekem a széket, én pedig helyet foglaltam. Nehéz volt nem észrevenni, hogy mindenki minket figyel.

- Ne foglalkozzon velük. – húzta közelebb a széket Nicholls kapitány. – Ne hagyja, hogy elrontsák ezt a napot. – mosolygott rám, én pedig egy nagyot kortyoltam a limonádéból. Isteni volt.

Tudtam jól, hogy ez vár itt rám. De nem ezért jöttem. Azért vagyok itt, hogy együtt lehessek Nicholls kapitánnyal. Aki hisz nekem…aki hisz bennem…aki értem jött, mikor mindenki más elhagyott. És most is csillogó szemekkel néz rám. Most nem létezhet más, csak ő…

- És…hogy is van ez a verseny dolog? – néztem a szemébe, ő pedig felnevetett…és onnantól kezdve megszűnt a világ körülöttünk.

- Vajon pihent eleget? – simogattam meg Joeyt, mikor ott álltunk a rajt előtt.

- Ne féltse Emily! – mosolygott rám Nicholls kapitány, miközben ő is megpaskolta a ló nyakát. – Joeyt kemény fából faragták! Erős és kitartó! – mondta büszkén, majd egy mozdulattal a nyeregben termett.

- Nem…nem veszélyes ez? – néztem végig a lovasok sorfalán és a távolban lévő célon.

- Ugyan mi lenne ezen veszélyes? – kérdezte nevetve, majd kihúzta kardját a hüvelyéből.

- Nem is tudom… - néztem végig a pengén. – Nagyon beborult. Lehet, hogy esni fog.

- Mindjárt kezdődik. – mondta izgatottan. – Elkérhetném a kendőjét, kisasszony? – mosolygott rám. Első pillanatban nem értettem, aztán láttam, hogy minden lány valami kabalát ad a lovagjának. Pirulva vettem le a kék alapon piros pöttyös kendőt a nyakamból és a kard markolatára kötöttem.

- Köszönöm. – mosolygott rám.

- Sok szerencsét. – mosolyogtam vissza, bátortalanul, majd a startvonal mögé húzódtam, távol a többi embertől és a lovasoktól. A falusiak egy csoportba verődve drukkoltak, míg én külön húzódtam, de ez egyáltalán nem zavart.

Eldördült a startpisztoly. A lovasok veszett iramban indultak rohamra a kincsért, ami a célban várt rájuk, és amit mindnyájan meg akartak szerezni, hogy aztán a hölgyüknek adhassák és kivívhassák vele társaik megbecsülését. A többiek hangosan drukkoltak kiáltoztak, sikongattak, míg én feszülten figyeltem azt az egyetlen lovast, aki érdekelt. Tekintetemmel végig követtem, nem is pislogtam.

A pálya felénél már csak ő és Stewart százados volt versenyben a hőn áhított díjért. A százados hatalmas, fekete lova sokáig fejhosszal, vezetett, ám Joey az utolsó pillanatban egy fantasztikus hajrával rávert. Hangosan felsikoltottam, amikor láttam Nicholls kapitány kardján végig csúszni a koszorút. Éreztem magamon az emberek tekintetét, de egyáltalán nem érdekelt. Joey tajtékosan, nagyokat fújtatva közeledett felém, hátán pedig gazdájával, akinek fülig ért a szája.

- Gratulálok Kapitány! – mondtam nevetve, majd Joeyt is megsimogattam.

- Én köszönöm a zálogot, Hölgyem! – mutatott a kendőmre. – És itt van az enyém. – nyújtotta felém a kék selyemszalaggal körbefont koszorút. Boldogan, könnybe lábadt szemmel vettem át a kincset. Mert valóban az volt.

Ekkor hirtelen eleredt az eső. A lányok sikoltozva rohantak a laktanya felé, a katonák pedig szerteszéledtek, hogy biztonságba helyezzék lovaikat az istállókban. Sem embernek, sem pedig állatnak nem jött volna most jókor egy kiadós tüdőgyulladás.

- Jöjjön Emily! – szállt le Joeyról és fogott kézen Nicholls kapitány, még mielőtt észbe kaphattam volna. Miközben az egyik istálló felé futottunk, rám tette tányérsapkáját, hogy legalább a fejem úgy-ahogy száraz maradjon. Egyre sűrűbben és nagyobb cseppekben esett, én pedig sikongatva nevettem, amikor a hideg eső becsurgott a ruhám nyakánál.

Végre elértük az istállót, Nicholls kapitány pedig kinyitotta az ajtaját, amin előbb én, majd Joey kocogott be. Ő utolsóként zárta a sort. Gyorsan a helyére vezette a lovat, majd szárítgatni kezdte.

- Nagyon megázott? – kérdezte.

- Nem veszélyes. Aki falun él, gyakran megázik. – nevettem. – Ne aggódjon, ez csak egy nyári zápor. Néhány perc és már nyoma sem lesz. – leskelődtem az ajtó mögül. – Még jó, hogy nem a verseny közben szakadt le az ég! – fordultam Joey boxa felé, de ő már nem ott volt, hanem alig egy lépésre állt tőlem. Kedvesen mosolygott rám, tekintete zavarba hozott. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig rajtam van a sapkája, igen csálé módon, amit ideje lenne visszaszolgáltatnom.

- Hopp, elnézést. – kaptam le gyorsan a fejemről a tiszti fejre valót. – Köszönöm kapitány. – nyújtottam felé, mire még közelebb lépett és úgy fogta meg a kalapot, hogy közben az én kezemet is megérintette.

- Mit kell még tennem ahhoz, hogy végre Jamesnek szólíts? – kérdezte közvetlen hangra váltva, szeméből hihetetlen gyengédség sugárzott felém. Megkövülten álltam, képtelen voltam megszólalni. Elvette kezemből a kalapot, majd a boksz gerendájára akasztotta anélkül, hogy tekintete egy pillanatra is elengedte volna az enyémet. Közelebb lépett, majd lassan, mintha egy félénk kisállatot simogatna meg, az arcomra tette a kezét. Éreztem, hogy esőtől átfázott tenyerében milyen forró az én forrón égő arcom. Ujjával finoman simogatta az arcomat, miközben ajkai egyre közelebb kerültek az enyémekhez.

Aztán az agyamban hirtelen felhangzott egy vészcsengő.

- Nem! – kiáltottam, majd hátra léptem. Egy hatalmas pofon csattant Nicholls kapitány arcán. – Hogy merészeli? – kérdeztem magamon kívül. – Ezért átkoztak el! Ezért közösítettek ki! Azt hitte, hogy ilyen könnyen megkaphat? Hát ezért volt az egész? – éreztem, hogy szememet elfutják a könnyek.

- Emily, kérlek…én nem…félre érted! – próbált magyarázkodni a kapitány, de én nem engedtem.

- Ó nem, értek én mindent. – mondtam keserűen. – Csak azt hittem, hogy Maga más. De tévedtem. – néztem végig rajta sáros csizmájától a lángban égő arcáig, amin még mindig rajtam volt ujjaim nyoma. – Köszönöm az újabb leckét. – mondtam még végül, majd kiszaladtam az istálló ajtaján.

- Képzeld csak, miközben a régi időkről beszélgettünk az én Peter barátommal, beállított a kisebbik lánya. – éreztem, hogy megáll a kezemben a pohár. Láttam az ünnepségen Jennyt, tudtam jól, hogy minden bizonnyal ő is látott engem. Egy jeges kéz ereszkedett le a gyomromba. – A kaszárnyában rendezett ünnepségről beszélt. És valami nagyon furcsát mesélt. – éreztem Apám hangjában a visszafojtott haragot.

- Igen? – kérdezte Anyám idegesen. – Mit…mit mesélt?

- Hát bizony azt mesélte, hogy a mi Emilynk ott enyelgett az egyik kapitánnyal a mai ünnepségen. Na persze én mondtam neki, hogy ez lehetetlen. Biztosan csak a szeme káprázott. Igaz, Emily? – kérdezte tőlem. Hangján éreztem a rejtett agressziót. Egy pillanatra behunytam a szememet, megpróbáltam erőt venni magamon, majd egy nagy levegőt vettem és felé fordultam.

- Nem enyelegtem senkivel. Nicholls kapitány meghívott, én pedig elmentem. Jól éreztem magamat, mint bárki más. – hangzott a dacos válasz. Apám egy óriási levegőt vett, majd felállt az asztal mellől.

- Úgy… - lépett hozzám közelebb. – Pedig azt pletykálják, hogy a szeretője vagy. – Láttam, hogy szemei vérben forognak és a fogait csikorgatja. – Hát már megint nem bírtál a véreddel? – fogta meg a karomat olyan erővel, hogy felsikoltottam.

- Colin, ne! – sikkantott közbe Anyám.

- Te ne avatkozz bele! – dörrent rá Apám. – Mikor tudtál találkozni vele? Mikor lettél a szeretője? – Fordult vissza hozzám és rázott meg a karomnál fogva.

- Nem vagyok a szeretője! – kiáltottam az arcába, mire ő péklapát tenyerével egy akkora pofont adott nekem, hogy a padlóra estem.

- Hányszor mondtam már, hogy nem mehetsz sehova? Hogy nem beszélhetsz senkivel? – bőgte, mint egy oroszlán.

- Nekem is jogom van az élethez, ahogy mindenki másnak! – kiáltottam vissza sírva az arcomat fogva. – Semmi bűnt nem követtem el!

- Még hogy nem… - nevetett fel Apám idegesen. – Semmi baj, akkor újra átvesszük a leckét. – szemében erőszakos fény villant meg. Én pedig már tudtam jól, hogy mi következik. Négy éve, amikor a pokoljárásom elkezdődött, Apám sokszor megvert, amikor még nem tudott belenyugodni a szégyenbe, amit a fejére hoztam és én sem tudtam beleszokni abba a börtönbe, amibe bele kényszerített. Volt olyan, hogy napokig a házból sem tudtam kimenni egy-egy verés után. Ám ezek az idők elmúltak. Az ellenállásom alább hagyott. Sikerült megtörnie a lelkemet. Egészen eddig…

- Anya menj ki! – kiáltottam neki oda, még mielőtt még durvábbra fordultak volna a dolgok.

- Colin, kérlek… - próbálkozott újra, immár sírva, de ő is jól tudta, hogy Apámat ilyenkor semmi nem hatja meg. Rá soha nem emelt kezet, tisztelte és szerette őt, de velem kapcsolatban nem ismert irgalmat.

- Anya, menj már! – kiáltottam újra. Soha nem hagytam, hogy végig nézze, ahogy Apám megver. Legalább ő ne szenvedjen…Zokogva futott ki a házból, én pedig remény nélkül, sajgó arccal vártam az elkerülhetetlent. Becsuktam a szememet, és egy kék szempárra próbáltam gondolni…

Hetedik fejezet - A döntés

Hetedik fejezet

A döntés

Már legalább egy órája ültem az ágyam szélén és a világoskék szalagot bámultam. „Várni fogom.” – Állt az üzeneten, amelyen Nicholls kapitány egy kő alá rejtett. Most az ágyam matraca alá volt rejtve. Tudtam, hogy így is fog tenni. Várni fog. Magam előtt láttam csalódott, szomorú kék szemeit, amikor rájön, hogy hiába teszi. Összeszorult a szívem. Mindennél jobban vele akartam ma lenni. Ki akartam törni a börtönömből, ő pedig lehetőséget adott rá. Tudtam, hogy mellette nem félnék. Mellette nem érezném kirekesztettnek magamat. Mert mellette minden olyan más…

De persze tisztában voltam vele, hogy mit kockáztatok. Egy nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam a szekrényemet. Nem volt túl sok ruhám. A legtöbb sötét volt és ódivatú, Apám nem engedte, hogy újakat vegyek magamnak és elvárta, hogy minél hétköznapibban és szürkébben öltözzek, ezzel is kifejezve bűnbánatomat. Egy nyolcvan éves öregasszonynak nem volt annyi sötét ruhája, mint nekem. Egyetlen világos blúzom volt, amit még régen, az iskolába hordtam. „Istenem…legalább öt éve nem volt rajtam…” - sóhajtottam nagyot, majd kiemeltem a szekrényből. Látszott rajta, hogy Anya fontosnak tartotta a használaton kívüli ruháimat is tisztán tartani, friss volt és tiszta fehér. Szoknyából egy tintakék volt a legvilágosabb és legkevésbé elnyűtt darabon, úgyhogy ezt a párosítást választottam végül. Ahogy a blúzt gomboltam össze, akaratlanul is feltűnt, hogy kissé szűk rám. Elmúltak az iskolás idők, én pedig időközben nővé értem. Derekam vékony maradt, de csípőm kiszélesedett. Deréktól felfelé pedig…Bele néztem a tükörbe és úgy gondoltam, hogy mellben sem tűnik botrányosan szűknek. A szoknyát is magamra kanyarítottam, kiegészítőként pedig a sötétkék alapon piros pöttyös kendőmet kötöttem a nyakamba, majd közelebb léptem a tükörhöz és megpróbáltam kissé kifésülni a hajamat. Kezembe vettem a kék szalagot, majd ügyesen bele fontam a hajamba. Meg voltam elégedve az eredménnyel. „Pont olyan színe van, mint Nicholls kapitány szemének.” – mosolyodtam el. Szerettem a szemét…a tekintetét. Annyira kedves volt és megnyugtató. „Vajon ő mit gondol az én szememről?” – néztem bele a tükörbe. Íriszem a pupillához közel zöld volt, majd onnan távolodva barna színbe ment át. Ezért pillantásom furcsa lett, átható, sokakat zavarba ejtett. Egy nagyot sóhajtottam. Készen álltam. Már csak erőt kellett gyűjtenem hozzá, hogy neki induljak. Pillanatnyilag ez tűnt a legnehezebb feladatnak.

- Hát te meg hová mész?  - kérdezte Anyám elképedve, mikor végig nézett rajtam.

- Az ünnepségre megyek, a kaszárnyába. – mondtam egy gombóccal a torkomban, miközben egy nagyot nyeltem. – Az egyik tiszt elhívott.

- Istenem Emily!  - kapta Anyám a szája elé a kezét. – Ugye nem?...

- Anya, hogy kérdezhetsz egyáltalán ilyet? – dörrentem fel. – Csak beszélgettünk, ő pedig elhívott. Ez nem bűn! Szinte minden lány elmegy a faluból! – bizonygattam elkeseredetten.

- Emily, nagyon jól tudod, hogy te nem vagy olyan, mint a többiek!

- De igen! – kiáltottam. – Én ugyanolyan vagyok! Ugyanúgy jogom van az élethez, a szórakozáshoz és ahhoz, hogy ember számba vegyenek!

- Emily, van róla fogalmad, hogy mi fog történni, ha Apád tudomást szerez erről? – kérdezte Anyám megrendülten. Apám ezen a napon az egyik barátjánál volt vendégségben, akivel ilyenkor általában estig iszogattak és felidézték fiatalságuk dicső napjait. Összeszorult a nyomrom.

- Nem érdekel. – mondtam fojtott hangon. – Nem bírom tovább. A halál is jobb ennél, amiben most élek. – éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.

- Ne tedd ezt. – lépett közelebb Anyám. – Nem ér ennyit az a fiú. Tudod jól, hogy egyik sem ér ennyit!

- Ő más! – hátráltam el tőle. – Ő megért engem…

- Jaj, Emily… - rázta meg fejét Édesanyám. – Ne kövesd el újra ugyanazt a hibát.

- Hibát? – néztem rá értetlenül. – Hát ha élni hiba, akkor ma el fogom követni. – mondtam, majd kiszaladtam a házból.

Már legalább egy órája baktattam az úton a kaszárnya felé és úgy éreztem, hogy soha nem lesz vége. Hajnalban volt egy nyári zápor, ezért nem a földeken keresztül, hanem az úton mentem, ahol aránylag kisebb volt a sár. Bár a nap kitartóan sütött, a zápor nyomait még nem sikerült maradéktalanul eltűntetnie. Az egyetlen alkalmi cipőmet vettem fel, amelyet nem kifejezetten földúton való kirándulásra gyártottak, úgyhogy az első fél óra után kezdtem érezni lábamban a fájdalmat. Fogalmam sem volt róla, mikorra érek oda a kaszárnyába, vagy ilyen tempó mellett egyáltalán oda érek-e egyáltalán.

Furcsa hangra lettem figyelmes, majd hátra tekintve megláttam néhány lovas kocsit, melyek az úton közeledtek. Kétségem sem volt afelől, hogy ők is a kaszárnya felé igyekeznek. Utat engedtem nekik, minek köszönhetően a vizes fűben elázott a cipőm, de még mindig jobban jártam, mintha végig gázoltak volna rajtam. Hihetetlen módon az utolsó kocsi megállt. Bess is ott ült az egyik ülésen.

- Jaj, nézzétek már, csak nem Emily Richardson! Hát te meg mit keresel itt? Csak nem az ünnepségre igyekszel? – nevetett rajtam az egyik „kedves”, falusi fiú.

- Biztosan oda, nézd csak a szalagot a hajában! – mutatott felém az egyik lány a kocsiból.

- Ó, tényleg! – csapott a homlokára tettetett csodálkozással az előbbi fiú. – Vajon mit adhatott cserébe annak a katonának a szalagért? – nevetett visszataszító módon, amihez a többiek is csatlakoztak. A fogamat csikorgattam, de nem válaszoltam. – További jó utat kívánunk, alig néhány óra és találkozunk! – integettek nekem, miközben a kocsi kereke lefröcskölte a szoknyámat, újabb derültségre adva okot. – „Ne haragudj” – tátogta felém Bess, majd lassan eltűntek a távolban. A zsebkendőmmel megpróbáltam valamelyest letörölni a szoknyámról a sarat, majd folytattam utamat.

Bess

Rettenetes lelkifurdalásom volt amiatt, hogy otthagytuk Emilyt az úton…A barátnőm volt, én mégsem tettem semmit. Persze Emily akarta így. Mikor megtörtént az a szörnyű dolog, ő akarta, hogy a barátságunk maradjon titokban, hogy engem soha ne érhessen kellemetlenség azért, hogy tartom vele a kapcsolatot. De ez mégis szörnyű teher volt mindkettőnknek.

Ott ültem az ünnepségen, amit annyira vártam, de nem tudtam élvezni. Körülöttem csupa fess tiszt és közlegény, de én csak Emilyre tudtam gondolni, aki még mindig ott baktat valahol félúton a kaszárnya felé.

- Üdvözletem a Hölgyeknek! – lépett oda hozzánk egy nagyon csinos, fess fiatalember, aki láthatóan kissé ideges volt.

- Mi az James, még mindig nem jött szíved hölgye? – nevettek a bajtársai. Ő válaszra sem méltatta őket.

- Hölgyeim, hagy mutassam be Nicholls kapitányt! – mutatott az egyik tiszt az új jövevényre. Neve hallatán azonnal felpattant a szemem. Tudtam, hogy elég egyetlen megjegyzést elejtenem, a többi „kedves” falusi majd elintézi a többit.

- Kapitány, véletlenül nem Emily Richardsont várja? – kérdeztem érdektelen hangon.

- De igen. – válaszolta, szemei izgatottan rebbentek rám. – Tud róla valamit?

- Hát rá még ugyan várhat! Úgy egy órája húztunk el mellette az országúton! Attól tartok, gyalog eltart még egy ideig az út! – nevetett Paul, aki minden gonoszságban a főkolompos volt.

- És miért nem vették fel? Akkor már ő is itt lehetne. – Nicholls kapitány szeme jéghidegen villant meg.

- Én aztán nem utazok egy kocsiban egy ilyen nővel! – mondta undorodó arckifejezéssel Charlotte, miközben a körülötte ülők helyeslően bólogattak. Nicholls kapitány hidegen végig mérte a díszes társaságot, majd kiviharzott a teremből.

Emily

Újabb egy óra telt el és én még mindig nem láttam a fényt az alagút végén. A lábam sajgott, biztos voltam benne, hogy legalább két vízhólyag éktelenkedik a talpamon, a cipőm csupa sár volt, ahogyan a ruhám is pettyekben, ajkam pedig kiszáradt. Alig vonszoltam magamat, próbáltam lábam előtt az útra koncentrálni, hátha úgy előbb elfogy.

Újabb patadobogásra lettem figyelmes, nagy nehezen hátra fordultam, azt hittem, újabb falusi menet következik, akik az ünnepségre mennek. De nem láttam senkit. Ekkor jöttem rá, hogy a hang szemből érkezik. Egy lovas közeledett, amint közelebb ért, láttam, hogy egyenruha van rajta. Megálltam és csak vártam. Mikor közelebb ért, már semmi kétségem sem volt afelől, hogy ki is az. Éreztem, hogy könnyek futják el a szememet.

- Úgy hallottam, fuvarra lenne szüksége. – mosolygott rám, én pedig minden bajomat elfelejtettem.

- Jöjjön Emily, üljön fel mögém! – nyújtotta a kezét Nicholls kapitány, én viszont röstelkedve bámultam az út porát a lábam előtt. – Így is úgy is beszélnek majd rólunk, azt hiszem, ezen már nem múlik semmi! – mosolygott rám bíztatóan.

- Nem erről van szó. – ráztam meg a fejemet. – Csak én…én…szóval nem tudok lovagolni. Egyáltalán. – ráztam meg a fejemet. – Biztosan leesnék. Igazából…igazából még azt sem tudom, hogy ülnék fel. – nevettem keserűen, miközben arcom lángban égett.

- Ezt most komolyan mondja? – vigyorodott el Nicholls kapitány. – Tényleg nem tud lovagolni? – de a választ meg sem várva, azonnal leszállt a lóról. – Pedig az édesapja kovács…

- Aki a lovak patájával foglalkozik… - fejeztem be a mondatot. – Attól még rájuk ülni nem kell! – bizonygattam az igazamat.

- Elnézést Emily, csak olyan furcsa…falun általában mindenki tud lovagolni. – magyarázkodott.

- Nos, akkor én vagyok a kivétel. – sóhajtottam nagyot. – Mondjuk ebben a faluban nagy általánosságban mindenben én vagyok a kivétel.

- Ne haragudjon, én nem úgy gondoltam…én…én nem akartam… - szabadkozott.

- Tudom. – szakítottam félbe. – Ne haragudjon. – mosolyogtam rá, majd néhány métert mentünk szótlanul egymás mellett.

- Van egy ötletem. – mondta, majd felpattant Joey hátára. – Jöjjön ide Emily! – mutatott egy út szélén álló, nagydarab, legalább fél méteres szikladarabra. – álljon fel a tetejére, onnan már könnyebb lesz felszállnia Joeyra.

- Ez egészen biztos kapitány, de még mindig nem oldja meg a problémát, miszerint nem tudok lovagolni. – tártam szét a karjaimat.

- Az nem probléma! Majd belém kapaszkodik! Ne féljen, nem fog leesni! Vigyázok Önre! – mondta komolyan, miközben én már a szikla tetején álltam. – Gyerünk! Kapaszkodjon a kezembe! Egy nagy lépés… - próbált segíteni, ám csak jó néhány másodperc múlva sikerült magamat Joey hátára erőltetni. Éreztem, hogy zavaromban arcom vörös színben ég. – Oké, azt hiszem, megvagyok. – mondtam miközben próbáltam egyensúlyozni.

- Jól van, akkor kapaszkodjon belém. – fordult hátra Nicholls kapitány. Arca hihetetlenül közel volt az enyémhez.

- Ó, nem kell, megpróbálom, hátha így is… - a következő pillanatban felsikkantottam, majd ijedten fontam át karjaimmal Nicholls kapitány derekát, mikor Joey elindult. A szememet behunytam, nem mertem lenézni, mert úgy éreztem, hogy menten leesek a hátáról. Fejemet idegesen a kapitány hátának döntöttem, közben pedig görcsösen kapaszkodtam belé.

- Nyugalom Emily, nem lesz semmi baj. – nevetett fel könnyedén, miközben finom kezét óvatosan az karomra tette, amely még mindig őt szorongatta.

- Istenem, elnézést Kapitány! – engedtem lazábbra a szorításomat, mikor rájöttem, hogy ez több, mint nem illendő. A következő pillanatban azonban Joey megugrott kicsit, én pedig újra sikongatva kapaszkodtam az előttem ülőbe. Úgy érzékeltem, Nicholls kapitány igen jól szórakozik szenvedésemen.

- James… - mondta halkan.

- Tessék? – kérdeztem, fejemet oldalra fordítva.

- Kérem Emily, szólítson Jamesnek. – nézett rám szürkéskék szemeivel, szája sarkában mosoly derenget. Nem feleltem. – Nagyon örülök, hogy eljött. – váltott témát néhány pillanat múlva, aminek én őszintén örültem. – Gyönyörű a hajában a szalag. – nézett hátra ismét, én pedig éreztem, hogy elpirulok. – Nagyon csinos ma, Emily. – fejezte be végül, nekem pedig már tűzben égett az arcom.

- Ön is nagyon fess a díszegyenruhájában, Kapitány.

- James…

- Megy a szeme színéhez. – tettem úgy, mintha észre sem vettem volna közbevetését. Erre ő felnevetett.

- Nagyszerűen tereli a szót. – fordította oldalra a fejét, szája sarkában mosoly bujkált.

- Nem tudom, miről beszél. – játszottam az ártatlant, miközben egyik kezemmel felakadt szoknyámmal birkóztam, amely alól már majdnem a térdem is kivillant. „Hiába, a szoknya nem éppen lovagláshoz alkalmas viselet.” – mérgelődtem magamban.

- Hú, igazán szép időnk van ma. – mondta, majd levette tányérsapkáját. Világos hajában megcsillantak a vöröses szálak. – Jól fog esni a verseny előtt egy kis frissítő.

- Verseny? – vontam fel a szemöldökömet. – Milyen verseny lesz? – kérdeztem kíváncsian.

- Az titok.. – fordult ismét hátra, kék szemében huncut fény csillogott.

- Nagyon remélem, hogy nem zsákban futás… - dünnyögtem az orrom alatt, mire Nicholls kapitány felnevetett.

- Majd meglátja. – mondta roppant titokzatosan. – Meg fogjuk nyerni. – paskolta meg Joey vastag nyakát. Ezután inkább nem kérdeztem semmit.

Lassan baktattunk az úton, kezdtem hozzászokni a lovagláshoz és valahogy édesen természetessé vált az érzés, hogy átölelem Nicholls kapitányt. Arcomat finoman a hátának döntöttem, miközben a tájat néztem. Éreztem, hogy lassan leragadnak a pilláim. A hosszú gyaloglás, most pedig ez a lassú poroszkálás…De igazából, a lelkem mélyén éreztem, hogy nem ezért készül elnyomni az álom.

Már hosszú évek óta nagyon nehezen aludtam el. Hiába volt a sok házimunka, a sok séta, éjjel mindig megtaláltak a sötét gondolatok, amelyektől majd’ megőrültem. A magány, a kitaszítottság, reménytelenség…a ridegség, amely minden pillanatban körül vett.

Most viszont a nap melengette az arcomat, a szellő játékosan belekapott hullámos fürtjeimbe. Éreztem Nicholls kapitány megnyugtató közelségét, hangjának férfias lágyságát…

A következő pillanatban keze óvatosan rásimult az enyémre, amely átfonta őt. Szemeim felpattantak, arcomat felemeltem a hátáról, kezemet pedig el akartam húzni, mintha csak megégettem volna.

- Kérem, ne. – mondta lágy hangon, de nem fordult hátra. Egy nagyot nyeltem, majd kezeimet ismét keresztülfontam rajta. Ujjai finoman pihentek az enyémen. Lassan arcomat is vissza hajtottam a hátára. Ujjai néha finoman, simogatóan mozdultak meg a kézfejemen, én pedig azt kívántam, bárcsak így aludhatnék az örökkévalóságig.

- Még soha nem töltöttünk kettesben ennyi időt. – jegyezte meg halkan Nicholls kapitány.

Szavai eszembe juttatták félelmeimet, Édesanyám intelmeit, mielőtt elindultam. „Ha Apám megtudja, soha többé nem is leszünk.” Tódultak szájamra a szavak, de ajkaimba haraptam, mielőtt botor módon kimondtam volna őket. A sötét gondolatoktól ujjaim görcsösen szorultak össze Nicholls kapitány uniformisán.

- Nem, tényleg nem voltunk. – mondtam végül. Valamiért hirtelen eszembe jutott a múltkori szörnyű búcsúnk. – Kapitány…

- James…

- Nagyon sajnálom, amiket a múltkor Önnek mondtam. Igazságtalan voltam.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Mindenben igaza volt. Ön sokkal bátrabb, mint amilyen én valaha is leszek.