Hatodik fejezet - A szégyen

Hatodik fejezet

A szégyen

- Nem maradhatok sokáig. – mondtam, majd letelepedtem az omladozó, kőből épített fal maradványára.

- Nem, én sem. – mosolygott zavartan Nicholls kapitány. – Szeretném…szeretném elnézését kérni azért, ami a váráson történt. – egy pillanatra értetlenül néztem rá. – Smith közlegény viselkedéséért. – magyarázta meg, mire én egy nagyot nyeltem és vörös arccal kaptam el róla a tekintetemet. Ahogy felidéztem magamban a történteket, könnyek gyűltek a szemembe a tehetetlenségtől és a megalázottságtól.

- Nem tesz semmit. – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszem, ehhez ismét hozzá kell szoknom. – mondtam keserűen.

- Nem! – hangja határozottan csengett. – Senkinek nincs joga ahhoz, hogy így bánjon Önnel! Mélyen felháborított a viselkedése. – láttam rajta, hogy tényleg nagyon feldúlt.

- Őszintén mondom, hogy nem értem Önt. – ráztam meg a fejemet. – Hallott rólam mindent…minden pletykát, amit a falusiak mondanak. Mégis úgy tesz, mintha az egész csak valami aljas rágalom lenne. Mintha egészen biztos lenne abban, hogy csak meghurcolnak olyasmi miatt, amit nem követtem el. – gyanakvó szemeimmel az arcát tanulmányoztam. – Miért? – ő néhány másodpercig csendben maradt, majd egy nagyot sóhajtott.

- Egyszerűen képtelen vagyon Önről olyasmiket feltételezni. – bökte ki végül. – Londonban az ember akaratlanul is bele fut…OLYAN nőkbe…de Ön egy cseppet sem hasonlít rájuk. – szeméből olyan szelídség és kedvesség sugárzott, ami megmelengette a szívemet. – Rettenetesen bántja az igazságérzetemet, hogy így bánnak Önnel a faluban…és a családjában. – fejezte be, csizmájával ismét a földet turkálta. – Nem kell elmondania az igazságot, ha nem akarja. Én hiszek az ártatlanságában. Hiszek annak, amit látok. Ön nem olyan… - fejezte be végül.

Csak néztem őt és határtalan gyengeség áradt szét bennem. Kedvem lett volna oda lépni hozzá, megölelni, érezni magam körül a karjait, hallani szavait a fülemben, amelyek gyógyítják a lelkemet…de tudtam, hogy ez lehetetlen. Félre ismer…nem vagyok tiszta…

- Gyerekként…együtt nőttünk fel… - kezdtem bele anélkül a történetembe, hogy egyáltalán felfogtam volna, hogy mit is teszek. – Barátok voltunk, ahogyan a többi hasonló korú gyerek is a faluban. Ám ahogy nőttünk, az én érzéseim átalakultak. Fiatal lány voltam, ő pedig egy fiatal fiú. Új érzésekkel és új vágyakkal, amelyeket még egyikünk sem ismert és értett igazán. – fájó volt visszaemlékezni erre az időre, amikor még minden annyira tiszta volt…én pedig annyira bolond. – Azt hittem, hogy szerelmes vagyok. És azt hittem, hogy ő is szeret. Talán még ő maga is azt hitte. – nevettem fel keserűen. -  Sok időt töltöttünk együtt, kettesben. Nem vettem észre, hogy a falusiak lassan ferde szemmel néznek rám. Vagy inkább  nem akartam észrevenni. – javítottam ki magamat. – Szerelmes voltam és nem érdekelt Apám és Anyám intő szava…sem pedig a falu rosszallása. Azt hittem, hogy ő is szeret…hogy a felesége leszek és akkor ez az egész már nem fog semmit sem számítani. – keserűen felnevettem. – Sok mindenben hittem akkor, amit most nevetségesnek tűnik. – nem néztem rá, inkább csak éreztem magamon a pillantását és a figyelmét. – Aztán az egyik nap…amikor kettesben voltunk…egy fa alatt üldögéltünk és… - lehajtottam a fejemet. Nem tudtam, hogyan folytassam. Egy nagyot nyeltem. – Igen. Megtörtént. – éreztem, hogy az arcom lángba borult. – De nem olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. Nem volt…csodálatos és…és romantikus és költői…egyszerűen csak…egyszerűen csak elvette amit akart. – idéztem fel magamban a keserű tapasztalatot. – Félre ismertem. – vontam le a végső konzekvenciát. – Még aznap tele kürtölte vele az egész falut. Persze utána már egyáltalán nem érdekeltem. – perifériás látásomból érzékeltem, hogy Nicholls kapitány kényelmetlenül fészkelődik, nem messze tőlem. – Amikor Apám megtudta, nagyon megvert. Napokig ki sem tudtam tenni a lábamat a szobából. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Ki is tagadott volna, ha nincs ott Anyám. Csak miatta maradhattam. Szégyent hoztam rá, aki a falu megbecsült polgára volt. És ezt soha nem bocsájtotta meg nekem. – letöröltem arcomról a könnyeket. – A falusiak azóta a szájukra vettek. Bukott nő lettem. Olyan férfiakkal is hírbe hoznak, akikkel még csak soha szóba sem álltam, nem is találkoztam. De ezek után mindenki elhiszi, hogy laza erkölcsű vagyok. Bármit elterjeszthetnek rólam, az mind hallgató fülekre talál. – úgy éreztem, mentem megszakad a szívem. – Azóta szinte börtönben élek, csak oda és akkor mehetek, amikor Apám engedi, különben elcsapna otthonról és mehetnék amerre látok. – felemeltem a fejemet és a lenyugvó nap fényét néztem. – Tudja…amikor gyerek voltam, élt egy nő a faluban, akinek egy férfi házasságot ígért…persze nem tartotta be. A nő terhes lett, a családja pedig elűzte otthonról. A faluban megvetett nőnek tartották, egy…prostituáltnak, aki mindenkivel össze fekszik…egyszer mi is összeakadtunk vele és kővel dobáltuk meg, mert ezt tanultuk a szüleinktől… - megráztam a fejemet. – Soha nem hittem volna, hogy én is így végzem majd…Abból a nőből végül tényleg az lett, aminek tartották. Mert el kellett tartania a gyerekét. Én valamivel szerencsésebb vagyok. – hangom keserűen csengett. – De szégyenbélyeg ettől még ott virít a homlokomon…minden egyes nap… - nagyot sóhajtottam, mikor mondandóm végére értem. Egy részről megkönnyebbülést éreztem, másik oldalról viszont féltem attól, hogy Nicholls kapitány mit szól majd mindehhez. Ártatlannak hitt én viszont nem voltam az.

- Tudtam, hogy nem tett semmi rosszat. – mondta halkan, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Arca viszont most is ugyanolyan őszinte volt, mint eddig mindig. Szemében megrendültséget láttam, ami teljesen felkavart.

- Nem kell udvariaskodnia Kapitány. Nagyon jól tudom, hogy mit tettem…

- Nem bűn szeretni. – mosolygott rám szomorúan. – Nem Ön követte el a bűnt, hanem az, aki kihasználta a szerelmét. – szavai simogatták a lelkemet.

- Most már mindegy. – ráztam meg a fejemet. – Ez többé nem fordul elő. Soha többet. – álltam fel a kőrakásról.

- Nem fog többé szeretni? – kérdezte szomorúan, miközben ő is felállt.

- Szeretni veszélyes. Csak rajta veszthet az ember. – jelentettem ki keményen. – Ráadásul…egy olyan nőnek, mint én, a szerelem elérhetetlen dolog. – egy nagyot nyeltem. – Mennem kell. – mondtam gyorsan, majd felkaptam a csomagjaimat.

- Várjon Emily, kérem… - szólt utánam gyorsan, mire visszafordultam. Akkor már ott lobogott a kezében a kék szalag. – Szeretném Önt elhívni a jövő hétvégi ünnepségre. – mosolygott rám, miközben felém tartotta a világoskék-arany mintás selyem szalagot. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak.

- Ezt nem gondolhatja komolyan, kapitány! – léptem hátrébb. – Egy ilyen nővel mutatkozna együtt, mint én? – láttam, hogy arca elkomorul.

- Megtisztelő lenne számomra, ha én lehetnék a kísérője ezen az ünnepségen. – mondta hangja és arca őszinteséget tükrözött.

- De…de tudja, hogy ez lehetetlen. A szüleim soha nem engednének el. Nem. – ráztam meg a fejemet. – Ne haragudjon, de nem fogadhatom el. – hárítottam el a kezemmel. – A faluban rengeteg csinos lány van, biztosan talál majd olyat aki…

- Nem érdekelnek! – emelte meg a hangját. – Én Önnel szeretnék menni…kérem… - nyújtotta újra felém a szalagot.

- Sajnálom, de nem lehet…higgye el, hogy Önnek is így lesz a legjobb. – bizonygattam.

- Emily, meddig akar még börtönben élni? Meddig akarja még azt tenni, amit Önre kényszerítenek? -  kérdezte villogó szemekkel.

- Hogy meddig? – csattantam fel. – Bagoly mondja verébnek! Maga talán fellázadt a családja ellen? Az elvárások ellen? Nem! – adtam meg én magam a választ. – De engem azért bujtogat! Tisztában van vele, hogy az életem múlik minden egyes lépésemen, de mégis ezt teszi! Először inkább nézzen magába! – már nem tudtam, hogy magamra vagyok-e mérges a gyávaságomért, vagy rá azért, mert lehetőséget adott nekem a lázadásra. Láttam az arcán, milyen rosszul esett neki kifakadásom. – Elnézést…most megyek… - fordultam el.

- Emily! – szólt utánam még egyszer, mire én egy nagyot sóhajtva megfordultam. – Én várni fogom…

A következő egy hétben egy szabad percem sem volt. Mindig úgy alakult, hogy Apám vagy otthon volt, vagy pedig segítségként magával vitt valamelyik tanyára, vagy éppen Anyámnak kellett besegítenem a háztartásban. Majdnem egy hét telt el úgy hogy egy percet sem szánhattam magamra, semmi esélyem sem volt arra, hogy Nicholls kapitánnyal találkozhassak. Mert találkoznom kellett vele. Már őszintén megbántam azt a fajta nyersességet, amivel visszautasítottam a meghívását. Megtisztelt azzal, hogy felajánlotta nekem a szalagot, hogy engem kísérhessen az ünnepségre…én pedig nagyon ridegen utasítottam vissza. Remegni kezdett a szájam széle, hacsak erre gondoltam.

Az egyetlen reményem a pénteki piacnap volt, hiszen eddig minden egyes alkalommal ott volt Ő is, így izgatottan vártam a reggelt, amikor talán újra láthatom Nicholls kapitányt. De úgy éreztem, a sors valamiért nem akarja, hogy így történjen.

Apám reggel kijelentette, hogy kivételesen Anyám megy a piacra, úgysem kell olyan sok mindent vásárolni, én pedig vele megyek az egyik közeli tanyára, mert a segítségemre lesz szüksége. Úgy éreztem, hogy egy világ omlik bennem össze.

Egész nap keményen dolgoztam, segítettem neki, de az eszem, a gondolataim valahol teljesen máshol jártak. Az ajkamba haraptam, hogy ne fakadjak sírva. Legszívesebben ott hagytam volna mindent, az Apámat, az elképedt szomszédot és futottam volna, ahogy a lábam bírja, arra az egyetlen helyre, ahol talán egy kis esélyem is van rá, hogy viszont láthatom Nicholls kapitányt és elnézést kérhetek tőle a viselkedésemért. De gúsba kötött a félelem. A félelem Apámtól, a pletykától, az életemtől…én pedig gyűlöltem magamat érte.

Már lemenőben volt a nap, amikor mintegy megváltásként Apám előre küldött, hogy vigyem haza Anyámnak azt a két kosárnyi gyümölcsöt, amit a szomszédunk, Mosley a fizetségen felül nekünk ajándékozott. Mindenki szeretett volna jóban lenni a falu egyetlen kovácsával, Apám pedig ezt ki is használta. Próbáltam nem mutatni, milyen izgatott lettem és mennyire örülök, csak tudomásul vettem a parancsát és haza indultam…egy kis kitérővel.

Mindkét kosár rettenetesen nehéz volt, homlokomat kiverte a veríték, olyan gyorsan igyekeztem oda, ahol reméltem, viszont láthatom Nicholls kapitányt, ám mikor oda értem, szomorúan láttam, hogy teljesen kihalt a vidék. A tüdőm majd’ szétrepedt, az oldalam hasogatott a futástól, a szívem pedig kiugrani készült a helyéről. Meg kellett pihennem a leomlott fal egy darabján, mielőtt dolgom végezetlenül haza indulok.

Leroskadtam és a tenyerembe temettem az arcomat. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el sírni. Utáltam magamat. Megbántottam és elüldöztem az egyetlen embert, aki az elmúlt négy évben jó volt hozzám. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt tettem. Elővettem a zsebkendőmet, hogy letöröljem a könnyeimet, mikor valami furcsa dolgot láttam meg alig két méterre tőlem. Valami hosszú, színes dolog volt egy csenevész bokorra kötve és harciasan fodrozódott a szélben. Közelebb léptem, hogy megnézzem mi az.

A világoskék szalag volt, arany mintával, amelyet már jól ismertem. Fáradhatatlanul lobogott a szélben. Letérdeltem a satnya bokor mellé, mikor a földön megláttam valamit. Egy papírdarab volt, amelyet egy kővel súlyoztak le, hogy a szél el ne vigye. Óvatosan kihúztam a kő alól, majd elolvastam az üzenetet.

„Várni fogom!”

Ötödik fejezet - A vásár

Ötödik fejezet

A vásár

Az elkövetkezendő egy hétben csak Nicholls kapitányra és a beszélgetésünkre tudtam gondolni. A fájdalomra és a félelemre a hangjában és az arcán….Láttam, őszintén szenved és fél. Igen. Ő fogalmazott így. És látta az én szememben is a félelmet. Figyelt rám, belém látott…megérezte bennem a fájdalmat, a kényszereket és a félelmet, amelyek őt is emésztik. Meglátta bennem saját tükörképét, akinél megértést és vigasztalást talált….és ő is csak ezt akarta adni nekem, de én durván elutasítottam a közeledését. Mert ezt kellett tennem.

Este volt, én pedig lefekvés előtt az ágyon ültem és a hajamat fésültem. Gondolataim körülötte jártak. A gondolat, hogy Nicholls kapitány mindent tud a múltamról, még mindig keserűséggel töltött el. Az emlék viszont, ahogyan őszinte, kék szemeit rám emelte és azt bizonygatta, hogy nem hisz az emberek pletykáinak, megmelengette a lelkemet. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. És neki valamiért hittem is.

Szégyelltem magamat azért, mert képtelen voltam megnyílni neki. Nicholls kapitány ismeretlenül megtisztelt a bizalmával, a félelmeivel és valami érthetetlen oknál fogva, bár hallotta a híremet, mégis látatlanban hitt bennem, a pletykákat csak rágalmaknak nevezve.

De olyan nehéz volt bízni…olyan nagyon-nagyon nehéz. Életemben egyszer bíztam…és hatalmas ára volt. Tudtam, hogy Niholls kapitány csupán átutazó az életemben, csak egy hűsítő, nyári szellő életem jeges valóságában…ez a gondolat pedig egyre jobban fájt…

- Igyekezz már, a jó mindenségedet! – hallottam Apám mennydörgő hangját, miközben a falu piacteréhez közeledtünk. Igyekeztem begyorsítani, de a nehéz szerszámok és holmik miatt, amiket cipeltem, óriási erőfeszítésembe került minden egyes lépés. Apám is nagy csomagokkal jött és kötőféken vezette a málhás lovunkat, de ugye ő egy jól megtermett, széles vállú férfi volt, ahogyan az egy kovácshoz illik.

A falunkban két hónaponta vásár volt, ezen a szombaton oda özönlött az ott lakók és a környékbeli tanyák- és faluk minden apraja-nagyja, hiszen egy helyen megtalálhatott mindent, amire csak szüksége volt. Árultak itt húst- és zöldséget, mindent, ami csak megtermett egy tanyán, jószágokat, a tenyésztők ide hozták ki büszkeségeiket, jó pénzért eladni. Valamint több mesterség képviselői is képviseltették magukat, így Apám is kint bérelt ilyenkor egy nagyobbacska bódét, mögötte pedig egy kisebb karámot, ahol ezen a napon patkolta a hozzá hozott lovakat.

Mondanom sem kell, hogy mennyire utáltam ezt a napot. Nem volt elég hogy a faluba kellett jönnöm és találkozni az ottani népséggel, hanem még Apám gorombaságát is egy hosszú napot keresztül el kellett hogy viseljem. Én segítettem neki, kezeltem a pénzt, foglalkoztam a vevőkkel, amíg ő a mesterségét űzte.

A faluba érve azonnal konstatáltam, hogy még soha nem volt itt ekkora az élet vásár idején, mint most. De ezen nem is lehetett csodálkozni. A közeli kaszárnya fellendítette a kereskedelmet. A katonaság hadtáposai is ide jártak a gazdákkal alkudozni a vágó jószágra és a gabonára. És bár saját mesteremberekkel is rendelkeztek, egy idő után már nem bírták a sok embert- és lovat kapacitással, így Apámnak is bőven jutott munka a lovak körül. Ennek Apám nagyon örült, én már kevésbé.

Ami még szokatlan volt, hogy nagyon sok lány – fiatalok és idősebbek – vegyültek el a vásározó nép között, némelyek egyenruhás katonákba karolva, hajukban, csuklójukon- vagy ruhájukba fűzve egy-egy színes szalaggal. A következő hétvégére esett az az ünnepség, amire a katonaság meghívta a környező lakosságot, bár igazából mindenki tudta, hogy ez a fiatalok napja lesz majd. Minden katona személyesen is meghívhatott egy-egy hölgyet, akinek egy szalagot adott és aki ezt viselte egészen a nagy napig. Amikor rájuk néztem olyan érzés töltött el, mintha tömény cukor szirupot ittam volna. Roppant régimódinak és nevetségesnek tűnt ez az egész. A következő pillanatban megláttam az én Bess barátnőmet egy csinos katona oldalán, szőke hajában rózsaszín szalag lobogott. Ő félénken rám mosolygott, én pedig vissza, majd mindketten lesütöttük a szemünket. Mindketten tudtuk, hogy barátságunk csak addig van biztonságban, ameddig csak mi ketten tudunk róla.

’Majd fél órát vett igénybe, mire használhatóvá tettük a pavilonunkat és meg is nyithattunk. Közben végig Apám káromkodását és szidalmait hallgattam, miszerint már rég itt lettünk volna, ha én nem úgy közlekedem, mint egy tetű…hallgattam, mert tudtam, hogy hallgatnom kell. Egy nagyot sóhajtottam és próbáltam kizárni a külvilágot…ahogyan a külvilág is kizárt engem…

Egy órával később már olyan nagyüzem volt nálunk, hogy azt sem tudtam, hova kapjam a fejemet. A tűz olyan forróságot árasztott mellettem, hogy homlokomon gyöngyözött az izzadtság, a lovukat patkoltatni kívánók pedig csak jöttek és jöttek. A pavilon mögötti karám szépen, lassan megtelt lovakkal, mindegyikükről felírtam, hogy pontosan mit is szeretne a tulajdonos, milyen- és hány patkóra van szükség. Őszintén reméltem, hogy nem kavarok össze semmit, különben Apámtól nem sok jóra számíthattam. A pavilonban felaggatott előjegyzési táblánkon végig nézve már most azt láttam, hogy több, mint a nap felére el vagyunk látva munkával. Tudtam, aki később érkezik, nagyot fog káromkodni.

Éppen az utolsó betűt kanyarítottam rá a táblánkra, mikor hozzám lépett egy sötét hajú, igényesen nyírt bajuszú baka, sunyi, róka szemei nem tetszettek nekem. De katona volt, így kedves bájmosollyal fordultam felé.

- Parancsoljon Uram, miben segíthetek?

- Bizony, segíthetne… - mosolygott rám, majd az ajkát csücsörítette. – Én csak…azt szeretném megkérdezni, hogy mennyi… - mondta, majd felvonta a szemöldökét.

- Uram, az árlistánk fent van a pavilon oldalán. – mutattam a túlsó oldalra. Ő cinkosan felnevetett, majd mielőtt még felfoghattam volna egyáltalán, hogy mit csinál, közel hajolt.

- Én nem arra az árlistára gondoltam… - suttogta a fülembe, közben gyors kézzel benyúlt a pavilon mögé és kezét lecsúsztatta a fenekemre.

- Mit képzel??? – kiáltottam a meglepetéstől és a megalázottságtól hisztérikus hangon. – Azonnal vegye le rólam a kezét!

- Jaj, ugyan már! Minek játszod meg magadat! Tudok mindent… - nevetett a katona, aki csak évődésnek fogta fel az egészet. – Van pénzem, jól megfizetlek… - kacsintott rám, majd keze ismét felém indult.

- Smith! – hallottam a katona mögül a határozott, férfias hangot.

- Igen, uram! – csinált határozott hátraarcot a róka szemű, majd tisztelegve állt, amíg Nicholls kapitány közelebb lépett. Őszinte, kék szemei most rideg, haragos fénnyel villogtak. Egyszerre volt félelmetes és fenséges látvány. – Smith, menjen el Perkinshez a lovakért, aztán hozza őket ide. Addig én megbeszélem a részleteket. – nézett mélyen a sunyi szempárba. – Utána pedig menjen vissza a laktanyába.

- Igen, Uram! – Smith tisztelgett, majd kissé kelletlenül indult neki, megkeresni Perkinst és a lovakat.

- Ne haragudjon, rettenetesen sajnálom. Többé nem fordul elő. – mondta Nicholls kapitány, akinek arcvonásai pillanatok alatt teljesen átrendeződtek, szeme szelíden nézett rám, sapkáját a kezében tartotta.

- Többé nem fordul elő? – nevettem keserűen. – Azt kétlem. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem tudtam rá nézni. – Köszönöm. – mondtam kurtán, majd egy nagyot nyeltem. Nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy a laktanya minden egyes lakója tisztában van a múltammal, így amíg itt vannak, minden nap újabb és újabb, hasonló atrocitásoknak leszek kitéve. – Segíthetünk Önnek valamiben? – kérdeztem, mikor tudatosodott bennem, hogy a kapitány lovakért küldte Smith-t.

- Ó, igen.. – mondta zavartan Nicholls kapitány, mintha csak elmélázott volna. – Lenne öt lovunk, amiket ma vásároltunk. Mindegyiket meg kellene patkolni.

- Húúú…öt ló… - a fejemet rázva néztem meg az előjegyzéseinket. – Attól tartok csak estefelé kerülne rájuk sor. Apám nem veheti őket előre akkor sem, ha a katonaság lovai, remélem, megérti. – néztem rá.

- Persze, nem is gondoltam ilyesmire. – intett a kezével. – Perkins majd értük jön. Ez nem jelent problémát.

- Jól van, akkor beírom Önöket. – bólintottam, majd krétával felírtam a táblára a nap utolsó klienseit.

- Már itt is vannak. – mondta Nicholls kapitány, mikor Smiths és Perkins megérkezett az öt lóval. – Jól van, innentől átveszem. Este majd vissza kell jönniük a lovakért, addig viszont menjenek vissza a kaszárnyába! – adta ki a parancsot, mire a másik kettő tisztelgett, a sunyi képű pedig még egyszer rám kacsintott. Rosszul lettem tőle.

- Kérem, hozza hátra a lovakat. – mutattam az utat és nyitottam ki a karám ajtaját, ahol így már tíz ló nyüzsgött.

- Köszönöm, hogy még elvállalták őket. – hallottam mély, andalító hangját.

- Igazán nincs mit. Még éppen bele fértek. – léptem be a pavilonba, majd legnagyobb meglepetésemre a kapitány is követett. Zsebéből pénzt vett elő. Hirtelen megint a rókaszemű jutott az eszembe és nagyon rossz érzés töltött el.

- Akkor inkább előre rendezném a számlát, hogy Perkinsnek már csak a lovakat kelljen elhoznia. – mondtam, majd felém nyújtotta az összeget. Láttam, milyen nagy címletek, így tudtam, hogy bajban leszek.

- Nincs esetleg kisebb? – kérdeztem, mire a kapitány a másik zsebében kezdett keresgélni, majd mikor sikeresen előhúzta belőle a kis címletű pénzt, valami más is jött vele együtt. Egy világoskék szalag, arany mintával. Zavarba jöttem a látványtól. Csak most tudatosult bennem, hogy Nicholls kapitány is katona, ő is elhívhat valakit az ünnepségre, ám ezt még láthatóan nem tette meg. Valahogy fájdalmasan rándult össze bennem valami a gondolatra, hogy nemsokára az ő oldalán is egy szép, fiatal lány libeg majd…egy tiszta nő… - Igen, köszönöm, így már jó lesz. – fordultam el tőle gyorsan és eszeveszett gyorsaságban számoltam, majd remegő kézzel nyomtam a markába a visszajárót. Ránéztem és láttam rajta, hogy nagyon szeretne valamit mondani.

- Ma…ma esetleg láthatom? – kérdezte félszegen.

- MOST lát. – válaszoltam zavartan, pedig jól tudtam, hogy mire gondol. Ő nem is válaszolt, csak tovább állt és engem nézett. – Nagyon későn fogunk végezni, utána pedig együtt megyünk haza Apámmal…kétlem, hogy ma lesz rá módom…és…és egyébként is, a múltkor mondtam, hogy…

- Nem baj, azért én várni fogom. – vágott a szavamba, még mielőtt olyasmit mondtam volna, ami megvétózza a találkánkat. – Várni fogom ma, holnap és azután is. – Szomorú, csillogó kék szemeibe néztem és nem tudtam mit mondani.

- Emily!!! Hol vagy te lány??? – hallottam Apám kiabálását.

- Itt vagyok Apám, megyek!  - kiáltottam vissza, majd még egyszer visszatekintettem Nicholls Kapitányra.

 - Várni fogom. – mondta még utoljára, majd Apámhoz siettem.

- Áh, de veszettül hosszú ez a nap! – morgott Apám, miközben patakokban folyt végig arcán a verejték. Fejét a karám felé fordította, ahol még a katonaság három lova futkározott és megtörölte a homlokát. A nap lassan lenyugvóban volt.

- Menj haza, mond meg Anyádnak, hogy ma későn érkezem! Addig segíts neki! – adta ki a parancsot. – Én majd haza megyek egyedül. Te úgyis csak hátráltatnál! – mért végig barna szemeivel, majd kezével intett, hogy igyekezzek. Bár Apámmal rideg volt a viszonyom a múltban történtek miatt, semmiképpen sem állíthattam, hogy velejéig rossz ember lett volna. Őszintén szerette Anyámat és mindig odafigyelt arra, hogy a megbeszélt időben érkezzen haza és a kellő segítséget kapja meg az otthoni munkákhoz. Én bólintottam, majd összekaptam néhány dolgot, amire tudtam, már nem lesz szükség, majd neki vágtam az útnak. Tudtam, hogy egyenesen haza kellene mennem, de a lábam másfelé vitt…arra, amerre Ő várt rám…

Negyedik fejezet - Gyávaság és kötelesség

Negyedik fejezet

Gyávaság és kötelesség

Lassan közeledtem a megbeszélt hely felé, közben pedig hevesen vert a szívem. Tudtam, hogy tiltott dolgot cselekszem és tudtam, hogy milyen nagy árat fizethetek ezért. De ez egyáltalán nem érdekelt. Csak az, hogy tudtam, Nicholls Kapitány vár rám, újra láthatom, újra beszélhetek vele. Más nem számított.

A szél kissé feltámadt, a hullámos tincseket, amelyek kiszabadultak a hosszú fonatból, a szemembe fújták. Még otthon megszabadultam az utált kontytól és egy vastag copfba fontam a hajamat.

Már messziről megláttam a fal közelében legelésző Joeyt, majd mikor közelebb értem, Nicholls kapitányt alakja is felrémlett, aki egy nagydarab kősziklán ült és láthatóan nagyon el volt gondolkozva. Lovagló csizmájával a földet túrogatta, nem vette észre, hogy közeledek. Mosolyognom kellett, ahogy néztem. Annyira egyszerű, kedves benyomást keltett…valahogy gyengédséggel töltött el a lénye. Ebben a pillanatban véletlenül egy száraz ágra léptem, ami nagyot reccsent a lábam alatt. Nicholls Kapitány felnézett, láttam rajta, hogy nagyon messze járt. Meglepte, hogy hirtelen ott lát. Felpattant, mintha rugóval lőtték volna ki és vigyázzba vágta magát. Akaratlanul is elnevettem magamat.

- Jaj, ne haragudjon. – kértem elnézést, miközben őszintén szégyelltem magamat, zavarát látva. – De esküszöm, még azt is hallottam, ahogy összecsapta a bokáját! – nem tehettem róla, de újra kitört belőlem a nevetés. Ezúttal ő is követte példámat.

- Én kérek elnézést. – rázta meg a fejét. – Ez a rossz szokás a katonaságnál ragad az emberre. – nyugtázta szomorúan, majd csillogó szemeivel rám nézett. – Gyönyörű a mosolya…és a nevetése. – mondta, mire nekem lehervadt arcomról a mosoly. A következő másodpercekben mindketten zavartan, egymás tekintetét kerülve álldogáltunk egyik lábunkról a másikra. Aztán végül Joey mentette meg a helyzetet. Ráérősen baktatott oda hozzám, majd a zsebemet kezdte el szaglászni.

- Na tessék. Éppen hogy megérkeztem és te már jössz is nasiért, igaz? – simogattam meg az orrát. – Mi az, nem adnak neked enni a seregnél? – kérdeztem incselkedve, miközben elővettem egy almát a zsebemből, amivel ismét boldogan baktatott arrébb.

- Ami azt illeti, semmiben nem szenved hiányt. Perkins viszont nem híve a kényeztetésnek. Mindig azt mondja, hogy a lovaknak is hozzá kell szokniuk a sanyarú körülményekhez. – arca kissé elfelhősödött.

- Értem. – mondtam kurtán, majd letelepedtem az omladozó falmaradék egyik részére. Újabb kínos csönd következett.

- A szülei…a szülei mit szóltak ahhoz, hogy jelentkezett a seregbe? – kérdeztem rá az egyik dologra, amely nem hagyott nyugodni. Ő szomorkásan felnevetett, majd szeme a messzeségbe révedt.

- Tudja…tudja Apám is katona volt. Tisztként harcolt Afrikában, a Zulu háborúban. Kitűntetéseket is kapott a vitézségéért. – arca büszke volt, de hangjába mégis keserűség vegyült. – A nagyapám is harcban tűntette ki magát és az ő apja is. A mi családunkban kötelessége az embernek katonának lenni…harcba menni. – a földet nézte, közben pedig csizmájával ismét a földet túrta.

- Értem… - néztem őt összehúzott szemöldökkel. Nem tetszett az, amiket mondott. Láttam, hogy őt is mennyire nyomasztja mindez. – És milyen ember az Apja? – Nicholls Kapitány keserűen elmosolyodott.

- Az Apám két éve meghalt. – nézett rám hatalmas, kék szemeivel.

- Ó, ne haragudjon, részvétem. – kaptam el a tekintetemet.

- Nem… - rázta meg a fejét. – Semmi baj. – Néhány másodpercnyi szünet következett. – Nem szerettem őt. – a szavak súlyosan, keserűen hagyták el ajkait. – Tudom, mit művel az emberekkel a háború. Megkeményíti őket. Kiöli a szívükből a gyengédséget, a szeretetet és a reményt. – Nem nézett rám, mintha csak szégyellné a szavakat, amelyeket kimond. – Én azután születtem, hogy Apám visszatért a háborúból. Csak azt az embert ismertem, akivé a háború tette. – egy pillanatra újra rám pillantott. – Soha nem éreztem rajta, hogy szeret. Kemény volt és rideg. Csak a kötelességeinek örököse voltam számára, semmi más. Egy fiú, aki tovább viszi azt a keresztet, amit a családunk Önmagára mért.

- Sajnálom… - mondtam halkan, mert teljesen megdöbbentett mindaz, amit hallottam. Teljesen letaglózott a közvetlensége, az őszinte fájdalom, ami a hangjából áradt.

- Anyám mesélt néha Apámról…még arról az időről, amikor fiatal házasok voltak…hogy milyen volt akkor. És egy olyan emberről beszélt, aki a számomra teljesen idegen volt. Nem tudtam elképzelni, hogy az én Apám valaha olyan lehetett. Kedves, figyelmes, romantikus… - megrázta a fejét. – Egy szörnyeteg lett belőle. Egy harci gépezet. – újból rám pillantott. – És ez vár most rám is.

- Szerintem az Édesanyja nem várja el Öntől, hogy végigmenjen ugyanazokon a szörnyűségeken, mint az Apja. Hogy ugyanúgy megrontsa a lelkét. Beszéljen vele, talán még nem késő…

- Akkor léptem be a seregbe, mikor meghalt… - hajtotta le fájdalmasan a fejét. – Alig néhány hónapja történt. – éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Miatta húztam-halasztottam. Apám rokonsága, a testvérei folyamatosan noszogattak. De Anyám nem engedte, kitartott mellettem. Mikor elment, akkor…akkor már nem volt visszaút. Kitagadtak volna, ha nem lépek be. – nézett rám könnybe lábadt, kék szemeivel.

- De ez…ez nem igazság! – ráztam meg a fejemet, éreztem, hogy a fogamat csikorgatom. – Nem kényszeríthetik arra, hogy katonának álljon! Legalábbis addig nem, amíg nem sorozzák be! – emeltem fel a hangomat.

- Nem ismeri a családomat. – rázta meg a fejét. – Az egy másik világ. – egy mély levegőt vett. – Folyton az jár a fejemben, hogy…hogy vajon képes leszek elvenni egy ember életét? És ha megteszem, akkor vajon kapok-e rá valaha is feloldozást? Vagy én is olyan leszek, mint az Apám? Akit a szörnyű tettek megkeményítettek, kiírtottak a szívéből minden szeretetet és reményt? – Úgy nézett rám, mintha én lennék az egyedüli a világon, aki tudhatja a választ ezekre a kérdésekre. – És félek…félek a haláltól, a fájdalomtól…a másokétól és a sajátomtól. – úgy buktak ki belőle egymás utána a szavak, olyan erővel, mintha már réges-régen magában fojtotta volna őket és most elemi erővel törtek a felszínre. – Most ugye azt gondolja, hogy gyáva vagyok? – nézett rám könnyes szemeivel.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Azt gondolom, hogy nagyon bátor. – feleltem és tényleg így is gondoltam. Láttam, hogy válaszom meglepte, szomorú arcával kutatva nézte az enyémet. – Ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy be merjük vallani magunknak és másoknak, hogy félünk. – Még soha nem éreztem magamhoz senkit ilyen közel, mint ebben a pillanatban Nicholls kapitányt. Ő rám mosolygott, arcán egy könnycsepp szaladt végig.

- Ön is fél Emily, igaz? – kérdezte, én pedig meglepődtem kissé, hogy a keresztnevemen szólít. Váratlanul ért a kérdése. – Látom a szemén. Minden egyes pillanatban. – mondta halkan. Én kényelmetlenül fészkelődtem a helyemen. – Miért nem bízik meg bennem? – nézett rám szomorúan. – Miért nem mondja el a titkát?

- A titkomat? – kérdeztem ingerültem, közben könnyek gyűltek a szemembe. – Nekem nincs titkom. Amire pedig kíváncsi, azt megtudhatja bármelyik falusitól!

- Tudom, hogy milyenek az emberek egy ilyen helyen. Gyerekkoromban egy London melletti kis faluban töltöttem a nyarakat. Még jól emlékszem milyen pletykásak a népek. Képesek bolhából elefántot csinálni. Nem az ő változatukra vagyok kíváncsi…

- Kapitány, itt nincsenek változatok! – csattantam fel indulatosan. – Csak nézzen körbe! Nézze meg, hogyan élek! Hogyan viselkednek velem! Megvetés tárgya vagyok! Tényleg azt hiszi, hogy itt léteznek „változatok”? – álltam fel a helyemről. – Itt csak az van, amit az emberek igaznak vélnek. Minden más csak hazugság.

- Kérem… - állt fel ő is, mikor látta, hogy menni készülök. – Azt hiszi, hogy itt lennék, ha hinnék a rossz nyelveknek? Itt lennék most akkor, ha elhinném mindazt, amit Önről mondanak? – nézett rám szomorú szemeivel, én pedig megdermedtem.

Ebben a pillanatban bizonyosodtam meg róla, hogy Nicholls kapitány mindenről tud, hogy mindent hallott, amit a faluban suttognak rólam, tisztában van vele, hogy milyen a hírem. A szájamban keserű íz áradt szét.

- Most elmegyek… - suttogtam alig hallhatóan, majd oda dobtam még egy almát Joeynak és elfordultam.

- Kérem Emily…Miss Richardson… - nyúlt a kezem után Nicholls Kapitány, hogy visszatartson. Egy rövid időre megfogta a karomat, majd amikor látta, hogyan nézek rá, elengedett. – Ne haragudjon, kérem. Nem akartam indiszkrét lenni. De látom, hogy szenved. És tudom jól…érzem, hogy ártatlanul hurcolják meg. – láttam az arcán, hogy őszintén hisz is abban, amit mond. – Talán Önnek is könnyebb lenne, ha elmondhatná valakinek az igazat, aki nem vádolja utána hazugsággal…Ahogyan nekem is sokkal könnyebb, hogy van valaki, aki nem tart gyávának. Aki megérti, hogy mit érzek.

- Ez nem ilyen egyszerű, Kapitány. – ráztam meg a fejemet. – Még ha el is mondanám…az igazat, ahogyan Ön nevezte, az sem bizonyítaná az ártatlanságomat. Csak kevésbé tűnnék bűnösnek. – mondtam keserűen. – Hibáztam és aki egyszer hibázik, annak már más bűnöket is könnyen a nyakába varrnak. És nem tehet ellene semmit. – lehajtottam a fejemet. – Félek, ha meghallgatná a történetemet, nem azt a sztorit kapná amire számít, a mesét a Hófehér Királykisasszonyról, akik megdobáltak sárral. – Szemében mély szomorúságot láttam. Elfordultam, majd elindultam, a tanyánk irányába.

- Szeretném újra látni. – szólt utánam, én pedig csak nehezen tudtam rávenni magamat, hogy megforduljak. A szememből sűrű folyamként hullottak a könnyek.

- Nem lenne jó ötlet. – próbáltam megkeményíteni a hangomat. – Sem Önnek, sem pedig nekem. – egy nagy levegőt vettem, majd kimondtam a keserű mondatot. – Kis idő múlva Ön elmegy innen. A semmivé foszlik majd ez a néhány nap, ez a néhány beszélgetés, a falu, a pletyka…de nekem továbbra is itt kell élnem. Ehhez a helyhez és a szégyenemhez láncolva. – könnyektől fátyolos szemmel néztem rá. – Nem kell egy újabb szóbeszéd, egy újabb szégyen. És Önnek is sokkal jobb, ha nem látnak együtt minket. – mondtam még végül, majd a választ meg sem várva rohantam haza.