Negyedik fejezet - Gyávaság és kötelesség

Negyedik fejezet

Gyávaság és kötelesség

Lassan közeledtem a megbeszélt hely felé, közben pedig hevesen vert a szívem. Tudtam, hogy tiltott dolgot cselekszem és tudtam, hogy milyen nagy árat fizethetek ezért. De ez egyáltalán nem érdekelt. Csak az, hogy tudtam, Nicholls Kapitány vár rám, újra láthatom, újra beszélhetek vele. Más nem számított.

A szél kissé feltámadt, a hullámos tincseket, amelyek kiszabadultak a hosszú fonatból, a szemembe fújták. Még otthon megszabadultam az utált kontytól és egy vastag copfba fontam a hajamat.

Már messziről megláttam a fal közelében legelésző Joeyt, majd mikor közelebb értem, Nicholls kapitányt alakja is felrémlett, aki egy nagydarab kősziklán ült és láthatóan nagyon el volt gondolkozva. Lovagló csizmájával a földet túrogatta, nem vette észre, hogy közeledek. Mosolyognom kellett, ahogy néztem. Annyira egyszerű, kedves benyomást keltett…valahogy gyengédséggel töltött el a lénye. Ebben a pillanatban véletlenül egy száraz ágra léptem, ami nagyot reccsent a lábam alatt. Nicholls Kapitány felnézett, láttam rajta, hogy nagyon messze járt. Meglepte, hogy hirtelen ott lát. Felpattant, mintha rugóval lőtték volna ki és vigyázzba vágta magát. Akaratlanul is elnevettem magamat.

- Jaj, ne haragudjon. – kértem elnézést, miközben őszintén szégyelltem magamat, zavarát látva. – De esküszöm, még azt is hallottam, ahogy összecsapta a bokáját! – nem tehettem róla, de újra kitört belőlem a nevetés. Ezúttal ő is követte példámat.

- Én kérek elnézést. – rázta meg a fejét. – Ez a rossz szokás a katonaságnál ragad az emberre. – nyugtázta szomorúan, majd csillogó szemeivel rám nézett. – Gyönyörű a mosolya…és a nevetése. – mondta, mire nekem lehervadt arcomról a mosoly. A következő másodpercekben mindketten zavartan, egymás tekintetét kerülve álldogáltunk egyik lábunkról a másikra. Aztán végül Joey mentette meg a helyzetet. Ráérősen baktatott oda hozzám, majd a zsebemet kezdte el szaglászni.

- Na tessék. Éppen hogy megérkeztem és te már jössz is nasiért, igaz? – simogattam meg az orrát. – Mi az, nem adnak neked enni a seregnél? – kérdeztem incselkedve, miközben elővettem egy almát a zsebemből, amivel ismét boldogan baktatott arrébb.

- Ami azt illeti, semmiben nem szenved hiányt. Perkins viszont nem híve a kényeztetésnek. Mindig azt mondja, hogy a lovaknak is hozzá kell szokniuk a sanyarú körülményekhez. – arca kissé elfelhősödött.

- Értem. – mondtam kurtán, majd letelepedtem az omladozó falmaradék egyik részére. Újabb kínos csönd következett.

- A szülei…a szülei mit szóltak ahhoz, hogy jelentkezett a seregbe? – kérdeztem rá az egyik dologra, amely nem hagyott nyugodni. Ő szomorkásan felnevetett, majd szeme a messzeségbe révedt.

- Tudja…tudja Apám is katona volt. Tisztként harcolt Afrikában, a Zulu háborúban. Kitűntetéseket is kapott a vitézségéért. – arca büszke volt, de hangjába mégis keserűség vegyült. – A nagyapám is harcban tűntette ki magát és az ő apja is. A mi családunkban kötelessége az embernek katonának lenni…harcba menni. – a földet nézte, közben pedig csizmájával ismét a földet túrta.

- Értem… - néztem őt összehúzott szemöldökkel. Nem tetszett az, amiket mondott. Láttam, hogy őt is mennyire nyomasztja mindez. – És milyen ember az Apja? – Nicholls Kapitány keserűen elmosolyodott.

- Az Apám két éve meghalt. – nézett rám hatalmas, kék szemeivel.

- Ó, ne haragudjon, részvétem. – kaptam el a tekintetemet.

- Nem… - rázta meg a fejét. – Semmi baj. – Néhány másodpercnyi szünet következett. – Nem szerettem őt. – a szavak súlyosan, keserűen hagyták el ajkait. – Tudom, mit művel az emberekkel a háború. Megkeményíti őket. Kiöli a szívükből a gyengédséget, a szeretetet és a reményt. – Nem nézett rám, mintha csak szégyellné a szavakat, amelyeket kimond. – Én azután születtem, hogy Apám visszatért a háborúból. Csak azt az embert ismertem, akivé a háború tette. – egy pillanatra újra rám pillantott. – Soha nem éreztem rajta, hogy szeret. Kemény volt és rideg. Csak a kötelességeinek örököse voltam számára, semmi más. Egy fiú, aki tovább viszi azt a keresztet, amit a családunk Önmagára mért.

- Sajnálom… - mondtam halkan, mert teljesen megdöbbentett mindaz, amit hallottam. Teljesen letaglózott a közvetlensége, az őszinte fájdalom, ami a hangjából áradt.

- Anyám mesélt néha Apámról…még arról az időről, amikor fiatal házasok voltak…hogy milyen volt akkor. És egy olyan emberről beszélt, aki a számomra teljesen idegen volt. Nem tudtam elképzelni, hogy az én Apám valaha olyan lehetett. Kedves, figyelmes, romantikus… - megrázta a fejét. – Egy szörnyeteg lett belőle. Egy harci gépezet. – újból rám pillantott. – És ez vár most rám is.

- Szerintem az Édesanyja nem várja el Öntől, hogy végigmenjen ugyanazokon a szörnyűségeken, mint az Apja. Hogy ugyanúgy megrontsa a lelkét. Beszéljen vele, talán még nem késő…

- Akkor léptem be a seregbe, mikor meghalt… - hajtotta le fájdalmasan a fejét. – Alig néhány hónapja történt. – éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Miatta húztam-halasztottam. Apám rokonsága, a testvérei folyamatosan noszogattak. De Anyám nem engedte, kitartott mellettem. Mikor elment, akkor…akkor már nem volt visszaút. Kitagadtak volna, ha nem lépek be. – nézett rám könnybe lábadt, kék szemeivel.

- De ez…ez nem igazság! – ráztam meg a fejemet, éreztem, hogy a fogamat csikorgatom. – Nem kényszeríthetik arra, hogy katonának álljon! Legalábbis addig nem, amíg nem sorozzák be! – emeltem fel a hangomat.

- Nem ismeri a családomat. – rázta meg a fejét. – Az egy másik világ. – egy mély levegőt vett. – Folyton az jár a fejemben, hogy…hogy vajon képes leszek elvenni egy ember életét? És ha megteszem, akkor vajon kapok-e rá valaha is feloldozást? Vagy én is olyan leszek, mint az Apám? Akit a szörnyű tettek megkeményítettek, kiírtottak a szívéből minden szeretetet és reményt? – Úgy nézett rám, mintha én lennék az egyedüli a világon, aki tudhatja a választ ezekre a kérdésekre. – És félek…félek a haláltól, a fájdalomtól…a másokétól és a sajátomtól. – úgy buktak ki belőle egymás utána a szavak, olyan erővel, mintha már réges-régen magában fojtotta volna őket és most elemi erővel törtek a felszínre. – Most ugye azt gondolja, hogy gyáva vagyok? – nézett rám könnyes szemeivel.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Azt gondolom, hogy nagyon bátor. – feleltem és tényleg így is gondoltam. Láttam, hogy válaszom meglepte, szomorú arcával kutatva nézte az enyémet. – Ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy be merjük vallani magunknak és másoknak, hogy félünk. – Még soha nem éreztem magamhoz senkit ilyen közel, mint ebben a pillanatban Nicholls kapitányt. Ő rám mosolygott, arcán egy könnycsepp szaladt végig.

- Ön is fél Emily, igaz? – kérdezte, én pedig meglepődtem kissé, hogy a keresztnevemen szólít. Váratlanul ért a kérdése. – Látom a szemén. Minden egyes pillanatban. – mondta halkan. Én kényelmetlenül fészkelődtem a helyemen. – Miért nem bízik meg bennem? – nézett rám szomorúan. – Miért nem mondja el a titkát?

- A titkomat? – kérdeztem ingerültem, közben könnyek gyűltek a szemembe. – Nekem nincs titkom. Amire pedig kíváncsi, azt megtudhatja bármelyik falusitól!

- Tudom, hogy milyenek az emberek egy ilyen helyen. Gyerekkoromban egy London melletti kis faluban töltöttem a nyarakat. Még jól emlékszem milyen pletykásak a népek. Képesek bolhából elefántot csinálni. Nem az ő változatukra vagyok kíváncsi…

- Kapitány, itt nincsenek változatok! – csattantam fel indulatosan. – Csak nézzen körbe! Nézze meg, hogyan élek! Hogyan viselkednek velem! Megvetés tárgya vagyok! Tényleg azt hiszi, hogy itt léteznek „változatok”? – álltam fel a helyemről. – Itt csak az van, amit az emberek igaznak vélnek. Minden más csak hazugság.

- Kérem… - állt fel ő is, mikor látta, hogy menni készülök. – Azt hiszi, hogy itt lennék, ha hinnék a rossz nyelveknek? Itt lennék most akkor, ha elhinném mindazt, amit Önről mondanak? – nézett rám szomorú szemeivel, én pedig megdermedtem.

Ebben a pillanatban bizonyosodtam meg róla, hogy Nicholls kapitány mindenről tud, hogy mindent hallott, amit a faluban suttognak rólam, tisztában van vele, hogy milyen a hírem. A szájamban keserű íz áradt szét.

- Most elmegyek… - suttogtam alig hallhatóan, majd oda dobtam még egy almát Joeynak és elfordultam.

- Kérem Emily…Miss Richardson… - nyúlt a kezem után Nicholls Kapitány, hogy visszatartson. Egy rövid időre megfogta a karomat, majd amikor látta, hogyan nézek rá, elengedett. – Ne haragudjon, kérem. Nem akartam indiszkrét lenni. De látom, hogy szenved. És tudom jól…érzem, hogy ártatlanul hurcolják meg. – láttam az arcán, hogy őszintén hisz is abban, amit mond. – Talán Önnek is könnyebb lenne, ha elmondhatná valakinek az igazat, aki nem vádolja utána hazugsággal…Ahogyan nekem is sokkal könnyebb, hogy van valaki, aki nem tart gyávának. Aki megérti, hogy mit érzek.

- Ez nem ilyen egyszerű, Kapitány. – ráztam meg a fejemet. – Még ha el is mondanám…az igazat, ahogyan Ön nevezte, az sem bizonyítaná az ártatlanságomat. Csak kevésbé tűnnék bűnösnek. – mondtam keserűen. – Hibáztam és aki egyszer hibázik, annak már más bűnöket is könnyen a nyakába varrnak. És nem tehet ellene semmit. – lehajtottam a fejemet. – Félek, ha meghallgatná a történetemet, nem azt a sztorit kapná amire számít, a mesét a Hófehér Királykisasszonyról, akik megdobáltak sárral. – Szemében mély szomorúságot láttam. Elfordultam, majd elindultam, a tanyánk irányába.

- Szeretném újra látni. – szólt utánam, én pedig csak nehezen tudtam rávenni magamat, hogy megforduljak. A szememből sűrű folyamként hullottak a könnyek.

- Nem lenne jó ötlet. – próbáltam megkeményíteni a hangomat. – Sem Önnek, sem pedig nekem. – egy nagy levegőt vettem, majd kimondtam a keserű mondatot. – Kis idő múlva Ön elmegy innen. A semmivé foszlik majd ez a néhány nap, ez a néhány beszélgetés, a falu, a pletyka…de nekem továbbra is itt kell élnem. Ehhez a helyhez és a szégyenemhez láncolva. – könnyektől fátyolos szemmel néztem rá. – Nem kell egy újabb szóbeszéd, egy újabb szégyen. És Önnek is sokkal jobb, ha nem látnak együtt minket. – mondtam még végül, majd a választ meg sem várva rohantam haza.