Második fejezet - Váratlan találkozás

Második fejezet

Váratlan találkozás

Apám a napot az egyik barátjánál töltötte, így kaptam néhány órányi kimenőt Édesanyámtól, ami óriási ajándéknak számított.

Gyorsan elrohantam Elisabethék házához, elbújtam egy fa mögé, majd apró kavicsokkal dobálni kezdtem az ablakát. Amikor még a harmadik kavics koppanása utána sem érkezett semmi válasz, már kezdtem feladni a reményt. Ám mielőtt egyedül tovább indultam volna, lassan kinyílt az ablak és Bess mosolygó arca jelent meg mögötte. Kézjelekkel kommunikálva mutogattam el neki, hogy a szokott helyünkön várom, ha éppen ráér, ő pedig lelkesen mutatta vissza az „oké” jelet.

Tökéletes napnak ígérkezett. Bess-szel gyerekkorunk óta barátnők voltunk és pontosan egyidősek. Ő volt az egyetlen barátnőm, aki nem fordult el tőlem, mikor minden más ember megvetett és ujjal mutogatott rám. Persze ezt a szülei nem nézték jó szemmel. Egy rossz életű lánnyal tilos barátkozni, hiszen madarat tolláról, embert barátjáról…Tiltották tőlem Bess-t, csak nagy titokban találkozhattunk, ha éppen mindketten szabadok voltunk, ami ritkaság számba ment. Volt olyan hónap, hogy csak egyszer tudtunk találkozni, valamikor csak percekre, hogy megölelhessük egymást. Az ő barátsága az életet jelentette a számomra. Az utolsó szalmaszál volt, ami még a régi életemhez kötött. Ő volt az egyetlen ember, aki ugyanolyannak látott, mint amilyen négy évvel ezelőtt voltam.

- Szia Emy! – ölelt magához szorosan, mikor végre ő is megérkezett a szokott helyünkhöz. Az egyik mező szélén húzódott egy kőből épült fal, alig egy méter magas, ami elrejtett minket a kíváncsi szemek elől, és a néha igen hűvös északi széltől. Valamikor minden bizonnyal egy ház fala lehetett, de ebben már nem voltam biztos. – Hogyhogy el tudtál szabadulni? – kérdezte.

- Apám átment az egyik barátjához. – magyaráztam, miközben egy nagyot haraptam az almába, amiből hoztam még magammal egy párat, úgyhogy azonnal Bess kezébe is nyomtam egyet.

- Na, ez jó hír! Akkor legalább tudunk egy kicsit beszélgetni! – ült le mellém, hátát a falnak döntve, majd ő is becsukott szemmel sütkérezett a napon. – Láttad a faluban a katonákat? – kérdezte hirtelen, minden felvezetés nélkül.

- Igen, ne is mond! – sóhajtottam nagyot. – Ted Narracott eladta nekik Joeyt, szegény Albert azóta nem találja a helyét. – Már majdnem egy hét telt el azóta, hogy Joey új gazdájához került, de szegény fiú nem tudta magát túltenni a veszteségen. Néhány napja átsétáltam hozzájuk titokban, hogy megnézzem, hogy viseli, de siralmas látvány fogadott. Albert teljesen magába volt zuhanva.

- Úúú…erről nem is tudtam! – nézett rám Bess elkerekedett szemekkel. – Tényleg Joey volt a mindene. – megrázta a fejét. – És minek kell nekik az a ló? – kérdezte, majd egy nagyot harapott az almába. – Málhásnak?

- Nem, azt nem hiszem. – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszem, hogy a lovasságnak kell. Egy tiszt vette meg, szerintem az ő lova lesz.

- Tényleg? – nézett rám kíváncsian Bess. – Beszéltél is vele? Hogy hívják?

- Csak Albert miatt álltam vele szóba, mert nagyon kellemetlen helyzetet produkált. Annyit tudok, hogy Nicholls századosnak hívják.

- És? Milyen volt? Fiatal? Öreg? Helyes? Vagy inkább csúnya? – bombázott egy csomó kérdéssel.

- Jézusom Bess, azt hiszed, hogy én figyeltem egyáltalán ilyesmire? Igyekeztem olyan gyorsan kereket oldani, ahogy csak lehetett. Hiszen tudhatnád…két szót sem váltottunk, de már a fél falu úgy méregetett, mintha ajánlatot tettem volna neki. – dobtam el jó messzire az almacsutkát.

- Jól van már, ne haragudj. – simogatta meg a karomat, majd a vállamra hajtotta a fejét. – Csak azért kérdeztem, mert olyasmit rebesgetnek, hogy a kaszárnyában a katonaság rendezni fog egy ünnepséget, amolyan…háború előtti ünnepséget, vagy búcsúztatót a katonáknak, ahová meghívják a környező falu lakosait. És állítólag a tisztek és közlegények személyesen is meghívhatnak egy-egy Hölgyet. – kuncogott izgatottan.

- Tényleg? Én erről most hallok először. – néztem rá meglepetten. – Na nem mintha engem érintene. Apám akkor sem engedne el, ha ő és Anya is eljönnének velem, mint Garde Dame-ok. – sóhajtottam nagyot.

- Ez olyan igazságtalan! – szabadult meg Beth is az almája maradékától. – Neked is pontosan annyi jogod van szórakozni, mint bárki másnak! Nem öltél embert! Olyan…olyan nevetséges ez az egész! – puffogott Bess.

- Igen, az. – adtam neki igazat. – Nekem valahogy még sincs kedvem nevetni. – mondtam színtelen hangon. – De remélem, hogy te majd jól fogod érezni magadat és elmeséled, hogy milyen volt! – néztem rá, mosolyt erőltetve az arcomra.

- Abban biztos lehetsz! Én mindenképpen ott leszek! Remélem, hogy elhív egy csinos baka! – lelkendezett.

- Na de Bess! Úgy tudom, hogy komoly udvarlóval rendelkezel! – pirítottam rá.

- Jól van, jól van…de ha egyszer egy háborúba induló kéri meg az embert, hogy kísérje el egy mulatságra, akkor hazafias kötelessége eleget tenni ennek a kérésének, nem igaz? – kuncogott, majd megölelt. – Ne haragudj, de mennem kell. Még segítenem kell Anyámnak, azt mondtam neki, hogy csak a szomszédba ugrok át. – állt fel nehéz szívvel. – Nagyon vigyázz magadra! Remélem nemsokára újra látjuk egymást!

- Én is Bess. – mondtam neki szomorkás mosollyal. – Vigyázz magadra és majd mesélj! – intettem neki búcsút, majd addig néztem virágos mintás ruhás sziluettjét, amíg akkor nem lett, mint egy kis hangya.

Még adtam magamnak egy órát. Hátra döntöttem a fejemet, neki falnak, miközben élveztem a napsütést, a gyenge szellő suhogását és a tücskök ciripelését. Kibontottam hullámos, gesztenyeszín hajamat, amelyet – Apám elvárásai szerint – szoros kontyban hordtam, amitől legalább tíz évvel idősebbnek látszottam. Szívesebben fontam volna csak be, hogy a hátamat verdesse, de ő ezt is túlságosan kihívónak találta. Csak ilyenkor engedhettem meg magamnak ezt a szabadságot. Mert EZ jelentette számomra a szabadságot. A hajam kibontva zuhant a vállamra és a hátamra, a langyos szellő bele-bele kapott, én pedig egy kicsit úgy éreztem, hogy végre élek. Hogy nem köt gúsba senki és semmi.

Mélyeket lélegeztem, beszívtam a föld- és a fű friss illatát. Aztán hirtelen furcsa hangra lettem figyelmes. Ütemes dobogást hallottam a hátam mögül, először nem is tudtam behatárolni, pontosan mi az. Kinyitottam a szememet és füleltem. Akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy egy ló- és lovasa száguld felém. Megfordultam a fal mögött, majd óvatosan kinéztem. Ezt szerencsétlenségemre pontosan abban a pillanatban tettem, amikor a lovas átugratott az egy méteres fal fölött, éppen csak elvétve a fejemet, ám a ló patája lesodort egy tégla darabot, amely óriási sebességgel vágódott a homlokomnak. Hallottam, ahogyan felsikoltok.

Elterültem a földön, néhány másodperccel később tudtam csak megmozdulni és azonnal a homlokomhoz kaptam, amely erősen sajgott. Éreztem, hogy ujjaim véresek lesznek.

- A francba… - káromkodtam, miközben már azon járt a fejem, hogy miként magyarázom majd ezt ki Apámnál.

- Jézusom, jól van? – hallottam a mély, izgatott hangot, majd erős karok emeltek fel a földről. Hajam az arcomba lógott, időbe telt, mire sikerült a szélfútta tincseket hátra simítanom. Akkor tudatosult csak bennem, hogy ki volt a merénylőm.

- Maga? – néztem rá zavartan, miközben erősen szédültem. Ő értetlenül nézett rám, kerestem arcán a felismerés halvány szikráját, de nem igazán találtam. Tudtam, hogy most egészen másképpen nézhetek ki, mint ott, a falu főterén, ahol szorosan összefogott hajjal próbáltam Albert lelkére beszélni.

Ekkor Joey furakodott oda közénk, mély hangon gurgulázva tolta oda hozzám az orrát, mintha csak bocsánatot kért volna sebért, amit nem szándékosan okozott.

- Igazán kedves tőled Joey… - simogattam meg az orrát. – Tudtam, hogy egyszer még az életemre fogsz törni.

- Ó, most már emlékszem! Ön Albert barátja, igaz? – csillant meg szemében a felismerés. – Elnézést kérek, hogy nem ismertem fel azonnal, Miss… - tudtam jól, hogy nem húzhatom tovább. Be kell neki mutatkoznom.

- Emily…Emily Richardson. – mondtam ki a nevemet. Ő kedvesen rám mosolygott, majd segített felülnöm.

- Jól van, Miss Richardson? – kérdezte, miközben a zsebkendőmmel próbáltam vérző homlokomat törölgetni.

- Igen, semmi baj. – válaszoltam, majd megpróbáltam felállni, de közben megtántorodtam. Nicholls százados elkapta a derekamat, hogy el ne essek.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha még leülne egy kicsit! – mondta aggodalommal a hangjában.

- Engedjen el! – toltam el magamtól a kezét. – Semmi bajom. – mondtam, de azért leültem.

- Engedje meg, hogy elvigyem orvoshoz. – ajánlkozott.

- Nem kell, semmi bajom. – utasítottam vissza.

- Akkor haza kísérem, jó? Nehogy útközben rosszul legyen, vagy…

- NEM! – ellenkeztem körmöm szakadtáig. Felrémlett előttem a kép, ahogyan Apám azt látja az ablakból, hogy egy katona támogat haza a mezőn keresztül. Még a hideg is kirázott a gondolatra. Nicholls kapitány szemébe nézve viszont rossz érzésem támadt. – Elnézést… - kértem bocsánatot. – Nagyon kedves Öntől, hogy fölajánlotta, de…de nem szabad, hogy együtt lássanak minket. – buktak ki belőlem a szavak. Más esetben soha nem mondtam volna ezt, de most sajgott a fejem és forgott körülöttem a világ.

- Miért? – nézett rám értetlenül. – Miért baj az, ha haza kísérem?

- Nos, erről kérjen bővebb felvilágosítást bárkitől a faluban. Minden bizonnyal roppant készségesek lesznek! – nevettem keserűen, miközben egy hang a fejemben azt harsogta, hogy „Megőrültél? Miket beszélsz itt össze?”

- Nem…nem igazán értem, hogy mire gondol. Szerintem jó nagy ütést kaphatott a fejére. – vizsgálta meg immár ő is a sebemet. – Ha nem engedi, hogy haza kísérjem, legalább maradjon még itt egy kicsit, amíg jobban lesz. – kérlelt.

- Jól van. – egyeztem bele, főképpen azért, mert tényleg nem voltam jól. Becsuktam a szememet, hátha úgy kevésbé forog majd a világ. Néhány másodperc múlva Joey orrát éreztem a tenyeremen. – Érzed az alma illatot, igaz? – kérdeztem tőle mosolyogva. – Szerencséd van! – mondtam neki, majd kivettem a táskámból egy szép példányt és oda adtam neki, ő pedig boldogan lépdelt el a zsákmánnyal. Éreztem, hogy még egy alma lapul a táskám mélyén. – Kér egyet, Kapitány? – kérdeztem, miközben felé tartottam az almát. Ő elmosolyodott, udvariasan megköszönte, majd elkezdte enni.

- Megkérdezhetem, hogy miért üldögélt itt? – nézett rám néhány pillanat múlva félénken. Meglepett az a félszegség, ahogyan társalgást próbált kezdeményezni. A katonákról mindig azt hittem, hogy nagyszájú, bunkó banda.

- Szeretek itt lenni. Ez a kedvenc helyem. Ide bújok el a gondolataimmal…ha egyedül szeretnék lenni.

- Értem. – bólintott. – Sajnálom, hogy megzavartam. És azt is, hogy megsérült.

- Ne sajnálja! – legyintettem a kezemmel. – Gondolom Maga is azért lovagolt ki, mert egyedül szeretett volna lenni a gondolataival. Most én is kérjek azért bocsánatot, mert sikerült Joey patái elé kerülnöm? – nevetgéltem zavartan. Felnéztem és láttam, hogy ő is mosolyog.

- Engem nem zavart meg. – válaszolta. – Minden felszabadítóan hat rám, aminek nincs köze a katonasághoz…és a háborúhoz. Ami nem szenvedés és nem halál. – arca komor lett, láttam rajta, hogy gondolatai elsötétedtek.

Ekkor jöttem rá, hogy mi ketten igazából ugyanúgy menekültünk. Én menekültem az életem elől, a szégyenem, a megvetés elől, ami az életemet kísérte, az Apám szigora elől, amely szépen, lassan megfojtotta az életemet. Nicholls kapitány pedig a saját élete elől menekült. Az ismeretlen jövő elől, amely háborút rejt magában, szenvedést és talán halált. Mind a ketten a saját keresztünket akartuk ledobni egy kis időre és mind a ketten magányosak voltunk ezen az úton, ahogyan a többi ember is. Valahogy most közelebb éreztem magamat hozzá.

- Nem…nem fél? – kérdeztem tőle, mire ő rám nézett fátyolos, kék szemeivel. – Nem fél attól, hogy mi várja majd odaát? Hogy milyen lesz a háború? – hangom halk volt, alig több a suttogásnál. Ő egy pillanatra a messzeségbe révedt, majd egy nagyot sóhajtott és felém fordult. Kék szemeiben egy gyermek félelmét láttam.

- De igen… - válaszolta. – Minden egyes nap minden egyes percében.

Beszélgettünk. A közelgő háborúról, a kaszárnyáról, a lovakról, Joeyról, Albertről…de rólam nem. Kínosan kerültem ezt a témát. Tisztában voltam vele, hogy már így is éppen eléggé elszóltam magamat. Beszélgettünk, én pedig tudtam, hogy tiltott dolgot művelek. De mégis jól esett. Nicholls Kapitány egy intelligens, okos, megnyerő, kedves és igen jóképű fiatalember volt. Ez utóbbi tulajdonságáról igyekeztem nem tudomást venni, ami -  mivel két kifogástalan szemmel rendelkeztem – kifejezetten nehéz feladatnak tűnt. Éreztem, hogy tovább maradok a társaságában, mint ameddig azt lehetne, tudtam, hogy nagyon igyekeznem kell majd haza.

- Sajnálom, de mennem kell. – álltam fel a földről, mire ő is felpattant, mintha csak egy rugón ült volna eddig.

- Biztosan ne kísérjem haza, Kisasszony? – kérdezte őszintén.

- Nem, köszönöm nem. – ráztam meg a fejemet. – Már nem szédülök és már a fejem sem vérzik. Minden rendben. – nyugtattam meg. – Köszönöm a beszélgetést. – mosolyogtam rá, majd búcsút intettem. – Kérem, ha…ha nem nagy kérés, ne mondja senkinek, hogy ma itt beszélgettünk, jó? – fordultam vissza néhány lépésről.

- Persze, nem mondom senkinek. – mosolygott rám, bár láttam rajta, hogy nem igazán érti az egészet. – Esetleg…esetleg valamikor a közeljövőben…kijön ide újra elmélkedni? – kérdezte félszegen, én pedig nem tudtam, hogy mit válaszoljak.

- Nem…nem tudom. – ráztam meg a fejemet.

- Értem. – válaszolta. – Ne haragudjon, hogy megkérdeztem, én csak… - zavartan nevetve rázta meg a fejét.

- Semmi baj. – vágtam a szavába. – Most tényleg mennem kell. – nyeltem nagyot, majd ismét elfordultam, de két lépés után újra visszafordultam. – És Nicholls Kapitány…ha valamikor véletlenül összetalálkoznánk a faluban, kérem ne köszönjön nekem. – mondtam ki a nehéz, ám szükséges szavakat. – Tudom, hogy most nem érti, de…

- Nem…nem kell megmagyaráznia. – intett a kezével. – Így fogok tenni.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd gyors iramban haza indultam.