Nyolcadik fejezet - A verseny

Nyolcadik fejezet

A verseny

Mikor Nicholls kapitány válla fölött megláttam a távolban feltűnő laktanyát, hirtelen görcs állt a gyomromba. Addig minden olyan szép volt…szép és nyugalmas. Most viszont tudtam, hogy mi fog következni. Fel kellett készülnöm a megvető tekintetekre és a megjegyzésekre.

- Nyugodjon meg Emily, nincsen egyedül. – mondta halkan Nicholls kapitány, miközben ujjai finoman érintették a kezemet. Észre sem vettem, hogy ujjaim sötét gondolataimra megint görcsösen rándultak össze.

Lassan poroszkáltunk be a kaszárnyába, két őr volt csupán, akik tisztelegtek, Nicholls kapitány pedig fogadta tisztelgésüket. Én biccentettem feléjük, mert másra nem futotta pillanatnyilag a lélekjelenlétemből. A hely kihaltnak tűnt, gondoltam, most mindenki a régi kastély hatalmas kertjében van, vagy pedig a hatalmas étkezőben és az abból – régebben bálteremként használt -  helyiségben. Nem tévedtem. Hirtelen megálltunk, Nicholls kapitány egy könnyed mozdulattal emelte át a lábát Joey feje fölött, karjaimat óvatosan lehajtotta magáról, majd egy pillanattal később csizmája már nagyot csikordult a kemény murván. Széles mosollyal nézett fel rám, miközben én tanácstalanul, pánikba esve kapaszkodtam a nyeregbe.

- Nyugodjon meg Emily. – nevetett kétségbeesésem láttán. Emelje át a lábát…igen, úgy… - navigált, miközben én foggal-körömmel kapaszkodtam minden erre alkalmas dologba és megpróbáltam a szoknyámat illendő módon tartani. – Jól van. – mosolygott, mikor már oldalt ültem, szemben vele és onnan néztem le a szédítő mélységbe. Két kezét felém emelte és várt.

- Tessék??? – néztem rá értetlenül. – Most hogyan jutok le?

- Csússzon le, én majd elkapom. – nevetett.

- Jézusom… - morogtam magam elé, majd minden bátorságomat összeszedve eltoltam magamat a nyeregtől, hogy a földre huppanjak. Közben egy apró sikkantás hagyta el a szájamat. Éreztem a derekamon Nicholls kapitány kezét, én pedig egyensúlyomat elveszítve a vállába kapaszkodtam. Olyan közel voltunk egymáshoz, mint még soha. Mosolyogva nézett rám, ajka csak centikre volt az enyémtől. Éreztem, hogy tovább tart ez a pillanat, mint ameddig tartania kellene.

- Na végre James, hogy megérkeztél! – szólalt meg egy tiszt a hátunk mögött. Ekkor vettem észre, hogy érkezésünk jó néhány embert kicsődített a teremből, akik most érdeklődve és összesúgva figyelték kettősünket. Távolabb léptem Nicholls kapitánytól és lesütöttem a szememet.

- Igen, megérkeztünk. – nézett kissé fagyosan a tisztre Nicholls kapitány.

- Helyes! Már csak téged vártunk! Akkor kezdődhet is a verseny! – dörzsölte össze tenyerét a tiszt.

- Akkor még egy kicsit kénytelen lesz várni Stewart százados. Miss Richardson igen fáradt, ugyanis sajnálatos módon egyik kocsira sem fért fel. – mérte végig rideg pillantással a tömeget. – Bizonyára jól esne neki egy kis frissítő és néhány perc pihenés. – fejezte be ellentmondást nem tűrő hangon. Stewart százados rezzenéstelen arccal hallgatta végig, mögötte elhalkult a nép és lélegzet visszafojtva várta a fejleményeket.

- Jól van James. Fél óra múlva a gyakorló téren. – mondta, majd a karját nyújtotta az egyik hölgynek, biccentett Nicholls kapitány felé és a többiekkel együtt elvonult.

- Perkins! – szólt határozott hangon a kapitány, mire megjelent az említett személy. – Kérem, itassa meg Joeyt és adjon neki egy kis zabot. – adta ki az utasítást, majd mielőtt Perkins elvitte volna, még megveregette a ló nyakát. – Fél óra múlva álljon készen. – mondta még végül, majd Perkins elvezette Joeyt. Én még mindig megkövülten álltam az elmúlt percben történtektől. Nicholls kapitány egy nagyot sóhajtott, majd felém fordult. Arca ég mindig feldúlt volt.

- Elnézést ezért a jelenetért. – lépett hozzám. – Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy csak úgy ott hagyták. – szinte hallottam, ahogyan a fogát csikorgatja. – Jaimie tapintatlansága pedig…mintha nem tudná, miért, kiért mentem el. Jön ezzel a hülye versennyel. – láttam, hogy egyre jobban bele lovallja magát a felesleges haragba.

- Kapitány… - mondtam nevetve. – Ugye tudja hogy most pont olyan, mint egy durcás, puffogó kisgyerek? – tekintete most tényleg olyan volt, mint egy gyereké. – Inkább menjünk be és tényleg igyunk valamit. Nagyon szomjas vagyok. – mondtam és ez tényleg így is volt. – Már csak huszonöt percünk van és még pihennünk is kell, mert megígérte, hogy megnyerjük azt a versenyt. – próbáltam újra jó kedvre deríteni.

- Igaz, elnézést Emily. – mosolygott rám. – Szabad a karját, Hölgyem? – nyújtotta a sajátját, én pedig egy félénk mosoly kíséretében belé karoltam. Mikor beléptünk hirtelen csend ereszkedett a teremre. Megfagyott a levegő. Mindketten érzékeltük ezt. Egy pillanatra pánikba estem a bíráló tekintetek kereszttüzében egy lépést hátráltam, karom megfeszült Nicholls kapitány karján. Ő érezte riadalmamat, kezét a kézfejemre csúsztatta.

- Mit inna, Emily? – állt elém, kék szemei gyengéden mélyedtek az enyémekbe. Eltakarta előlem a sok gonosz, vádló tekintetet. Csak ő létezett.

- Én…én talán…egy limonádét, ha van. – hebegtem, a következő pillanatban pedig Nicholls kapitány már ott is termett két pohár frissítővel és egy szabad asztalhoz kalauzolt. Egy úriemberhez méltóan kihúzta nekem a széket, én pedig helyet foglaltam. Nehéz volt nem észrevenni, hogy mindenki minket figyel.

- Ne foglalkozzon velük. – húzta közelebb a széket Nicholls kapitány. – Ne hagyja, hogy elrontsák ezt a napot. – mosolygott rám, én pedig egy nagyot kortyoltam a limonádéból. Isteni volt.

Tudtam jól, hogy ez vár itt rám. De nem ezért jöttem. Azért vagyok itt, hogy együtt lehessek Nicholls kapitánnyal. Aki hisz nekem…aki hisz bennem…aki értem jött, mikor mindenki más elhagyott. És most is csillogó szemekkel néz rám. Most nem létezhet más, csak ő…

- És…hogy is van ez a verseny dolog? – néztem a szemébe, ő pedig felnevetett…és onnantól kezdve megszűnt a világ körülöttünk.

- Vajon pihent eleget? – simogattam meg Joeyt, mikor ott álltunk a rajt előtt.

- Ne féltse Emily! – mosolygott rám Nicholls kapitány, miközben ő is megpaskolta a ló nyakát. – Joeyt kemény fából faragták! Erős és kitartó! – mondta büszkén, majd egy mozdulattal a nyeregben termett.

- Nem…nem veszélyes ez? – néztem végig a lovasok sorfalán és a távolban lévő célon.

- Ugyan mi lenne ezen veszélyes? – kérdezte nevetve, majd kihúzta kardját a hüvelyéből.

- Nem is tudom… - néztem végig a pengén. – Nagyon beborult. Lehet, hogy esni fog.

- Mindjárt kezdődik. – mondta izgatottan. – Elkérhetném a kendőjét, kisasszony? – mosolygott rám. Első pillanatban nem értettem, aztán láttam, hogy minden lány valami kabalát ad a lovagjának. Pirulva vettem le a kék alapon piros pöttyös kendőt a nyakamból és a kard markolatára kötöttem.

- Köszönöm. – mosolygott rám.

- Sok szerencsét. – mosolyogtam vissza, bátortalanul, majd a startvonal mögé húzódtam, távol a többi embertől és a lovasoktól. A falusiak egy csoportba verődve drukkoltak, míg én külön húzódtam, de ez egyáltalán nem zavart.

Eldördült a startpisztoly. A lovasok veszett iramban indultak rohamra a kincsért, ami a célban várt rájuk, és amit mindnyájan meg akartak szerezni, hogy aztán a hölgyüknek adhassák és kivívhassák vele társaik megbecsülését. A többiek hangosan drukkoltak kiáltoztak, sikongattak, míg én feszülten figyeltem azt az egyetlen lovast, aki érdekelt. Tekintetemmel végig követtem, nem is pislogtam.

A pálya felénél már csak ő és Stewart százados volt versenyben a hőn áhított díjért. A százados hatalmas, fekete lova sokáig fejhosszal, vezetett, ám Joey az utolsó pillanatban egy fantasztikus hajrával rávert. Hangosan felsikoltottam, amikor láttam Nicholls kapitány kardján végig csúszni a koszorút. Éreztem magamon az emberek tekintetét, de egyáltalán nem érdekelt. Joey tajtékosan, nagyokat fújtatva közeledett felém, hátán pedig gazdájával, akinek fülig ért a szája.

- Gratulálok Kapitány! – mondtam nevetve, majd Joeyt is megsimogattam.

- Én köszönöm a zálogot, Hölgyem! – mutatott a kendőmre. – És itt van az enyém. – nyújtotta felém a kék selyemszalaggal körbefont koszorút. Boldogan, könnybe lábadt szemmel vettem át a kincset. Mert valóban az volt.

Ekkor hirtelen eleredt az eső. A lányok sikoltozva rohantak a laktanya felé, a katonák pedig szerteszéledtek, hogy biztonságba helyezzék lovaikat az istállókban. Sem embernek, sem pedig állatnak nem jött volna most jókor egy kiadós tüdőgyulladás.

- Jöjjön Emily! – szállt le Joeyról és fogott kézen Nicholls kapitány, még mielőtt észbe kaphattam volna. Miközben az egyik istálló felé futottunk, rám tette tányérsapkáját, hogy legalább a fejem úgy-ahogy száraz maradjon. Egyre sűrűbben és nagyobb cseppekben esett, én pedig sikongatva nevettem, amikor a hideg eső becsurgott a ruhám nyakánál.

Végre elértük az istállót, Nicholls kapitány pedig kinyitotta az ajtaját, amin előbb én, majd Joey kocogott be. Ő utolsóként zárta a sort. Gyorsan a helyére vezette a lovat, majd szárítgatni kezdte.

- Nagyon megázott? – kérdezte.

- Nem veszélyes. Aki falun él, gyakran megázik. – nevettem. – Ne aggódjon, ez csak egy nyári zápor. Néhány perc és már nyoma sem lesz. – leskelődtem az ajtó mögül. – Még jó, hogy nem a verseny közben szakadt le az ég! – fordultam Joey boxa felé, de ő már nem ott volt, hanem alig egy lépésre állt tőlem. Kedvesen mosolygott rám, tekintete zavarba hozott. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig rajtam van a sapkája, igen csálé módon, amit ideje lenne visszaszolgáltatnom.

- Hopp, elnézést. – kaptam le gyorsan a fejemről a tiszti fejre valót. – Köszönöm kapitány. – nyújtottam felé, mire még közelebb lépett és úgy fogta meg a kalapot, hogy közben az én kezemet is megérintette.

- Mit kell még tennem ahhoz, hogy végre Jamesnek szólíts? – kérdezte közvetlen hangra váltva, szeméből hihetetlen gyengédség sugárzott felém. Megkövülten álltam, képtelen voltam megszólalni. Elvette kezemből a kalapot, majd a boksz gerendájára akasztotta anélkül, hogy tekintete egy pillanatra is elengedte volna az enyémet. Közelebb lépett, majd lassan, mintha egy félénk kisállatot simogatna meg, az arcomra tette a kezét. Éreztem, hogy esőtől átfázott tenyerében milyen forró az én forrón égő arcom. Ujjával finoman simogatta az arcomat, miközben ajkai egyre közelebb kerültek az enyémekhez.

Aztán az agyamban hirtelen felhangzott egy vészcsengő.

- Nem! – kiáltottam, majd hátra léptem. Egy hatalmas pofon csattant Nicholls kapitány arcán. – Hogy merészeli? – kérdeztem magamon kívül. – Ezért átkoztak el! Ezért közösítettek ki! Azt hitte, hogy ilyen könnyen megkaphat? Hát ezért volt az egész? – éreztem, hogy szememet elfutják a könnyek.

- Emily, kérlek…én nem…félre érted! – próbált magyarázkodni a kapitány, de én nem engedtem.

- Ó nem, értek én mindent. – mondtam keserűen. – Csak azt hittem, hogy Maga más. De tévedtem. – néztem végig rajta sáros csizmájától a lángban égő arcáig, amin még mindig rajtam volt ujjaim nyoma. – Köszönöm az újabb leckét. – mondtam még végül, majd kiszaladtam az istálló ajtaján.

- Képzeld csak, miközben a régi időkről beszélgettünk az én Peter barátommal, beállított a kisebbik lánya. – éreztem, hogy megáll a kezemben a pohár. Láttam az ünnepségen Jennyt, tudtam jól, hogy minden bizonnyal ő is látott engem. Egy jeges kéz ereszkedett le a gyomromba. – A kaszárnyában rendezett ünnepségről beszélt. És valami nagyon furcsát mesélt. – éreztem Apám hangjában a visszafojtott haragot.

- Igen? – kérdezte Anyám idegesen. – Mit…mit mesélt?

- Hát bizony azt mesélte, hogy a mi Emilynk ott enyelgett az egyik kapitánnyal a mai ünnepségen. Na persze én mondtam neki, hogy ez lehetetlen. Biztosan csak a szeme káprázott. Igaz, Emily? – kérdezte tőlem. Hangján éreztem a rejtett agressziót. Egy pillanatra behunytam a szememet, megpróbáltam erőt venni magamon, majd egy nagy levegőt vettem és felé fordultam.

- Nem enyelegtem senkivel. Nicholls kapitány meghívott, én pedig elmentem. Jól éreztem magamat, mint bárki más. – hangzott a dacos válasz. Apám egy óriási levegőt vett, majd felállt az asztal mellől.

- Úgy… - lépett hozzám közelebb. – Pedig azt pletykálják, hogy a szeretője vagy. – Láttam, hogy szemei vérben forognak és a fogait csikorgatja. – Hát már megint nem bírtál a véreddel? – fogta meg a karomat olyan erővel, hogy felsikoltottam.

- Colin, ne! – sikkantott közbe Anyám.

- Te ne avatkozz bele! – dörrent rá Apám. – Mikor tudtál találkozni vele? Mikor lettél a szeretője? – Fordult vissza hozzám és rázott meg a karomnál fogva.

- Nem vagyok a szeretője! – kiáltottam az arcába, mire ő péklapát tenyerével egy akkora pofont adott nekem, hogy a padlóra estem.

- Hányszor mondtam már, hogy nem mehetsz sehova? Hogy nem beszélhetsz senkivel? – bőgte, mint egy oroszlán.

- Nekem is jogom van az élethez, ahogy mindenki másnak! – kiáltottam vissza sírva az arcomat fogva. – Semmi bűnt nem követtem el!

- Még hogy nem… - nevetett fel Apám idegesen. – Semmi baj, akkor újra átvesszük a leckét. – szemében erőszakos fény villant meg. Én pedig már tudtam jól, hogy mi következik. Négy éve, amikor a pokoljárásom elkezdődött, Apám sokszor megvert, amikor még nem tudott belenyugodni a szégyenbe, amit a fejére hoztam és én sem tudtam beleszokni abba a börtönbe, amibe bele kényszerített. Volt olyan, hogy napokig a házból sem tudtam kimenni egy-egy verés után. Ám ezek az idők elmúltak. Az ellenállásom alább hagyott. Sikerült megtörnie a lelkemet. Egészen eddig…

- Anya menj ki! – kiáltottam neki oda, még mielőtt még durvábbra fordultak volna a dolgok.

- Colin, kérlek… - próbálkozott újra, immár sírva, de ő is jól tudta, hogy Apámat ilyenkor semmi nem hatja meg. Rá soha nem emelt kezet, tisztelte és szerette őt, de velem kapcsolatban nem ismert irgalmat.

- Anya, menj már! – kiáltottam újra. Soha nem hagytam, hogy végig nézze, ahogy Apám megver. Legalább ő ne szenvedjen…Zokogva futott ki a házból, én pedig remény nélkül, sajgó arccal vártam az elkerülhetetlent. Becsuktam a szememet, és egy kék szempárra próbáltam gondolni…

Hetedik fejezet - A döntés

Hetedik fejezet

A döntés

Már legalább egy órája ültem az ágyam szélén és a világoskék szalagot bámultam. „Várni fogom.” – Állt az üzeneten, amelyen Nicholls kapitány egy kő alá rejtett. Most az ágyam matraca alá volt rejtve. Tudtam, hogy így is fog tenni. Várni fog. Magam előtt láttam csalódott, szomorú kék szemeit, amikor rájön, hogy hiába teszi. Összeszorult a szívem. Mindennél jobban vele akartam ma lenni. Ki akartam törni a börtönömből, ő pedig lehetőséget adott rá. Tudtam, hogy mellette nem félnék. Mellette nem érezném kirekesztettnek magamat. Mert mellette minden olyan más…

De persze tisztában voltam vele, hogy mit kockáztatok. Egy nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam a szekrényemet. Nem volt túl sok ruhám. A legtöbb sötét volt és ódivatú, Apám nem engedte, hogy újakat vegyek magamnak és elvárta, hogy minél hétköznapibban és szürkébben öltözzek, ezzel is kifejezve bűnbánatomat. Egy nyolcvan éves öregasszonynak nem volt annyi sötét ruhája, mint nekem. Egyetlen világos blúzom volt, amit még régen, az iskolába hordtam. „Istenem…legalább öt éve nem volt rajtam…” - sóhajtottam nagyot, majd kiemeltem a szekrényből. Látszott rajta, hogy Anya fontosnak tartotta a használaton kívüli ruháimat is tisztán tartani, friss volt és tiszta fehér. Szoknyából egy tintakék volt a legvilágosabb és legkevésbé elnyűtt darabon, úgyhogy ezt a párosítást választottam végül. Ahogy a blúzt gomboltam össze, akaratlanul is feltűnt, hogy kissé szűk rám. Elmúltak az iskolás idők, én pedig időközben nővé értem. Derekam vékony maradt, de csípőm kiszélesedett. Deréktól felfelé pedig…Bele néztem a tükörbe és úgy gondoltam, hogy mellben sem tűnik botrányosan szűknek. A szoknyát is magamra kanyarítottam, kiegészítőként pedig a sötétkék alapon piros pöttyös kendőmet kötöttem a nyakamba, majd közelebb léptem a tükörhöz és megpróbáltam kissé kifésülni a hajamat. Kezembe vettem a kék szalagot, majd ügyesen bele fontam a hajamba. Meg voltam elégedve az eredménnyel. „Pont olyan színe van, mint Nicholls kapitány szemének.” – mosolyodtam el. Szerettem a szemét…a tekintetét. Annyira kedves volt és megnyugtató. „Vajon ő mit gondol az én szememről?” – néztem bele a tükörbe. Íriszem a pupillához közel zöld volt, majd onnan távolodva barna színbe ment át. Ezért pillantásom furcsa lett, átható, sokakat zavarba ejtett. Egy nagyot sóhajtottam. Készen álltam. Már csak erőt kellett gyűjtenem hozzá, hogy neki induljak. Pillanatnyilag ez tűnt a legnehezebb feladatnak.

- Hát te meg hová mész?  - kérdezte Anyám elképedve, mikor végig nézett rajtam.

- Az ünnepségre megyek, a kaszárnyába. – mondtam egy gombóccal a torkomban, miközben egy nagyot nyeltem. – Az egyik tiszt elhívott.

- Istenem Emily!  - kapta Anyám a szája elé a kezét. – Ugye nem?...

- Anya, hogy kérdezhetsz egyáltalán ilyet? – dörrentem fel. – Csak beszélgettünk, ő pedig elhívott. Ez nem bűn! Szinte minden lány elmegy a faluból! – bizonygattam elkeseredetten.

- Emily, nagyon jól tudod, hogy te nem vagy olyan, mint a többiek!

- De igen! – kiáltottam. – Én ugyanolyan vagyok! Ugyanúgy jogom van az élethez, a szórakozáshoz és ahhoz, hogy ember számba vegyenek!

- Emily, van róla fogalmad, hogy mi fog történni, ha Apád tudomást szerez erről? – kérdezte Anyám megrendülten. Apám ezen a napon az egyik barátjánál volt vendégségben, akivel ilyenkor általában estig iszogattak és felidézték fiatalságuk dicső napjait. Összeszorult a nyomrom.

- Nem érdekel. – mondtam fojtott hangon. – Nem bírom tovább. A halál is jobb ennél, amiben most élek. – éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.

- Ne tedd ezt. – lépett közelebb Anyám. – Nem ér ennyit az a fiú. Tudod jól, hogy egyik sem ér ennyit!

- Ő más! – hátráltam el tőle. – Ő megért engem…

- Jaj, Emily… - rázta meg fejét Édesanyám. – Ne kövesd el újra ugyanazt a hibát.

- Hibát? – néztem rá értetlenül. – Hát ha élni hiba, akkor ma el fogom követni. – mondtam, majd kiszaladtam a házból.

Már legalább egy órája baktattam az úton a kaszárnya felé és úgy éreztem, hogy soha nem lesz vége. Hajnalban volt egy nyári zápor, ezért nem a földeken keresztül, hanem az úton mentem, ahol aránylag kisebb volt a sár. Bár a nap kitartóan sütött, a zápor nyomait még nem sikerült maradéktalanul eltűntetnie. Az egyetlen alkalmi cipőmet vettem fel, amelyet nem kifejezetten földúton való kirándulásra gyártottak, úgyhogy az első fél óra után kezdtem érezni lábamban a fájdalmat. Fogalmam sem volt róla, mikorra érek oda a kaszárnyába, vagy ilyen tempó mellett egyáltalán oda érek-e egyáltalán.

Furcsa hangra lettem figyelmes, majd hátra tekintve megláttam néhány lovas kocsit, melyek az úton közeledtek. Kétségem sem volt afelől, hogy ők is a kaszárnya felé igyekeznek. Utat engedtem nekik, minek köszönhetően a vizes fűben elázott a cipőm, de még mindig jobban jártam, mintha végig gázoltak volna rajtam. Hihetetlen módon az utolsó kocsi megállt. Bess is ott ült az egyik ülésen.

- Jaj, nézzétek már, csak nem Emily Richardson! Hát te meg mit keresel itt? Csak nem az ünnepségre igyekszel? – nevetett rajtam az egyik „kedves”, falusi fiú.

- Biztosan oda, nézd csak a szalagot a hajában! – mutatott felém az egyik lány a kocsiból.

- Ó, tényleg! – csapott a homlokára tettetett csodálkozással az előbbi fiú. – Vajon mit adhatott cserébe annak a katonának a szalagért? – nevetett visszataszító módon, amihez a többiek is csatlakoztak. A fogamat csikorgattam, de nem válaszoltam. – További jó utat kívánunk, alig néhány óra és találkozunk! – integettek nekem, miközben a kocsi kereke lefröcskölte a szoknyámat, újabb derültségre adva okot. – „Ne haragudj” – tátogta felém Bess, majd lassan eltűntek a távolban. A zsebkendőmmel megpróbáltam valamelyest letörölni a szoknyámról a sarat, majd folytattam utamat.

Bess

Rettenetes lelkifurdalásom volt amiatt, hogy otthagytuk Emilyt az úton…A barátnőm volt, én mégsem tettem semmit. Persze Emily akarta így. Mikor megtörtént az a szörnyű dolog, ő akarta, hogy a barátságunk maradjon titokban, hogy engem soha ne érhessen kellemetlenség azért, hogy tartom vele a kapcsolatot. De ez mégis szörnyű teher volt mindkettőnknek.

Ott ültem az ünnepségen, amit annyira vártam, de nem tudtam élvezni. Körülöttem csupa fess tiszt és közlegény, de én csak Emilyre tudtam gondolni, aki még mindig ott baktat valahol félúton a kaszárnya felé.

- Üdvözletem a Hölgyeknek! – lépett oda hozzánk egy nagyon csinos, fess fiatalember, aki láthatóan kissé ideges volt.

- Mi az James, még mindig nem jött szíved hölgye? – nevettek a bajtársai. Ő válaszra sem méltatta őket.

- Hölgyeim, hagy mutassam be Nicholls kapitányt! – mutatott az egyik tiszt az új jövevényre. Neve hallatán azonnal felpattant a szemem. Tudtam, hogy elég egyetlen megjegyzést elejtenem, a többi „kedves” falusi majd elintézi a többit.

- Kapitány, véletlenül nem Emily Richardsont várja? – kérdeztem érdektelen hangon.

- De igen. – válaszolta, szemei izgatottan rebbentek rám. – Tud róla valamit?

- Hát rá még ugyan várhat! Úgy egy órája húztunk el mellette az országúton! Attól tartok, gyalog eltart még egy ideig az út! – nevetett Paul, aki minden gonoszságban a főkolompos volt.

- És miért nem vették fel? Akkor már ő is itt lehetne. – Nicholls kapitány szeme jéghidegen villant meg.

- Én aztán nem utazok egy kocsiban egy ilyen nővel! – mondta undorodó arckifejezéssel Charlotte, miközben a körülötte ülők helyeslően bólogattak. Nicholls kapitány hidegen végig mérte a díszes társaságot, majd kiviharzott a teremből.

Emily

Újabb egy óra telt el és én még mindig nem láttam a fényt az alagút végén. A lábam sajgott, biztos voltam benne, hogy legalább két vízhólyag éktelenkedik a talpamon, a cipőm csupa sár volt, ahogyan a ruhám is pettyekben, ajkam pedig kiszáradt. Alig vonszoltam magamat, próbáltam lábam előtt az útra koncentrálni, hátha úgy előbb elfogy.

Újabb patadobogásra lettem figyelmes, nagy nehezen hátra fordultam, azt hittem, újabb falusi menet következik, akik az ünnepségre mennek. De nem láttam senkit. Ekkor jöttem rá, hogy a hang szemből érkezik. Egy lovas közeledett, amint közelebb ért, láttam, hogy egyenruha van rajta. Megálltam és csak vártam. Mikor közelebb ért, már semmi kétségem sem volt afelől, hogy ki is az. Éreztem, hogy könnyek futják el a szememet.

- Úgy hallottam, fuvarra lenne szüksége. – mosolygott rám, én pedig minden bajomat elfelejtettem.

- Jöjjön Emily, üljön fel mögém! – nyújtotta a kezét Nicholls kapitány, én viszont röstelkedve bámultam az út porát a lábam előtt. – Így is úgy is beszélnek majd rólunk, azt hiszem, ezen már nem múlik semmi! – mosolygott rám bíztatóan.

- Nem erről van szó. – ráztam meg a fejemet. – Csak én…én…szóval nem tudok lovagolni. Egyáltalán. – ráztam meg a fejemet. – Biztosan leesnék. Igazából…igazából még azt sem tudom, hogy ülnék fel. – nevettem keserűen, miközben arcom lángban égett.

- Ezt most komolyan mondja? – vigyorodott el Nicholls kapitány. – Tényleg nem tud lovagolni? – de a választ meg sem várva, azonnal leszállt a lóról. – Pedig az édesapja kovács…

- Aki a lovak patájával foglalkozik… - fejeztem be a mondatot. – Attól még rájuk ülni nem kell! – bizonygattam az igazamat.

- Elnézést Emily, csak olyan furcsa…falun általában mindenki tud lovagolni. – magyarázkodott.

- Nos, akkor én vagyok a kivétel. – sóhajtottam nagyot. – Mondjuk ebben a faluban nagy általánosságban mindenben én vagyok a kivétel.

- Ne haragudjon, én nem úgy gondoltam…én…én nem akartam… - szabadkozott.

- Tudom. – szakítottam félbe. – Ne haragudjon. – mosolyogtam rá, majd néhány métert mentünk szótlanul egymás mellett.

- Van egy ötletem. – mondta, majd felpattant Joey hátára. – Jöjjön ide Emily! – mutatott egy út szélén álló, nagydarab, legalább fél méteres szikladarabra. – álljon fel a tetejére, onnan már könnyebb lesz felszállnia Joeyra.

- Ez egészen biztos kapitány, de még mindig nem oldja meg a problémát, miszerint nem tudok lovagolni. – tártam szét a karjaimat.

- Az nem probléma! Majd belém kapaszkodik! Ne féljen, nem fog leesni! Vigyázok Önre! – mondta komolyan, miközben én már a szikla tetején álltam. – Gyerünk! Kapaszkodjon a kezembe! Egy nagy lépés… - próbált segíteni, ám csak jó néhány másodperc múlva sikerült magamat Joey hátára erőltetni. Éreztem, hogy zavaromban arcom vörös színben ég. – Oké, azt hiszem, megvagyok. – mondtam miközben próbáltam egyensúlyozni.

- Jól van, akkor kapaszkodjon belém. – fordult hátra Nicholls kapitány. Arca hihetetlenül közel volt az enyémhez.

- Ó, nem kell, megpróbálom, hátha így is… - a következő pillanatban felsikkantottam, majd ijedten fontam át karjaimmal Nicholls kapitány derekát, mikor Joey elindult. A szememet behunytam, nem mertem lenézni, mert úgy éreztem, hogy menten leesek a hátáról. Fejemet idegesen a kapitány hátának döntöttem, közben pedig görcsösen kapaszkodtam belé.

- Nyugalom Emily, nem lesz semmi baj. – nevetett fel könnyedén, miközben finom kezét óvatosan az karomra tette, amely még mindig őt szorongatta.

- Istenem, elnézést Kapitány! – engedtem lazábbra a szorításomat, mikor rájöttem, hogy ez több, mint nem illendő. A következő pillanatban azonban Joey megugrott kicsit, én pedig újra sikongatva kapaszkodtam az előttem ülőbe. Úgy érzékeltem, Nicholls kapitány igen jól szórakozik szenvedésemen.

- James… - mondta halkan.

- Tessék? – kérdeztem, fejemet oldalra fordítva.

- Kérem Emily, szólítson Jamesnek. – nézett rám szürkéskék szemeivel, szája sarkában mosoly derenget. Nem feleltem. – Nagyon örülök, hogy eljött. – váltott témát néhány pillanat múlva, aminek én őszintén örültem. – Gyönyörű a hajában a szalag. – nézett hátra ismét, én pedig éreztem, hogy elpirulok. – Nagyon csinos ma, Emily. – fejezte be végül, nekem pedig már tűzben égett az arcom.

- Ön is nagyon fess a díszegyenruhájában, Kapitány.

- James…

- Megy a szeme színéhez. – tettem úgy, mintha észre sem vettem volna közbevetését. Erre ő felnevetett.

- Nagyszerűen tereli a szót. – fordította oldalra a fejét, szája sarkában mosoly bujkált.

- Nem tudom, miről beszél. – játszottam az ártatlant, miközben egyik kezemmel felakadt szoknyámmal birkóztam, amely alól már majdnem a térdem is kivillant. „Hiába, a szoknya nem éppen lovagláshoz alkalmas viselet.” – mérgelődtem magamban.

- Hú, igazán szép időnk van ma. – mondta, majd levette tányérsapkáját. Világos hajában megcsillantak a vöröses szálak. – Jól fog esni a verseny előtt egy kis frissítő.

- Verseny? – vontam fel a szemöldökömet. – Milyen verseny lesz? – kérdeztem kíváncsian.

- Az titok.. – fordult ismét hátra, kék szemében huncut fény csillogott.

- Nagyon remélem, hogy nem zsákban futás… - dünnyögtem az orrom alatt, mire Nicholls kapitány felnevetett.

- Majd meglátja. – mondta roppant titokzatosan. – Meg fogjuk nyerni. – paskolta meg Joey vastag nyakát. Ezután inkább nem kérdeztem semmit.

Lassan baktattunk az úton, kezdtem hozzászokni a lovagláshoz és valahogy édesen természetessé vált az érzés, hogy átölelem Nicholls kapitányt. Arcomat finoman a hátának döntöttem, miközben a tájat néztem. Éreztem, hogy lassan leragadnak a pilláim. A hosszú gyaloglás, most pedig ez a lassú poroszkálás…De igazából, a lelkem mélyén éreztem, hogy nem ezért készül elnyomni az álom.

Már hosszú évek óta nagyon nehezen aludtam el. Hiába volt a sok házimunka, a sok séta, éjjel mindig megtaláltak a sötét gondolatok, amelyektől majd’ megőrültem. A magány, a kitaszítottság, reménytelenség…a ridegség, amely minden pillanatban körül vett.

Most viszont a nap melengette az arcomat, a szellő játékosan belekapott hullámos fürtjeimbe. Éreztem Nicholls kapitány megnyugtató közelségét, hangjának férfias lágyságát…

A következő pillanatban keze óvatosan rásimult az enyémre, amely átfonta őt. Szemeim felpattantak, arcomat felemeltem a hátáról, kezemet pedig el akartam húzni, mintha csak megégettem volna.

- Kérem, ne. – mondta lágy hangon, de nem fordult hátra. Egy nagyot nyeltem, majd kezeimet ismét keresztülfontam rajta. Ujjai finoman pihentek az enyémen. Lassan arcomat is vissza hajtottam a hátára. Ujjai néha finoman, simogatóan mozdultak meg a kézfejemen, én pedig azt kívántam, bárcsak így aludhatnék az örökkévalóságig.

- Még soha nem töltöttünk kettesben ennyi időt. – jegyezte meg halkan Nicholls kapitány.

Szavai eszembe juttatták félelmeimet, Édesanyám intelmeit, mielőtt elindultam. „Ha Apám megtudja, soha többé nem is leszünk.” Tódultak szájamra a szavak, de ajkaimba haraptam, mielőtt botor módon kimondtam volna őket. A sötét gondolatoktól ujjaim görcsösen szorultak össze Nicholls kapitány uniformisán.

- Nem, tényleg nem voltunk. – mondtam végül. Valamiért hirtelen eszembe jutott a múltkori szörnyű búcsúnk. – Kapitány…

- James…

- Nagyon sajnálom, amiket a múltkor Önnek mondtam. Igazságtalan voltam.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Mindenben igaza volt. Ön sokkal bátrabb, mint amilyen én valaha is leszek.

Hatodik fejezet - A szégyen

Hatodik fejezet

A szégyen

- Nem maradhatok sokáig. – mondtam, majd letelepedtem az omladozó, kőből épített fal maradványára.

- Nem, én sem. – mosolygott zavartan Nicholls kapitány. – Szeretném…szeretném elnézését kérni azért, ami a váráson történt. – egy pillanatra értetlenül néztem rá. – Smith közlegény viselkedéséért. – magyarázta meg, mire én egy nagyot nyeltem és vörös arccal kaptam el róla a tekintetemet. Ahogy felidéztem magamban a történteket, könnyek gyűltek a szemembe a tehetetlenségtől és a megalázottságtól.

- Nem tesz semmit. – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszem, ehhez ismét hozzá kell szoknom. – mondtam keserűen.

- Nem! – hangja határozottan csengett. – Senkinek nincs joga ahhoz, hogy így bánjon Önnel! Mélyen felháborított a viselkedése. – láttam rajta, hogy tényleg nagyon feldúlt.

- Őszintén mondom, hogy nem értem Önt. – ráztam meg a fejemet. – Hallott rólam mindent…minden pletykát, amit a falusiak mondanak. Mégis úgy tesz, mintha az egész csak valami aljas rágalom lenne. Mintha egészen biztos lenne abban, hogy csak meghurcolnak olyasmi miatt, amit nem követtem el. – gyanakvó szemeimmel az arcát tanulmányoztam. – Miért? – ő néhány másodpercig csendben maradt, majd egy nagyot sóhajtott.

- Egyszerűen képtelen vagyon Önről olyasmiket feltételezni. – bökte ki végül. – Londonban az ember akaratlanul is bele fut…OLYAN nőkbe…de Ön egy cseppet sem hasonlít rájuk. – szeméből olyan szelídség és kedvesség sugárzott, ami megmelengette a szívemet. – Rettenetesen bántja az igazságérzetemet, hogy így bánnak Önnel a faluban…és a családjában. – fejezte be, csizmájával ismét a földet turkálta. – Nem kell elmondania az igazságot, ha nem akarja. Én hiszek az ártatlanságában. Hiszek annak, amit látok. Ön nem olyan… - fejezte be végül.

Csak néztem őt és határtalan gyengeség áradt szét bennem. Kedvem lett volna oda lépni hozzá, megölelni, érezni magam körül a karjait, hallani szavait a fülemben, amelyek gyógyítják a lelkemet…de tudtam, hogy ez lehetetlen. Félre ismer…nem vagyok tiszta…

- Gyerekként…együtt nőttünk fel… - kezdtem bele anélkül a történetembe, hogy egyáltalán felfogtam volna, hogy mit is teszek. – Barátok voltunk, ahogyan a többi hasonló korú gyerek is a faluban. Ám ahogy nőttünk, az én érzéseim átalakultak. Fiatal lány voltam, ő pedig egy fiatal fiú. Új érzésekkel és új vágyakkal, amelyeket még egyikünk sem ismert és értett igazán. – fájó volt visszaemlékezni erre az időre, amikor még minden annyira tiszta volt…én pedig annyira bolond. – Azt hittem, hogy szerelmes vagyok. És azt hittem, hogy ő is szeret. Talán még ő maga is azt hitte. – nevettem fel keserűen. -  Sok időt töltöttünk együtt, kettesben. Nem vettem észre, hogy a falusiak lassan ferde szemmel néznek rám. Vagy inkább  nem akartam észrevenni. – javítottam ki magamat. – Szerelmes voltam és nem érdekelt Apám és Anyám intő szava…sem pedig a falu rosszallása. Azt hittem, hogy ő is szeret…hogy a felesége leszek és akkor ez az egész már nem fog semmit sem számítani. – keserűen felnevettem. – Sok mindenben hittem akkor, amit most nevetségesnek tűnik. – nem néztem rá, inkább csak éreztem magamon a pillantását és a figyelmét. – Aztán az egyik nap…amikor kettesben voltunk…egy fa alatt üldögéltünk és… - lehajtottam a fejemet. Nem tudtam, hogyan folytassam. Egy nagyot nyeltem. – Igen. Megtörtént. – éreztem, hogy az arcom lángba borult. – De nem olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. Nem volt…csodálatos és…és romantikus és költői…egyszerűen csak…egyszerűen csak elvette amit akart. – idéztem fel magamban a keserű tapasztalatot. – Félre ismertem. – vontam le a végső konzekvenciát. – Még aznap tele kürtölte vele az egész falut. Persze utána már egyáltalán nem érdekeltem. – perifériás látásomból érzékeltem, hogy Nicholls kapitány kényelmetlenül fészkelődik, nem messze tőlem. – Amikor Apám megtudta, nagyon megvert. Napokig ki sem tudtam tenni a lábamat a szobából. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Ki is tagadott volna, ha nincs ott Anyám. Csak miatta maradhattam. Szégyent hoztam rá, aki a falu megbecsült polgára volt. És ezt soha nem bocsájtotta meg nekem. – letöröltem arcomról a könnyeket. – A falusiak azóta a szájukra vettek. Bukott nő lettem. Olyan férfiakkal is hírbe hoznak, akikkel még csak soha szóba sem álltam, nem is találkoztam. De ezek után mindenki elhiszi, hogy laza erkölcsű vagyok. Bármit elterjeszthetnek rólam, az mind hallgató fülekre talál. – úgy éreztem, mentem megszakad a szívem. – Azóta szinte börtönben élek, csak oda és akkor mehetek, amikor Apám engedi, különben elcsapna otthonról és mehetnék amerre látok. – felemeltem a fejemet és a lenyugvó nap fényét néztem. – Tudja…amikor gyerek voltam, élt egy nő a faluban, akinek egy férfi házasságot ígért…persze nem tartotta be. A nő terhes lett, a családja pedig elűzte otthonról. A faluban megvetett nőnek tartották, egy…prostituáltnak, aki mindenkivel össze fekszik…egyszer mi is összeakadtunk vele és kővel dobáltuk meg, mert ezt tanultuk a szüleinktől… - megráztam a fejemet. – Soha nem hittem volna, hogy én is így végzem majd…Abból a nőből végül tényleg az lett, aminek tartották. Mert el kellett tartania a gyerekét. Én valamivel szerencsésebb vagyok. – hangom keserűen csengett. – De szégyenbélyeg ettől még ott virít a homlokomon…minden egyes nap… - nagyot sóhajtottam, mikor mondandóm végére értem. Egy részről megkönnyebbülést éreztem, másik oldalról viszont féltem attól, hogy Nicholls kapitány mit szól majd mindehhez. Ártatlannak hitt én viszont nem voltam az.

- Tudtam, hogy nem tett semmi rosszat. – mondta halkan, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Arca viszont most is ugyanolyan őszinte volt, mint eddig mindig. Szemében megrendültséget láttam, ami teljesen felkavart.

- Nem kell udvariaskodnia Kapitány. Nagyon jól tudom, hogy mit tettem…

- Nem bűn szeretni. – mosolygott rám szomorúan. – Nem Ön követte el a bűnt, hanem az, aki kihasználta a szerelmét. – szavai simogatták a lelkemet.

- Most már mindegy. – ráztam meg a fejemet. – Ez többé nem fordul elő. Soha többet. – álltam fel a kőrakásról.

- Nem fog többé szeretni? – kérdezte szomorúan, miközben ő is felállt.

- Szeretni veszélyes. Csak rajta veszthet az ember. – jelentettem ki keményen. – Ráadásul…egy olyan nőnek, mint én, a szerelem elérhetetlen dolog. – egy nagyot nyeltem. – Mennem kell. – mondtam gyorsan, majd felkaptam a csomagjaimat.

- Várjon Emily, kérem… - szólt utánam gyorsan, mire visszafordultam. Akkor már ott lobogott a kezében a kék szalag. – Szeretném Önt elhívni a jövő hétvégi ünnepségre. – mosolygott rám, miközben felém tartotta a világoskék-arany mintás selyem szalagot. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak.

- Ezt nem gondolhatja komolyan, kapitány! – léptem hátrébb. – Egy ilyen nővel mutatkozna együtt, mint én? – láttam, hogy arca elkomorul.

- Megtisztelő lenne számomra, ha én lehetnék a kísérője ezen az ünnepségen. – mondta hangja és arca őszinteséget tükrözött.

- De…de tudja, hogy ez lehetetlen. A szüleim soha nem engednének el. Nem. – ráztam meg a fejemet. – Ne haragudjon, de nem fogadhatom el. – hárítottam el a kezemmel. – A faluban rengeteg csinos lány van, biztosan talál majd olyat aki…

- Nem érdekelnek! – emelte meg a hangját. – Én Önnel szeretnék menni…kérem… - nyújtotta újra felém a szalagot.

- Sajnálom, de nem lehet…higgye el, hogy Önnek is így lesz a legjobb. – bizonygattam.

- Emily, meddig akar még börtönben élni? Meddig akarja még azt tenni, amit Önre kényszerítenek? -  kérdezte villogó szemekkel.

- Hogy meddig? – csattantam fel. – Bagoly mondja verébnek! Maga talán fellázadt a családja ellen? Az elvárások ellen? Nem! – adtam meg én magam a választ. – De engem azért bujtogat! Tisztában van vele, hogy az életem múlik minden egyes lépésemen, de mégis ezt teszi! Először inkább nézzen magába! – már nem tudtam, hogy magamra vagyok-e mérges a gyávaságomért, vagy rá azért, mert lehetőséget adott nekem a lázadásra. Láttam az arcán, milyen rosszul esett neki kifakadásom. – Elnézést…most megyek… - fordultam el.

- Emily! – szólt utánam még egyszer, mire én egy nagyot sóhajtva megfordultam. – Én várni fogom…

A következő egy hétben egy szabad percem sem volt. Mindig úgy alakult, hogy Apám vagy otthon volt, vagy pedig segítségként magával vitt valamelyik tanyára, vagy éppen Anyámnak kellett besegítenem a háztartásban. Majdnem egy hét telt el úgy hogy egy percet sem szánhattam magamra, semmi esélyem sem volt arra, hogy Nicholls kapitánnyal találkozhassak. Mert találkoznom kellett vele. Már őszintén megbántam azt a fajta nyersességet, amivel visszautasítottam a meghívását. Megtisztelt azzal, hogy felajánlotta nekem a szalagot, hogy engem kísérhessen az ünnepségre…én pedig nagyon ridegen utasítottam vissza. Remegni kezdett a szájam széle, hacsak erre gondoltam.

Az egyetlen reményem a pénteki piacnap volt, hiszen eddig minden egyes alkalommal ott volt Ő is, így izgatottan vártam a reggelt, amikor talán újra láthatom Nicholls kapitányt. De úgy éreztem, a sors valamiért nem akarja, hogy így történjen.

Apám reggel kijelentette, hogy kivételesen Anyám megy a piacra, úgysem kell olyan sok mindent vásárolni, én pedig vele megyek az egyik közeli tanyára, mert a segítségemre lesz szüksége. Úgy éreztem, hogy egy világ omlik bennem össze.

Egész nap keményen dolgoztam, segítettem neki, de az eszem, a gondolataim valahol teljesen máshol jártak. Az ajkamba haraptam, hogy ne fakadjak sírva. Legszívesebben ott hagytam volna mindent, az Apámat, az elképedt szomszédot és futottam volna, ahogy a lábam bírja, arra az egyetlen helyre, ahol talán egy kis esélyem is van rá, hogy viszont láthatom Nicholls kapitányt és elnézést kérhetek tőle a viselkedésemért. De gúsba kötött a félelem. A félelem Apámtól, a pletykától, az életemtől…én pedig gyűlöltem magamat érte.

Már lemenőben volt a nap, amikor mintegy megváltásként Apám előre küldött, hogy vigyem haza Anyámnak azt a két kosárnyi gyümölcsöt, amit a szomszédunk, Mosley a fizetségen felül nekünk ajándékozott. Mindenki szeretett volna jóban lenni a falu egyetlen kovácsával, Apám pedig ezt ki is használta. Próbáltam nem mutatni, milyen izgatott lettem és mennyire örülök, csak tudomásul vettem a parancsát és haza indultam…egy kis kitérővel.

Mindkét kosár rettenetesen nehéz volt, homlokomat kiverte a veríték, olyan gyorsan igyekeztem oda, ahol reméltem, viszont láthatom Nicholls kapitányt, ám mikor oda értem, szomorúan láttam, hogy teljesen kihalt a vidék. A tüdőm majd’ szétrepedt, az oldalam hasogatott a futástól, a szívem pedig kiugrani készült a helyéről. Meg kellett pihennem a leomlott fal egy darabján, mielőtt dolgom végezetlenül haza indulok.

Leroskadtam és a tenyerembe temettem az arcomat. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el sírni. Utáltam magamat. Megbántottam és elüldöztem az egyetlen embert, aki az elmúlt négy évben jó volt hozzám. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt tettem. Elővettem a zsebkendőmet, hogy letöröljem a könnyeimet, mikor valami furcsa dolgot láttam meg alig két méterre tőlem. Valami hosszú, színes dolog volt egy csenevész bokorra kötve és harciasan fodrozódott a szélben. Közelebb léptem, hogy megnézzem mi az.

A világoskék szalag volt, arany mintával, amelyet már jól ismertem. Fáradhatatlanul lobogott a szélben. Letérdeltem a satnya bokor mellé, mikor a földön megláttam valamit. Egy papírdarab volt, amelyet egy kővel súlyoztak le, hogy a szél el ne vigye. Óvatosan kihúztam a kő alól, majd elolvastam az üzenetet.

„Várni fogom!”