Tizedik fejezet - A háború szele

Tizedik fejezet

A háború szele

- James… - mondta ki mosolyogva, miközben kézen fogva sétáltunk hazafelé, Joey pedig békésen sétált mögöttünk. Még mindig nehezen tudtam rávenni magamat, hogy Nicholls kapitány helyett bizalmasan, Jamesnek szólítsam. Óriási változás volt ez számomra. Bár a szívem már régen érezte iránta a szerelmet, az agyam elnyomta ezt az érzést és nehéz volt hirtelen utat engedni a boldogságnak. – Szeretem, ahogyan kimondod… - mondta, majd megálltunk, nem először utunk során. Szégyenlősen lehajtottam a fejemet. Tudtam, milyen buta dolog ez.

- James… - mondtam ki a nevét, de még mindig kissé idegenül hangzott a szájamból. Egy apró, édes csók volt a jutalmam.

- Ne haragudj, csak olyan boldog vagyok… - mondta James, majd hátrébb lépett. Tudtam, hogy még véletlenül sem szeretne olyan gyanúba keveredni, hogy ki akarja használni a helyzetemet. Tovább mentünk, ujjainkat összekulcsolva, James pedig boldogan nézegette ujjamon a gyűrűt. Én sokkal inkább kellemetlenül éreztem magamat tőle, néha olyan volt, mintha égetné az ujjamat. – Valami baj van? – kérdezte, mikor látta borús pillantásomat.

- Nem… - ráztam meg a fejemet. – Én csak…én csak nem hinném, hogy méltó lennék édesanyád gyűrűjére. – néztem a kertművelésben- és kovácsinasi minőségemben eldurvult kezemre. Teljesen elütött tőle a drága ékszer, amit viseltem. A híremről már nem is beszélve. – Ezt a gyűrűt egy jó származású, tiszta nőnek kellene adnod. Amilyen édesanyád is volt. Már csak attól is lelkifurdalásom lesz, hogy viselem. – vallottam be, majd megpróbáltam levenni.

- Ne! – állított meg a mozdulatban, majd szépen, óvatosan újra visszahúzta az ujjamra. – Nálad nemesebb lányt még soha nem ismertem. Anyám is pontosan ezt gondolná, ha élne. És örülne neki, ha tudná, milyen csodálatos lányt találtam. Ő maga ajánlaná fel ezt a gyűrűt, hogy adjam oda neked. Ahogyan Édesapám Anyja is odaadta Apámnak, mikor megkérte Anyám kezét. – mesélte mosolyogva. Én még mindig tele voltam rossz érzésekkel emiatt, de valahogy megnyugtatott az a tudat, hogy Jamesnek semmi kétsége sincs a döntése felől. – Szeretlek Emily és már nagyon várom, hogy a feleségem legyél. – mondta komolyan, majd a távolba nézett. – Nemsokára a szüleid is megtudják. – egy nagy levegőt vett. – Azt hiszem lesz egy kis beszédem az Apáddal…

- Mr. Richardson, olyan szerencsés vagyok, hogy Emily igent mondott nekem, úgyhogy…eljegyeztem – mutatta meg ujjamon a gyűrűt – és nemsokára az esküvőt is meg szeretnénk tartani. – Apám undorító módon felröhögött.

- Ugye ezt nem gondolja komolyan? – mutatott a kezében lévő almacsutkával James felé. – Azt hiszi, elhiszem, hogy tiszt létére el akarja venni a falu kurváját? – ereimben megfagyott a vér. – És te tényleg azt hiszed, hogy el is fog venni? Azok után, hogy a szeretője lettél, ugyan minek kellenél még neki? – arcom égett a szörnyűségektől, amit mondott.

- URAM. – kezdte rideg hangon James, arca kemény volt, mint a márvány. – Emily most már a menyasszonyom és nem hagyom, hogy ilyen hangnemben beszéljen vele és hogy mocskolja. – hangjából még én is kiéreztem a komoly fenyegetést, láthatóan Apám is visszakozott. – Az Angol Birodalom tisztje vagyok és azt hiszem, van súlya a szavamnak. Vagy talán nem így gondolja? – villantotta Apámra most hideg, kék színben játszó szemeit, válaszra várva. Apám a fogát csikorgatta, majd nagy nehezen bólintott. – Helyes. – mondta fagyosan James. – Emilyvel összeházasodunk, lehetőség szerint minél előbb. Szeretném, ha egy hét múlva már a feleségem lenne. – Erre a közeli időpontra felkaptam a fejemet és meglepetten néztem rá. – A mostani helyzetben jobb, ha minél előbb megtesszük. Ki tudja, miként alakulnak a dolgok. – váltott hangja szelídebbre.

- Nicholls kapitány. – szólt hozzá Anyám. – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a hírt és pont ezek után, de – mindketten feszülten vártuk, mit akar mondani Anyám. – Mosley járt itt, a szomszédunk és azt mondta, hogy a faluban azt beszélik…kitört a háború…

Eltartott néhány másodpercig, amíg mindketten fel tudtuk dolgozni a hallottakat. Éreztem, ahogyan egy hideg kéz szorítja össze a gyomromat. Jamesre néztem, aki teljesen elsápadt. Megszorítottam a kezét, hogy érezze, vele vagyok. Tekintete ködös volt, egy pillanatra becsukta a szemét, majd úgy nyitotta fel, mint aki valami szörnyű álomból ébred.

- Elnézést, most vissza kell mennem a laktanyába. Meg kell tudnom, hogy igaz-e a hír. – nézett rám, én pedig bólintottam.  – Mr. Richardson, Mrs. Richardson. – köszönt el tőlük, majd az ajtó felé vette az útját, én pedig utána mentem. Az ajtóhoz érve azonban egy pillanatra visszafordult, tekintetébe ismét keménység költözött. – És Mr. Richardson. – szólította meg ismét Apámat. – Emily most már a menyasszonyom és hozzám tartozik. Soha többé ne merészeljen kezet emelni rá. – Nem volt szükség fenyegetésre, Apám így is értett a szóból. Láttam rajta, hogy majd’ felrobban, de tudtam, hogy többet még csak rondán sem fog hozzám szólni.

- Nyugodj meg, nincs semmi baj… - simogatta meg óvatosan az arcomat, mikor már ott álltunk Joey mellett, de nem volt nehéz észrevennem, hogy remeg a keze.

- Nyugodt vagyok. – mosolyogtam rá, majd bele csókoltam a tenyerébe. – Miattam aztán igazán ne aggódj. Idegesen rám mosolygott, majd finoman megcsókolt. Egy pillanattal később már a nyeregben volt.

- Holnap igyekszem mindenképpen eljönni. – mondta, én pedig bólintottam. – Szeretlek Emily. – szorította meg a kezemet.

- Én is szeretlek…James. – mosolyogtam rá, ő lehajolt a nyeregből, megcsókolta a kezemet és az ajkamat, majd ellovagolt.

Ahogy James elment, én szobám magányába vonultam és ki sem mozdultam onnan. Éjszaka alig aludtam, jobbára csak forgolódtam, reggel korán felkeltem, de nem volt otthon maradásom. Kihasználtam újonnan megszerzett szabadságomat és elmentem a közös helyünkre. Tudtam, ha James otthon nem talál, úgyis ide jön majd. Hosszú órákon keresztül ültem ott, közben pedig a tegnap történteken gondolkoztam. Egy nap alatt több dolog történt velem, mint az elmúlt négy évben együttvéve.

Új esélyt kaptam az élettől, egy férfit, egy olyan csodát, egy olyan szerelmet, amelyet talán meg sem érdemeltem. Amikor Jamesre gondoltam, édes melegség öntötte el a szívemet. Szemeinek őszinte, szerelemmel teli tekintete, kezének féltő érintése, elbájoló mosolya, hangjának lelkemet gyógyító bársonya maga volt a tökéletesség. Szerettem volna újra vele lenni, megölelni, érezni ajkai finom puhaságát…szerettem volna a felesége lenni…örökre…

Nem tudtam, hogy mit rejt számunkra a jövő, de most nem is mertem rá gondolni. Mi ketten a mában éltünk, mert a holnap a ködbe veszett.

Órákon keresztül ültem ott mozdulatlanul és csak füleltem, hátha meghallom Joey patáinkat ütemes dobogását. Mindennél jobban akartam tudni, hogy mi az igazság. Ha tényleg kitört a háború, akkor már csak napjaink, óráink, perceink lehetnek együtt hátra. Ha az egész csak szóbeszéd, akkor megint nyerhetünk egy kis időt…

„Idő”…Ismételtem meg magamban a szót, amely eddig oly gyűlölt volt, csak hosszú szenvedést, a létezés értelmetlenségét jelentette számomra, a csendes elmúlást…Most viszont bármit megtettem volna azért, hogy lassabban teljen. Ha egy nap harminchat órából állhatott volna. De tudtam, lehetetlent kérek. Ha néhány nap adatik még nekünk együtt, azért is hálásnak kell lennünk.

Már alkonyodott, én pedig kezdtem pánikba esni. James nem jött, ami három dolgot jelenthetett. Nem jöhetett, mert a hír igaz volt és most akkora a felfordulás a laktanyában, hogy azt sem tudják, ki hova kapjon, nem az a legfontosabb, hogy James engem vigasztaljon. A másik lehetőség az, hogy esetleg meggondolta magát, vagy egész lánykérés csak…valamiféle ugratás volt. De a szívem azt súgta, hogy nem így van. Ujjaimmal a gyűrűt tapogattam, mintha abba akarnék kapaszkodni. A harmadik lehetőségre még csak gondolni sem mertem. Lehetséges lenne, hogy a katonákat olyan gyorsan vezényelték a frontra, hogy Jamesnek még csak elbúcsúzni sem volt tőlem ideje? Próbáltam elhessegetni magamtól a gondolatot, de az újra és újra visszatért hozzám, mint valami sötét árnyék.

A következő pillanatban halk dobogásra lettem figyelmes. Először azt hittem, szívem dübörgő üteme az, de néhány másodperc múlva már egészen biztos voltam benne, hogy egy ló patáinkat ütemes hangját hallom. Felálltam a kövekről és hátra néztem. A megkönnyebbüléstől zokogni kezdtem.

- Istenem…Istenem… - öleltem át szorosan a nyakát, mit sem törődve az oldalamba hasító fájdalommal. Szememből még mindig megállíthatatlanul hullottak a könnyek, az elmúlt órák visszafojtott félelmei és bizonytalansága most elemi erővel törtek ki belőlem.

- Nyugodj meg… - simogatta James először finoman a hátamat, majd a hajamat, amelyet reggel csak kutyafuttában fogtam össze a kék szalaggal, amit tőle kaptam. – Ne haragudj, hogy csak most jöttem…

- Azt…azt hittem, hogy talán…talán már el is vittek…hogy el kellett menned és soha többé nem látlak. – csuklottam a sírástól, kezemmel az arcát simogattam, amit azt hittem, talán soha többé nem látok. Ő bűnbánó arccal nézett rám, majd mind a ketten leültünk falromra.

- Annyira sajnálom. – mondta újra, majd apró csókokkal itatta fel a könnyeket az arcomról. – Tudnod kell, ha ilyesmi történne…akkor nincs az az Isten…vagy ember, aki visszatartana attól, hogy elbúcsúzzak tőled. – mosolygott rám. Még mindig szipogtam, de azért megnyugtatott kissé, amit mondott. Nem kellett mondania, hogy tudjam, a hírek igazak voltak. – Azért jöttem ma ilyen későn, mert elmentem a legközelebbi városig és táviratoztam az ezredparancsnokságnak, hogy adják ki minden papíromat, amire szükség van a házasságkötéshez. – mondta csillogó szemmel. – Sajnos most már az ő írásos beleegyezésük is szükséges. De ez nem jelent problémát. Támogatni szokták az ilyesmit. Az egyetlen ellenségünk az idő. Ezért akarta minél előbb megírni a táviratot. Így remélem, hogy…talán három-négy napon belül mindent megküldenek. – furcsa volt mindezt hallani. Amikor mondta Apának, hogy azt szeretné, ha egy hét múlva már a felesége lennék, azt hittem, erős túlzás, amit mond. De most már láttam, hogy bizony minden szavát komolyan gondolja.

- Mennyi időnk van még? – kérdeztem, miközben valamiféle hideg nyugalom szállt meg. James pillái egy pillanatra megrebbentek, mielőtt válaszolt volna.

- Egy hét. Talán néhány nappal több. – válaszolta, én pedig próbáltam leküzdeni a torkomat fojtogató gombócot. Éreztem, hogy megremeg a szájam széle.

- Próbáljunk meg ne gondolni erre. – finoman magamhoz vontam és megcsókoltam az ajkait.- Mostantól minden együtt töltött perc ajándék.