Nyolcadik fejezet - A verseny

Nyolcadik fejezet

A verseny

Mikor Nicholls kapitány válla fölött megláttam a távolban feltűnő laktanyát, hirtelen görcs állt a gyomromba. Addig minden olyan szép volt…szép és nyugalmas. Most viszont tudtam, hogy mi fog következni. Fel kellett készülnöm a megvető tekintetekre és a megjegyzésekre.

- Nyugodjon meg Emily, nincsen egyedül. – mondta halkan Nicholls kapitány, miközben ujjai finoman érintették a kezemet. Észre sem vettem, hogy ujjaim sötét gondolataimra megint görcsösen rándultak össze.

Lassan poroszkáltunk be a kaszárnyába, két őr volt csupán, akik tisztelegtek, Nicholls kapitány pedig fogadta tisztelgésüket. Én biccentettem feléjük, mert másra nem futotta pillanatnyilag a lélekjelenlétemből. A hely kihaltnak tűnt, gondoltam, most mindenki a régi kastély hatalmas kertjében van, vagy pedig a hatalmas étkezőben és az abból – régebben bálteremként használt -  helyiségben. Nem tévedtem. Hirtelen megálltunk, Nicholls kapitány egy könnyed mozdulattal emelte át a lábát Joey feje fölött, karjaimat óvatosan lehajtotta magáról, majd egy pillanattal később csizmája már nagyot csikordult a kemény murván. Széles mosollyal nézett fel rám, miközben én tanácstalanul, pánikba esve kapaszkodtam a nyeregbe.

- Nyugodjon meg Emily. – nevetett kétségbeesésem láttán. Emelje át a lábát…igen, úgy… - navigált, miközben én foggal-körömmel kapaszkodtam minden erre alkalmas dologba és megpróbáltam a szoknyámat illendő módon tartani. – Jól van. – mosolygott, mikor már oldalt ültem, szemben vele és onnan néztem le a szédítő mélységbe. Két kezét felém emelte és várt.

- Tessék??? – néztem rá értetlenül. – Most hogyan jutok le?

- Csússzon le, én majd elkapom. – nevetett.

- Jézusom… - morogtam magam elé, majd minden bátorságomat összeszedve eltoltam magamat a nyeregtől, hogy a földre huppanjak. Közben egy apró sikkantás hagyta el a szájamat. Éreztem a derekamon Nicholls kapitány kezét, én pedig egyensúlyomat elveszítve a vállába kapaszkodtam. Olyan közel voltunk egymáshoz, mint még soha. Mosolyogva nézett rám, ajka csak centikre volt az enyémtől. Éreztem, hogy tovább tart ez a pillanat, mint ameddig tartania kellene.

- Na végre James, hogy megérkeztél! – szólalt meg egy tiszt a hátunk mögött. Ekkor vettem észre, hogy érkezésünk jó néhány embert kicsődített a teremből, akik most érdeklődve és összesúgva figyelték kettősünket. Távolabb léptem Nicholls kapitánytól és lesütöttem a szememet.

- Igen, megérkeztünk. – nézett kissé fagyosan a tisztre Nicholls kapitány.

- Helyes! Már csak téged vártunk! Akkor kezdődhet is a verseny! – dörzsölte össze tenyerét a tiszt.

- Akkor még egy kicsit kénytelen lesz várni Stewart százados. Miss Richardson igen fáradt, ugyanis sajnálatos módon egyik kocsira sem fért fel. – mérte végig rideg pillantással a tömeget. – Bizonyára jól esne neki egy kis frissítő és néhány perc pihenés. – fejezte be ellentmondást nem tűrő hangon. Stewart százados rezzenéstelen arccal hallgatta végig, mögötte elhalkult a nép és lélegzet visszafojtva várta a fejleményeket.

- Jól van James. Fél óra múlva a gyakorló téren. – mondta, majd a karját nyújtotta az egyik hölgynek, biccentett Nicholls kapitány felé és a többiekkel együtt elvonult.

- Perkins! – szólt határozott hangon a kapitány, mire megjelent az említett személy. – Kérem, itassa meg Joeyt és adjon neki egy kis zabot. – adta ki az utasítást, majd mielőtt Perkins elvitte volna, még megveregette a ló nyakát. – Fél óra múlva álljon készen. – mondta még végül, majd Perkins elvezette Joeyt. Én még mindig megkövülten álltam az elmúlt percben történtektől. Nicholls kapitány egy nagyot sóhajtott, majd felém fordult. Arca ég mindig feldúlt volt.

- Elnézést ezért a jelenetért. – lépett hozzám. – Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy csak úgy ott hagyták. – szinte hallottam, ahogyan a fogát csikorgatja. – Jaimie tapintatlansága pedig…mintha nem tudná, miért, kiért mentem el. Jön ezzel a hülye versennyel. – láttam, hogy egyre jobban bele lovallja magát a felesleges haragba.

- Kapitány… - mondtam nevetve. – Ugye tudja hogy most pont olyan, mint egy durcás, puffogó kisgyerek? – tekintete most tényleg olyan volt, mint egy gyereké. – Inkább menjünk be és tényleg igyunk valamit. Nagyon szomjas vagyok. – mondtam és ez tényleg így is volt. – Már csak huszonöt percünk van és még pihennünk is kell, mert megígérte, hogy megnyerjük azt a versenyt. – próbáltam újra jó kedvre deríteni.

- Igaz, elnézést Emily. – mosolygott rám. – Szabad a karját, Hölgyem? – nyújtotta a sajátját, én pedig egy félénk mosoly kíséretében belé karoltam. Mikor beléptünk hirtelen csend ereszkedett a teremre. Megfagyott a levegő. Mindketten érzékeltük ezt. Egy pillanatra pánikba estem a bíráló tekintetek kereszttüzében egy lépést hátráltam, karom megfeszült Nicholls kapitány karján. Ő érezte riadalmamat, kezét a kézfejemre csúsztatta.

- Mit inna, Emily? – állt elém, kék szemei gyengéden mélyedtek az enyémekbe. Eltakarta előlem a sok gonosz, vádló tekintetet. Csak ő létezett.

- Én…én talán…egy limonádét, ha van. – hebegtem, a következő pillanatban pedig Nicholls kapitány már ott is termett két pohár frissítővel és egy szabad asztalhoz kalauzolt. Egy úriemberhez méltóan kihúzta nekem a széket, én pedig helyet foglaltam. Nehéz volt nem észrevenni, hogy mindenki minket figyel.

- Ne foglalkozzon velük. – húzta közelebb a széket Nicholls kapitány. – Ne hagyja, hogy elrontsák ezt a napot. – mosolygott rám, én pedig egy nagyot kortyoltam a limonádéból. Isteni volt.

Tudtam jól, hogy ez vár itt rám. De nem ezért jöttem. Azért vagyok itt, hogy együtt lehessek Nicholls kapitánnyal. Aki hisz nekem…aki hisz bennem…aki értem jött, mikor mindenki más elhagyott. És most is csillogó szemekkel néz rám. Most nem létezhet más, csak ő…

- És…hogy is van ez a verseny dolog? – néztem a szemébe, ő pedig felnevetett…és onnantól kezdve megszűnt a világ körülöttünk.

- Vajon pihent eleget? – simogattam meg Joeyt, mikor ott álltunk a rajt előtt.

- Ne féltse Emily! – mosolygott rám Nicholls kapitány, miközben ő is megpaskolta a ló nyakát. – Joeyt kemény fából faragták! Erős és kitartó! – mondta büszkén, majd egy mozdulattal a nyeregben termett.

- Nem…nem veszélyes ez? – néztem végig a lovasok sorfalán és a távolban lévő célon.

- Ugyan mi lenne ezen veszélyes? – kérdezte nevetve, majd kihúzta kardját a hüvelyéből.

- Nem is tudom… - néztem végig a pengén. – Nagyon beborult. Lehet, hogy esni fog.

- Mindjárt kezdődik. – mondta izgatottan. – Elkérhetném a kendőjét, kisasszony? – mosolygott rám. Első pillanatban nem értettem, aztán láttam, hogy minden lány valami kabalát ad a lovagjának. Pirulva vettem le a kék alapon piros pöttyös kendőt a nyakamból és a kard markolatára kötöttem.

- Köszönöm. – mosolygott rám.

- Sok szerencsét. – mosolyogtam vissza, bátortalanul, majd a startvonal mögé húzódtam, távol a többi embertől és a lovasoktól. A falusiak egy csoportba verődve drukkoltak, míg én külön húzódtam, de ez egyáltalán nem zavart.

Eldördült a startpisztoly. A lovasok veszett iramban indultak rohamra a kincsért, ami a célban várt rájuk, és amit mindnyájan meg akartak szerezni, hogy aztán a hölgyüknek adhassák és kivívhassák vele társaik megbecsülését. A többiek hangosan drukkoltak kiáltoztak, sikongattak, míg én feszülten figyeltem azt az egyetlen lovast, aki érdekelt. Tekintetemmel végig követtem, nem is pislogtam.

A pálya felénél már csak ő és Stewart százados volt versenyben a hőn áhított díjért. A százados hatalmas, fekete lova sokáig fejhosszal, vezetett, ám Joey az utolsó pillanatban egy fantasztikus hajrával rávert. Hangosan felsikoltottam, amikor láttam Nicholls kapitány kardján végig csúszni a koszorút. Éreztem magamon az emberek tekintetét, de egyáltalán nem érdekelt. Joey tajtékosan, nagyokat fújtatva közeledett felém, hátán pedig gazdájával, akinek fülig ért a szája.

- Gratulálok Kapitány! – mondtam nevetve, majd Joeyt is megsimogattam.

- Én köszönöm a zálogot, Hölgyem! – mutatott a kendőmre. – És itt van az enyém. – nyújtotta felém a kék selyemszalaggal körbefont koszorút. Boldogan, könnybe lábadt szemmel vettem át a kincset. Mert valóban az volt.

Ekkor hirtelen eleredt az eső. A lányok sikoltozva rohantak a laktanya felé, a katonák pedig szerteszéledtek, hogy biztonságba helyezzék lovaikat az istállókban. Sem embernek, sem pedig állatnak nem jött volna most jókor egy kiadós tüdőgyulladás.

- Jöjjön Emily! – szállt le Joeyról és fogott kézen Nicholls kapitány, még mielőtt észbe kaphattam volna. Miközben az egyik istálló felé futottunk, rám tette tányérsapkáját, hogy legalább a fejem úgy-ahogy száraz maradjon. Egyre sűrűbben és nagyobb cseppekben esett, én pedig sikongatva nevettem, amikor a hideg eső becsurgott a ruhám nyakánál.

Végre elértük az istállót, Nicholls kapitány pedig kinyitotta az ajtaját, amin előbb én, majd Joey kocogott be. Ő utolsóként zárta a sort. Gyorsan a helyére vezette a lovat, majd szárítgatni kezdte.

- Nagyon megázott? – kérdezte.

- Nem veszélyes. Aki falun él, gyakran megázik. – nevettem. – Ne aggódjon, ez csak egy nyári zápor. Néhány perc és már nyoma sem lesz. – leskelődtem az ajtó mögül. – Még jó, hogy nem a verseny közben szakadt le az ég! – fordultam Joey boxa felé, de ő már nem ott volt, hanem alig egy lépésre állt tőlem. Kedvesen mosolygott rám, tekintete zavarba hozott. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig rajtam van a sapkája, igen csálé módon, amit ideje lenne visszaszolgáltatnom.

- Hopp, elnézést. – kaptam le gyorsan a fejemről a tiszti fejre valót. – Köszönöm kapitány. – nyújtottam felé, mire még közelebb lépett és úgy fogta meg a kalapot, hogy közben az én kezemet is megérintette.

- Mit kell még tennem ahhoz, hogy végre Jamesnek szólíts? – kérdezte közvetlen hangra váltva, szeméből hihetetlen gyengédség sugárzott felém. Megkövülten álltam, képtelen voltam megszólalni. Elvette kezemből a kalapot, majd a boksz gerendájára akasztotta anélkül, hogy tekintete egy pillanatra is elengedte volna az enyémet. Közelebb lépett, majd lassan, mintha egy félénk kisállatot simogatna meg, az arcomra tette a kezét. Éreztem, hogy esőtől átfázott tenyerében milyen forró az én forrón égő arcom. Ujjával finoman simogatta az arcomat, miközben ajkai egyre közelebb kerültek az enyémekhez.

Aztán az agyamban hirtelen felhangzott egy vészcsengő.

- Nem! – kiáltottam, majd hátra léptem. Egy hatalmas pofon csattant Nicholls kapitány arcán. – Hogy merészeli? – kérdeztem magamon kívül. – Ezért átkoztak el! Ezért közösítettek ki! Azt hitte, hogy ilyen könnyen megkaphat? Hát ezért volt az egész? – éreztem, hogy szememet elfutják a könnyek.

- Emily, kérlek…én nem…félre érted! – próbált magyarázkodni a kapitány, de én nem engedtem.

- Ó nem, értek én mindent. – mondtam keserűen. – Csak azt hittem, hogy Maga más. De tévedtem. – néztem végig rajta sáros csizmájától a lángban égő arcáig, amin még mindig rajtam volt ujjaim nyoma. – Köszönöm az újabb leckét. – mondtam még végül, majd kiszaladtam az istálló ajtaján.

- Képzeld csak, miközben a régi időkről beszélgettünk az én Peter barátommal, beállított a kisebbik lánya. – éreztem, hogy megáll a kezemben a pohár. Láttam az ünnepségen Jennyt, tudtam jól, hogy minden bizonnyal ő is látott engem. Egy jeges kéz ereszkedett le a gyomromba. – A kaszárnyában rendezett ünnepségről beszélt. És valami nagyon furcsát mesélt. – éreztem Apám hangjában a visszafojtott haragot.

- Igen? – kérdezte Anyám idegesen. – Mit…mit mesélt?

- Hát bizony azt mesélte, hogy a mi Emilynk ott enyelgett az egyik kapitánnyal a mai ünnepségen. Na persze én mondtam neki, hogy ez lehetetlen. Biztosan csak a szeme káprázott. Igaz, Emily? – kérdezte tőlem. Hangján éreztem a rejtett agressziót. Egy pillanatra behunytam a szememet, megpróbáltam erőt venni magamon, majd egy nagy levegőt vettem és felé fordultam.

- Nem enyelegtem senkivel. Nicholls kapitány meghívott, én pedig elmentem. Jól éreztem magamat, mint bárki más. – hangzott a dacos válasz. Apám egy óriási levegőt vett, majd felállt az asztal mellől.

- Úgy… - lépett hozzám közelebb. – Pedig azt pletykálják, hogy a szeretője vagy. – Láttam, hogy szemei vérben forognak és a fogait csikorgatja. – Hát már megint nem bírtál a véreddel? – fogta meg a karomat olyan erővel, hogy felsikoltottam.

- Colin, ne! – sikkantott közbe Anyám.

- Te ne avatkozz bele! – dörrent rá Apám. – Mikor tudtál találkozni vele? Mikor lettél a szeretője? – Fordult vissza hozzám és rázott meg a karomnál fogva.

- Nem vagyok a szeretője! – kiáltottam az arcába, mire ő péklapát tenyerével egy akkora pofont adott nekem, hogy a padlóra estem.

- Hányszor mondtam már, hogy nem mehetsz sehova? Hogy nem beszélhetsz senkivel? – bőgte, mint egy oroszlán.

- Nekem is jogom van az élethez, ahogy mindenki másnak! – kiáltottam vissza sírva az arcomat fogva. – Semmi bűnt nem követtem el!

- Még hogy nem… - nevetett fel Apám idegesen. – Semmi baj, akkor újra átvesszük a leckét. – szemében erőszakos fény villant meg. Én pedig már tudtam jól, hogy mi következik. Négy éve, amikor a pokoljárásom elkezdődött, Apám sokszor megvert, amikor még nem tudott belenyugodni a szégyenbe, amit a fejére hoztam és én sem tudtam beleszokni abba a börtönbe, amibe bele kényszerített. Volt olyan, hogy napokig a házból sem tudtam kimenni egy-egy verés után. Ám ezek az idők elmúltak. Az ellenállásom alább hagyott. Sikerült megtörnie a lelkemet. Egészen eddig…

- Anya menj ki! – kiáltottam neki oda, még mielőtt még durvábbra fordultak volna a dolgok.

- Colin, kérlek… - próbálkozott újra, immár sírva, de ő is jól tudta, hogy Apámat ilyenkor semmi nem hatja meg. Rá soha nem emelt kezet, tisztelte és szerette őt, de velem kapcsolatban nem ismert irgalmat.

- Anya, menj már! – kiáltottam újra. Soha nem hagytam, hogy végig nézze, ahogy Apám megver. Legalább ő ne szenvedjen…Zokogva futott ki a házból, én pedig remény nélkül, sajgó arccal vártam az elkerülhetetlent. Becsuktam a szememet, és egy kék szempárra próbáltam gondolni…