Harmadik fejezet - Tilosban járni

Harmadik fejezet

Tilosban járni

Az elkövetkezendő napokban Apám folyamatosan otthon volt, engem pedig sem a faluba, sem pedig másik tanyára nem küldtek el ezért vagy azért, hogy útközben meglátogathassam a kedvenc helyemet, így legalább egy hangyányi esélyem legyen arra, hogy összefuthassak Nicholls kapitánnyal.

Bármennyire is tagadni akartam magam előtt, nagyon élveztem a társaságát. Jó volt egy olyan értelmes, kedves emberrel beszélgetni, aki nem ebben a faluban élte eddig az életét, aki nem fordította el undorodva a fejét, ha meglátott és nem ítélt el.

Soha nem hittem volna, hogy egy vadidegen emberrel beszélgetni ilyen felszabadító lehet. Azt hiszem, Nicholls kapitány is valahogy így érezhette. A házimunka unalmas óráiban próbáltam bele élni magamat az ő helyzetébe. Annyira fiatal volt, talán egy korú velem, mégis olyan megpróbáltatások előtt állt, amelyeket talán még ő maga sem tud elképzelni. Fiatal kora ellenére tiszt volt, ami arra utalt, hogy jó családból való, de ha így van, nem tudtam megérteni, miért nem marad távol addig a háborútól, ameddig csak lehet?

Az döbbentett meg vele kapcsolatban a legjobban, hogy nem félt bevallani, milyen őszinte rettegés van benne a háborútól. Ez őszintén meglepett. A férfiak amióta csak világ a világ, mindig azt bizonygatták, hogy mennyire bátrak és erősek. De ő más volt.

Kívülről egy magabiztos, kemény bár melegszívű tiszt látszatát keltette, de belül egy riadt gyerek volt. Egy gyerek, aki nem meri elmondani a szüleinek, hogy valami rosszat csinált, inkább keres egy hozzá hasonlót, akinek megvallhatja bűnét.

Mire végeztem a ház kitakarításával, már egészen biztos voltam bene, hogy elmélkedésemmel nem kicsit rugaszkodtam el a realitások talajáról, de Nicholls kapitány személye valahogy újabb és újabb találgatásokra sarkallt.

Teltek a napok és nekem semmi esélyem sem volt arra, hogy akár néhány percre elszabadulhatnék Apám árgus tekintete elől. Ahogy jobban bele gondoltam, szinte biztos voltam benne, hogy Nicholls kapitány már el is felejtette a találkozásunkat, és ez még a jobbik eset volt. Megőrültem a gondolattól, hogy talán néhány kedves ember gyorstalpalót tartott neki az élettörténetemből. Valamiért óriási keserűséget éreztem a gondolatra, hogy egy romlott nőnek tartson. „Kisasszony” csendült fel fülemben a hangja, amikor bemutatkozott. Keserűen elmosolyodtam, miközben a piszkos felmosó vizet cipeltem ki az udvarra. „Soha senki nem szólított Kisasszonynak.”

Ismét eljött a péntek, én pedig most egy jóval tekintélyesebb bevásárló listával indultam neki a falunak. A tükör előtt állva be kellett, hogy valljam magamnak, most nem jelent számomra akkora megpróbáltatást lemenni az egyébként gyűlölt helyre, mint általában. A megalázó bevásárlás most új lehetőséget nyitott a számomra, hogy láthassam a kapitányt. Csak remélni tudtam, ha tényleg így lesz, eszébe jut majd, amit tőle kértem és nem köszön nekem. „Már ha még egyáltalán egy pillantásra is méltat…” Ötlött fel bennem a gondolat ismét.

Az utált, szoros kontyba kényszerítettem a hajamat, majd még egyszer a tükörbe néztem. Évek óta először csillant meg szememben az élet szikrája.

Szokás szerint szemlesütve léptem be a főutcán a faluba, ahol már korán reggel nyüzsgött a jónép. Gyorsan közlekedtem, egészen a piacig, de titkon lopva felnéztem. Reménykedve nyugtáztam, hogy egyenruhások is elvegyültek a falubeliek között szép számmal, ám szemem csak azt az egy embert nem találta, aki keresett.

A piacra érve percekig csak céltalanul lézengtem, az agyam teljesen máshol járt. Teljesen kiment a fejemből a bevásárló lista, nem találtam a jól bejáratott árusokat…Csak az járt a fejemben, hogy minden reményem szertefoszlott, mert Nicholls kapitány ma nem jött el a faluba. „Talán direkt nem jár ma erre…mert tudja, hogy én itt leszek.” árasztottak el a negatív gondolatok. A végén már egészen bizonyos voltam benne, hogy a hírem végül utolért engem, ő pedig még csak a lehetőségétől is iszonyodik, hogy újra szóba álljon velem.

Egy pillanatra megálltam a piac egyik nyugodtabb sarkában, majd vettem néhány nagy levegőt. Agyam kissé kitisztult, elővettem zsebemből a bevásárló listát, majd végig olvastam. Keserűen néztem végig a piac forgatagán és felkészítettem magamat az újabb szúrós tekintetekre. Megpróbáltam magam elé idézni azt a kék szempárt, amelyet hiába kerestem.

’Majd egy órával később, két dugig megpakolt, óriási kosárral indultam hazafelé, a tempón nem keveset lassítva. Az ajkamba haraptam, miközben lassan haladtam előre. Csak néha fordult elő, hogy ilyen sok mindent kellett haza cipelnem, de ezeket az alkalmakat szívből utáltam. Sajgott a vállam és a karom, az ormótlan kosarak minduntalan a vádlimhoz ütődtek és még a vastag szoknyán keresztül is erős fájdalmat okoztak. Ilyenkor napokig lila-zöld foltos voltam. Persze ez is a büntetésem része volt.

Igyekeztem egyenletesen lélegezni, megtartani a tempót, de éreztem, hogy gyorsan fáradok. De minél előbb ki akartam jutni a faluból. Hazafelé többször is megpihenhetek még, de most nem. A földet néztem és a macskaköveket számoltam. Éreztem, hogy a homlokomon az erőlködéstől finoman kiütközik a veríték, a karjaim remegni kezdenek. Összeszorítottam a fogamat. Egy pillanatra felnéztem, hogy még milyen messze van a falu vége…és akkor megláttam. Gépiesen tovább haladtam, de közben őt figyeltem. Éppen az egyik tiszttársával folytatott elmélyült beszélgetést, aztán mintha megérezte volna a tekintetemet, társa válla fölött rám nézett. Éreztem, hogy rémült arcot vágok, miközben lépteim meggyorsultak. Hátra fordultam, hogy lássam a reakcióját. Nicholls kapitány alig láthatóan köszönésképpen ujját a tányérsapkájához húzta, szája sarkában apró mosoly jelent meg. Óriási szikla gördült le a szívemről. A következő pillanatban azonban megtörtént a katasztrófa.

Mivel hátra néztem, nem láthattam a kocsmából kiszédelgő Norman Phillipset, aki úgy lökött fel, mintha csak egy játék baba lennék. Elterültem a földön, kosaraim felborultak, tartalmuk pedig ezerfelé gurult.

- A franc essen beléd, némber! – ordította Norman, mikor ő is tántorogva kapaszkodott meg a falban! – Hát nem tudsz vigyázni! Most is csak azon jár az eszed, hogy kivel bújjál ágyba! – nevetett fel disznó módon, ám a közvetkező pillanatban a torkára fagyott a szó.

- Azonnal kérjen bocsánatot a Hölgytől! – termett ott szinte a semmiből Nicholls kapitány, egyik kezével a falnak nyomta a meglepett arcot vágó Normant.

- Én ugyan nem látok itt Hölgyet! – válaszolta Phillips, majd undorodva végig mért. – Így jár az, akinek mindig csak a férfiakon jár az esze! – mutatott rám.

- Azt mondtam, hogy kérjen bocsánatot a Hölgytől! – Nicholls kapitány nem emelte fel a hangját, de szemei jéghideg fénnyel villantak meg, fogait összeszorította.

- Kapitány, kérem ne… - próbáltam közbe avatkozni.

- Mi az, talán már neked is megvolt? – nevetett Norman az alkoholtól mámorosan a kapitány arcába. Éreztem, hogy arcomból kifut a vér.

- Nem mondom többször! – Nicholls kapitány hangja immár zengett, többek figyelmét is ránk vonta. Nem alkalmazott erőszakot, nem ütötte meg, elég volt hangjának jéghideg csengése és szemének dühös villanása ahhoz, hogy Phillips feladja.

- Elnézést…”Hölgyem”. – nyomta meg ironikusan a második szót, majd egy megvető morgás kíséretében távozott.

Mikor végre véget ért a kínos jelenet, az utcán térdelve próbáltam összeszedni mindkét kosár tartalmát. Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy az eddig bámészkodó emberek inkább tovább állnak. A következő pillanatban Nicholls Kapitány guggolt le mellém és ő is bőszen szedegette össze a szétgurult gyümölcsöt és zöldséget.

- Ne… - suttogtam, hogy csak ő hallja. – Ezt az egészet nem szabadott volna. – fel sem néztem, nehogy feltűnjön valakinek, hogy beszélek hozzá.

- Azt hittem, csak köszönnöm nem szabad. – mondta komolyan, bár azt hiszem, vicces megjegyzésnek szánta, ám hangjába még nem költözött vissza a béke.

- Én komolyan beszélek. Nem akarom, hogy rossz hírbe keveredjen. – próbáltam minél gyorsabban összeszedni a kosár tartalmát. A kapitány viszont nem igyekezett annyira.

- Ugye nem gondolta, hogy annyiban hagyom majd, amit az a férfi művelt? – éreztem, hogy engem néz, miközben néhány darab körtét rakott bele a kosárba. Nem válaszoltam. Néhány másodpercnyi szünet következett. – Vártam Önre, de nem jött. – mondta halkan, hangja megenyhült. – Vagy csak elkerültük egymást?

- Nem tudtam menni. – suttogtam. – Apám egész héten otthon volt.

- Ma délután? – kérdezte minden átvezetés nélkül. Megráztam a fejemet, de még mindig nem néztem rá.

- Kizárt. Megint otthon fog ülni.

- Szerintem el fog tudni jönni. – akaratlanul is az arcára kaptam a tekintetemet. Nem értettem ezt a megjegyzést. Felállt, majd a kezét nyújtotta. Egy pillanatig tétovázva néztem körbe, majd elfogadtam és felsegített. – Várni fogom. – hajtotta meg a fejét, majd katonásan távozott.

- Veled meg mi történt? – nézett végig Édesanyám a koszos szoknyámon, amely egy helyen ki is szakadt.

- Sajnálom, útközben elestem. – vontam meg a vállamat. – Nagyon nehezek voltak a kosarak. Alig bírtam velük.

- Jaj, mondtam Apádnak, hogy néhány dolgot most ő is elhozhatna…de hajthatatlan volt. – jött oda hozzám és megsimogatta a fejemet. – Te jól vagy?

- Persze, kutya bajom. – tettem le elé a két kosarat. – Elmegyek és átöltözöm. – mondtam, majd a szobám felé indultam.

- Azért van számodra egy jó hírem. – szólt utána Anyám. – Apádat délutánra elhívták a kaszárnyába, hogy nézzen meg néhány lovat. Állítólag a saját kovácsuk már nem bírja az iramot. – mosolygott rám. – Egész délután oda lesz, csak estére jön haza. Van egy kis szabad időd.

Éreztem, ahogyan a boldogság végig áramlik a testemben. Most már értettem, hogy mire célzott Nicholls kapitány. Ő már akkor tudta, hogy Apám náluk fog vendégeskedni a délután folyamán. „De vajon ő gondoskodott erről?” Kérdeztem magamtól, ám a válaszon nem rágódtam sokáig. Futottam egészen a szobámig, hogy minél előbb új ruhát vehessek. Már csak délutánig kellett várnom…

Tudtam, hogy tilosban járok. Hogy olyan dolgot készülök tenni, ami ellenkezik minden paranccsal és szabállyal, ami szerint az utóbbi években élnek kellett. De nem érdekelt.

Nicholls Kapitány várt rám. Más pedig nem számított.

Második fejezet - Váratlan találkozás

Második fejezet

Váratlan találkozás

Apám a napot az egyik barátjánál töltötte, így kaptam néhány órányi kimenőt Édesanyámtól, ami óriási ajándéknak számított.

Gyorsan elrohantam Elisabethék házához, elbújtam egy fa mögé, majd apró kavicsokkal dobálni kezdtem az ablakát. Amikor még a harmadik kavics koppanása utána sem érkezett semmi válasz, már kezdtem feladni a reményt. Ám mielőtt egyedül tovább indultam volna, lassan kinyílt az ablak és Bess mosolygó arca jelent meg mögötte. Kézjelekkel kommunikálva mutogattam el neki, hogy a szokott helyünkön várom, ha éppen ráér, ő pedig lelkesen mutatta vissza az „oké” jelet.

Tökéletes napnak ígérkezett. Bess-szel gyerekkorunk óta barátnők voltunk és pontosan egyidősek. Ő volt az egyetlen barátnőm, aki nem fordult el tőlem, mikor minden más ember megvetett és ujjal mutogatott rám. Persze ezt a szülei nem nézték jó szemmel. Egy rossz életű lánnyal tilos barátkozni, hiszen madarat tolláról, embert barátjáról…Tiltották tőlem Bess-t, csak nagy titokban találkozhattunk, ha éppen mindketten szabadok voltunk, ami ritkaság számba ment. Volt olyan hónap, hogy csak egyszer tudtunk találkozni, valamikor csak percekre, hogy megölelhessük egymást. Az ő barátsága az életet jelentette a számomra. Az utolsó szalmaszál volt, ami még a régi életemhez kötött. Ő volt az egyetlen ember, aki ugyanolyannak látott, mint amilyen négy évvel ezelőtt voltam.

- Szia Emy! – ölelt magához szorosan, mikor végre ő is megérkezett a szokott helyünkhöz. Az egyik mező szélén húzódott egy kőből épült fal, alig egy méter magas, ami elrejtett minket a kíváncsi szemek elől, és a néha igen hűvös északi széltől. Valamikor minden bizonnyal egy ház fala lehetett, de ebben már nem voltam biztos. – Hogyhogy el tudtál szabadulni? – kérdezte.

- Apám átment az egyik barátjához. – magyaráztam, miközben egy nagyot haraptam az almába, amiből hoztam még magammal egy párat, úgyhogy azonnal Bess kezébe is nyomtam egyet.

- Na, ez jó hír! Akkor legalább tudunk egy kicsit beszélgetni! – ült le mellém, hátát a falnak döntve, majd ő is becsukott szemmel sütkérezett a napon. – Láttad a faluban a katonákat? – kérdezte hirtelen, minden felvezetés nélkül.

- Igen, ne is mond! – sóhajtottam nagyot. – Ted Narracott eladta nekik Joeyt, szegény Albert azóta nem találja a helyét. – Már majdnem egy hét telt el azóta, hogy Joey új gazdájához került, de szegény fiú nem tudta magát túltenni a veszteségen. Néhány napja átsétáltam hozzájuk titokban, hogy megnézzem, hogy viseli, de siralmas látvány fogadott. Albert teljesen magába volt zuhanva.

- Úúú…erről nem is tudtam! – nézett rám Bess elkerekedett szemekkel. – Tényleg Joey volt a mindene. – megrázta a fejét. – És minek kell nekik az a ló? – kérdezte, majd egy nagyot harapott az almába. – Málhásnak?

- Nem, azt nem hiszem. – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszem, hogy a lovasságnak kell. Egy tiszt vette meg, szerintem az ő lova lesz.

- Tényleg? – nézett rám kíváncsian Bess. – Beszéltél is vele? Hogy hívják?

- Csak Albert miatt álltam vele szóba, mert nagyon kellemetlen helyzetet produkált. Annyit tudok, hogy Nicholls századosnak hívják.

- És? Milyen volt? Fiatal? Öreg? Helyes? Vagy inkább csúnya? – bombázott egy csomó kérdéssel.

- Jézusom Bess, azt hiszed, hogy én figyeltem egyáltalán ilyesmire? Igyekeztem olyan gyorsan kereket oldani, ahogy csak lehetett. Hiszen tudhatnád…két szót sem váltottunk, de már a fél falu úgy méregetett, mintha ajánlatot tettem volna neki. – dobtam el jó messzire az almacsutkát.

- Jól van már, ne haragudj. – simogatta meg a karomat, majd a vállamra hajtotta a fejét. – Csak azért kérdeztem, mert olyasmit rebesgetnek, hogy a kaszárnyában a katonaság rendezni fog egy ünnepséget, amolyan…háború előtti ünnepséget, vagy búcsúztatót a katonáknak, ahová meghívják a környező falu lakosait. És állítólag a tisztek és közlegények személyesen is meghívhatnak egy-egy Hölgyet. – kuncogott izgatottan.

- Tényleg? Én erről most hallok először. – néztem rá meglepetten. – Na nem mintha engem érintene. Apám akkor sem engedne el, ha ő és Anya is eljönnének velem, mint Garde Dame-ok. – sóhajtottam nagyot.

- Ez olyan igazságtalan! – szabadult meg Beth is az almája maradékától. – Neked is pontosan annyi jogod van szórakozni, mint bárki másnak! Nem öltél embert! Olyan…olyan nevetséges ez az egész! – puffogott Bess.

- Igen, az. – adtam neki igazat. – Nekem valahogy még sincs kedvem nevetni. – mondtam színtelen hangon. – De remélem, hogy te majd jól fogod érezni magadat és elmeséled, hogy milyen volt! – néztem rá, mosolyt erőltetve az arcomra.

- Abban biztos lehetsz! Én mindenképpen ott leszek! Remélem, hogy elhív egy csinos baka! – lelkendezett.

- Na de Bess! Úgy tudom, hogy komoly udvarlóval rendelkezel! – pirítottam rá.

- Jól van, jól van…de ha egyszer egy háborúba induló kéri meg az embert, hogy kísérje el egy mulatságra, akkor hazafias kötelessége eleget tenni ennek a kérésének, nem igaz? – kuncogott, majd megölelt. – Ne haragudj, de mennem kell. Még segítenem kell Anyámnak, azt mondtam neki, hogy csak a szomszédba ugrok át. – állt fel nehéz szívvel. – Nagyon vigyázz magadra! Remélem nemsokára újra látjuk egymást!

- Én is Bess. – mondtam neki szomorkás mosollyal. – Vigyázz magadra és majd mesélj! – intettem neki búcsút, majd addig néztem virágos mintás ruhás sziluettjét, amíg akkor nem lett, mint egy kis hangya.

Még adtam magamnak egy órát. Hátra döntöttem a fejemet, neki falnak, miközben élveztem a napsütést, a gyenge szellő suhogását és a tücskök ciripelését. Kibontottam hullámos, gesztenyeszín hajamat, amelyet – Apám elvárásai szerint – szoros kontyban hordtam, amitől legalább tíz évvel idősebbnek látszottam. Szívesebben fontam volna csak be, hogy a hátamat verdesse, de ő ezt is túlságosan kihívónak találta. Csak ilyenkor engedhettem meg magamnak ezt a szabadságot. Mert EZ jelentette számomra a szabadságot. A hajam kibontva zuhant a vállamra és a hátamra, a langyos szellő bele-bele kapott, én pedig egy kicsit úgy éreztem, hogy végre élek. Hogy nem köt gúsba senki és semmi.

Mélyeket lélegeztem, beszívtam a föld- és a fű friss illatát. Aztán hirtelen furcsa hangra lettem figyelmes. Ütemes dobogást hallottam a hátam mögül, először nem is tudtam behatárolni, pontosan mi az. Kinyitottam a szememet és füleltem. Akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy egy ló- és lovasa száguld felém. Megfordultam a fal mögött, majd óvatosan kinéztem. Ezt szerencsétlenségemre pontosan abban a pillanatban tettem, amikor a lovas átugratott az egy méteres fal fölött, éppen csak elvétve a fejemet, ám a ló patája lesodort egy tégla darabot, amely óriási sebességgel vágódott a homlokomnak. Hallottam, ahogyan felsikoltok.

Elterültem a földön, néhány másodperccel később tudtam csak megmozdulni és azonnal a homlokomhoz kaptam, amely erősen sajgott. Éreztem, hogy ujjaim véresek lesznek.

- A francba… - káromkodtam, miközben már azon járt a fejem, hogy miként magyarázom majd ezt ki Apámnál.

- Jézusom, jól van? – hallottam a mély, izgatott hangot, majd erős karok emeltek fel a földről. Hajam az arcomba lógott, időbe telt, mire sikerült a szélfútta tincseket hátra simítanom. Akkor tudatosult csak bennem, hogy ki volt a merénylőm.

- Maga? – néztem rá zavartan, miközben erősen szédültem. Ő értetlenül nézett rám, kerestem arcán a felismerés halvány szikráját, de nem igazán találtam. Tudtam, hogy most egészen másképpen nézhetek ki, mint ott, a falu főterén, ahol szorosan összefogott hajjal próbáltam Albert lelkére beszélni.

Ekkor Joey furakodott oda közénk, mély hangon gurgulázva tolta oda hozzám az orrát, mintha csak bocsánatot kért volna sebért, amit nem szándékosan okozott.

- Igazán kedves tőled Joey… - simogattam meg az orrát. – Tudtam, hogy egyszer még az életemre fogsz törni.

- Ó, most már emlékszem! Ön Albert barátja, igaz? – csillant meg szemében a felismerés. – Elnézést kérek, hogy nem ismertem fel azonnal, Miss… - tudtam jól, hogy nem húzhatom tovább. Be kell neki mutatkoznom.

- Emily…Emily Richardson. – mondtam ki a nevemet. Ő kedvesen rám mosolygott, majd segített felülnöm.

- Jól van, Miss Richardson? – kérdezte, miközben a zsebkendőmmel próbáltam vérző homlokomat törölgetni.

- Igen, semmi baj. – válaszoltam, majd megpróbáltam felállni, de közben megtántorodtam. Nicholls százados elkapta a derekamat, hogy el ne essek.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha még leülne egy kicsit! – mondta aggodalommal a hangjában.

- Engedjen el! – toltam el magamtól a kezét. – Semmi bajom. – mondtam, de azért leültem.

- Engedje meg, hogy elvigyem orvoshoz. – ajánlkozott.

- Nem kell, semmi bajom. – utasítottam vissza.

- Akkor haza kísérem, jó? Nehogy útközben rosszul legyen, vagy…

- NEM! – ellenkeztem körmöm szakadtáig. Felrémlett előttem a kép, ahogyan Apám azt látja az ablakból, hogy egy katona támogat haza a mezőn keresztül. Még a hideg is kirázott a gondolatra. Nicholls kapitány szemébe nézve viszont rossz érzésem támadt. – Elnézést… - kértem bocsánatot. – Nagyon kedves Öntől, hogy fölajánlotta, de…de nem szabad, hogy együtt lássanak minket. – buktak ki belőlem a szavak. Más esetben soha nem mondtam volna ezt, de most sajgott a fejem és forgott körülöttem a világ.

- Miért? – nézett rám értetlenül. – Miért baj az, ha haza kísérem?

- Nos, erről kérjen bővebb felvilágosítást bárkitől a faluban. Minden bizonnyal roppant készségesek lesznek! – nevettem keserűen, miközben egy hang a fejemben azt harsogta, hogy „Megőrültél? Miket beszélsz itt össze?”

- Nem…nem igazán értem, hogy mire gondol. Szerintem jó nagy ütést kaphatott a fejére. – vizsgálta meg immár ő is a sebemet. – Ha nem engedi, hogy haza kísérjem, legalább maradjon még itt egy kicsit, amíg jobban lesz. – kérlelt.

- Jól van. – egyeztem bele, főképpen azért, mert tényleg nem voltam jól. Becsuktam a szememet, hátha úgy kevésbé forog majd a világ. Néhány másodperc múlva Joey orrát éreztem a tenyeremen. – Érzed az alma illatot, igaz? – kérdeztem tőle mosolyogva. – Szerencséd van! – mondtam neki, majd kivettem a táskámból egy szép példányt és oda adtam neki, ő pedig boldogan lépdelt el a zsákmánnyal. Éreztem, hogy még egy alma lapul a táskám mélyén. – Kér egyet, Kapitány? – kérdeztem, miközben felé tartottam az almát. Ő elmosolyodott, udvariasan megköszönte, majd elkezdte enni.

- Megkérdezhetem, hogy miért üldögélt itt? – nézett rám néhány pillanat múlva félénken. Meglepett az a félszegség, ahogyan társalgást próbált kezdeményezni. A katonákról mindig azt hittem, hogy nagyszájú, bunkó banda.

- Szeretek itt lenni. Ez a kedvenc helyem. Ide bújok el a gondolataimmal…ha egyedül szeretnék lenni.

- Értem. – bólintott. – Sajnálom, hogy megzavartam. És azt is, hogy megsérült.

- Ne sajnálja! – legyintettem a kezemmel. – Gondolom Maga is azért lovagolt ki, mert egyedül szeretett volna lenni a gondolataival. Most én is kérjek azért bocsánatot, mert sikerült Joey patái elé kerülnöm? – nevetgéltem zavartan. Felnéztem és láttam, hogy ő is mosolyog.

- Engem nem zavart meg. – válaszolta. – Minden felszabadítóan hat rám, aminek nincs köze a katonasághoz…és a háborúhoz. Ami nem szenvedés és nem halál. – arca komor lett, láttam rajta, hogy gondolatai elsötétedtek.

Ekkor jöttem rá, hogy mi ketten igazából ugyanúgy menekültünk. Én menekültem az életem elől, a szégyenem, a megvetés elől, ami az életemet kísérte, az Apám szigora elől, amely szépen, lassan megfojtotta az életemet. Nicholls kapitány pedig a saját élete elől menekült. Az ismeretlen jövő elől, amely háborút rejt magában, szenvedést és talán halált. Mind a ketten a saját keresztünket akartuk ledobni egy kis időre és mind a ketten magányosak voltunk ezen az úton, ahogyan a többi ember is. Valahogy most közelebb éreztem magamat hozzá.

- Nem…nem fél? – kérdeztem tőle, mire ő rám nézett fátyolos, kék szemeivel. – Nem fél attól, hogy mi várja majd odaát? Hogy milyen lesz a háború? – hangom halk volt, alig több a suttogásnál. Ő egy pillanatra a messzeségbe révedt, majd egy nagyot sóhajtott és felém fordult. Kék szemeiben egy gyermek félelmét láttam.

- De igen… - válaszolta. – Minden egyes nap minden egyes percében.

Beszélgettünk. A közelgő háborúról, a kaszárnyáról, a lovakról, Joeyról, Albertről…de rólam nem. Kínosan kerültem ezt a témát. Tisztában voltam vele, hogy már így is éppen eléggé elszóltam magamat. Beszélgettünk, én pedig tudtam, hogy tiltott dolgot művelek. De mégis jól esett. Nicholls Kapitány egy intelligens, okos, megnyerő, kedves és igen jóképű fiatalember volt. Ez utóbbi tulajdonságáról igyekeztem nem tudomást venni, ami -  mivel két kifogástalan szemmel rendelkeztem – kifejezetten nehéz feladatnak tűnt. Éreztem, hogy tovább maradok a társaságában, mint ameddig azt lehetne, tudtam, hogy nagyon igyekeznem kell majd haza.

- Sajnálom, de mennem kell. – álltam fel a földről, mire ő is felpattant, mintha csak egy rugón ült volna eddig.

- Biztosan ne kísérjem haza, Kisasszony? – kérdezte őszintén.

- Nem, köszönöm nem. – ráztam meg a fejemet. – Már nem szédülök és már a fejem sem vérzik. Minden rendben. – nyugtattam meg. – Köszönöm a beszélgetést. – mosolyogtam rá, majd búcsút intettem. – Kérem, ha…ha nem nagy kérés, ne mondja senkinek, hogy ma itt beszélgettünk, jó? – fordultam vissza néhány lépésről.

- Persze, nem mondom senkinek. – mosolygott rám, bár láttam rajta, hogy nem igazán érti az egészet. – Esetleg…esetleg valamikor a közeljövőben…kijön ide újra elmélkedni? – kérdezte félszegen, én pedig nem tudtam, hogy mit válaszoljak.

- Nem…nem tudom. – ráztam meg a fejemet.

- Értem. – válaszolta. – Ne haragudjon, hogy megkérdeztem, én csak… - zavartan nevetve rázta meg a fejét.

- Semmi baj. – vágtam a szavába. – Most tényleg mennem kell. – nyeltem nagyot, majd ismét elfordultam, de két lépés után újra visszafordultam. – És Nicholls Kapitány…ha valamikor véletlenül összetalálkoznánk a faluban, kérem ne köszönjön nekem. – mondtam ki a nehéz, ám szükséges szavakat. – Tudom, hogy most nem érti, de…

- Nem…nem kell megmagyaráznia. – intett a kezével. – Így fogok tenni.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd gyors iramban haza indultam.

Első fejezet - Nicholls kapitány

Első fejezet

Nicholls Kapitány

Péntek reggel volt, így Apám, mint mindig, most is elhajtott a városba, hogy vásároljak be Édesanyámnak a hétvégi ebédhez. Gyűlöltem ezt a napot. Soha nem jártam be a faluba, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Ez a nap büntetés volt a számomra, ezt az Apám is nagyon jól tudta, így egy hét sem múlhatott el anélkül, hogy ne kellett volna megtennem ezt szörnyű és megalázó utat.

Átvágtam a mezőkön és szántóföldeken, hogy legalább ennyi jó legyen a napban. Szerettem a természetet. Más örömöm évek óta nem nagyon adatott a hosszú sétákon kívül, amelyeket néha napján megtehettem. Apám nem engedett sehova, nem járhattam társaságba, csak a falutól néhány kilométerre lévő gazdaságunkban, illetve az ő kovács műhelyében dolgozhattam. Néha, lopott órácskákban lehettem csak magamban a gondolataimmal, a vágyaimmal és a reményeimmel, amelyek minden év után egyre fakóbbak és fakóbban lettek.

Szerettem nézni a lenyugvó napot, mert ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy másnap majd biztosan történik valami Isteni Csoda, eljön a megváltás, a megbocsájtás, újra lesz életem, újra tiszta leszek, újra olyan lehetek, mint mindenki más…

De ez a nap soha nem jött el…minden csak egyre szürkébb lett, egyre kilátástalanabb. A lenyugvó nap fénye már nem az új nap reményét hordozta magában, hanem egy újabb, elvesztegetett nap gyászát, amelyet a szégyen fogságában kellett megélnem.

A későn jött bölcsesség könnyeivel az arcomon néztem a nap utolsó sugarait és közben arra gondoltam, hogy az én életem fénye is oly lassan, szomorúan és értelmetlenül húny majd ki, ahogyan a nap száll alá a mező felett.

Idegesen, kényszeredetten róttam a kockaköveket a faluban. Szerettem volna minél hamarabb végezni, igyekeztem lábaimat minél gyorsabban egymás után rakosgatni, de mintha mázsás kövek lettem volna rájuk kötve. Az emberek tekintete volt az, amely mázsás kőként húzott lefelé. Nem láttam, de éreztem őket. Ennyi pont elég volt.

Kissé megkönnyebbültem, mikor végre beértem a piac forgatagába, más részről viszont tudtam, hogy a keményebbik része még csak most következik.

- Jó reggelt kívánok! Két kiló kolbászt kérnék, egy kiló szalonnát és három kilót ott, abból a disznóhúsból! – mutattam rá, közben pedig igyekeztem úgy tenni, mintha végig a listából olvastam volna, mi is kell, pedig kívülről tudtam a mai listát, amely Hála Istennek nem volt túl hosszú. Egy pillanatra mégis összeakadt a tekintetem a jól megtermett hentesével. Szokás szerint fintorogva végig mért, majd elkezdett kiszolgálni. Mondhatnám, hogy már hozzászoktam ehhez, de vannak dolgok, amikhez nem lehet hozzászokni.

Tisztában voltam vele, ha Apám nem lenne, akkor nem is szolgálnának ki. Ő viszont a falu egyetlen és igen jó hírben álló kovácsa volt, így kénytelenek voltak kiszolgálni, ráadásul mindig a legjobb árujukat adták, ha nem akarták a szomszéd faluig vinni patkoltatni a lovaikat.

A férfi két ujjal vette el a pénzemet, mintha az is tisztátalan lenne, akárcsak én. A visszajárót is úgy potyogtatta a kezembe, mintha leprás lennék. Már nem is törődtem vele. Megköszöntem, aztán elfordultam.

Még vettem néhány apróságot, néhány apróbb megaláztatás kíséretében, majd nehéz kosarammal hazafelé indultam. Kiérve a piacról furcsa, idegesítő látvány fogadott. A falu főtere tele volt katonákkal. Hallottam hírét, hogy az egyik, közelben lévő régi, uradalmi házra tette rá a kezét a katonaság és kaszárnyát alakított ki magának arra az időre, amíg ki nem tör a háború – ami elkerülhetetlennek tűnt – és addig ott gyakorlatoznak a katonák. Most mégis ijesztő volt őket itt látni. Eddig csak rongyos földművelőket látott itt mindig az ember, vagy kézművesek, polgárokat, az egyenruha látványa roppant felkavaró volt a kisemberek számára.

Igyekeztem láthatatlanná válni, mint mindig, ám ez egy majd’ tíz kilós kosárral kifejezetten lehetetlennek látszott.

Aztán amikor egy pillanatra felpillantottam a sáros utcakövekről, valami megragadta a figyelmemet. Az öreg Ted Narracott állt ott, a gyönyörű, barna ménjükkel, Joeyval, akit a fia, Albert nevelt és aki annak szeme fénye volt. Egy magas, vékony tiszttel tárgyalt éppen, akinek a segédje éppen a ló állapotát vizsgálta, a fogait, patáit, izomzatát…Nem kellett nagy ész ahhoz, hogy tudjam, mi folyik itt. A katonaság körbe járta a hasonló falvakat és felvásárolta a megfelelő lovakat, hiszen a háború már a küszöbön volt és a lovasságnak szüksége volt rájuk. Néhány másodperc múlva láttam, hogy az üzlet megköttetett.

Alig egy másodperc múlva Albert tűnt fel az utca végén, arca fénylett az izzadtságtól. Biztosra vettem, hogy hazulról egészen idáig futott, ahogyan azt is, hogy fogalma sem volt róla, Apja mire készül. A lóhoz szaladt és átölelte Joey izmos nyakát, majd feldúltan mondott valamit a tisztnek, de nem tudtam leolvasni a szájáról, hogy mit, ahhoz túlságosan is messze voltam, hallani pedig egyáltalán nem hallhattam semmit a nagy forgatagban. Láttam mennyire szenved és szívből sajnáltam.

Albert volt szinte az egyetlen barátom a faluban, hiszen még gyerek volt, mikor üldöztetésem elkezdődött, ő nem értett az egészből semmit, ráadásul a szülei sem voltak annyira vaskalaposak, mint a többi falubéli. Sok időt töltöttünk együtt az elmúlt négy évben, ám mivel betöltötte a tizenhatodik életévét, az ő társasága is végleg tiltottá vált a számomra. Csak néha, nagy titokban tudtunk összejárni a titkos helyünkre beszélgetni egy kicsit, így ismerhettem meg Joeyt is, akinél makrancosabb, ám karakteresebb lovat soha nem láttam, pedig Apám révén nem kevéshez volt szerencsém. Tudtam, hogy ez a ló Albert élete, a legjobb barátja, a családja része, elvesztése olyan, mintha lelkének egyik felét veszítené el.

Láttam a szenvedését, ahogyan az igazát bizonygatja, ahogyan az Apjával ordít, aki hátra is lépett, szégyenkezve, megalázottan…láttam, hogy a tisztnek is nagyon kellemetlen a szituáció, féltem, hogy Albert valami butaságot fog csinálni, hogy kitépi Joey kötőfékét a tiszt kezéből és ellovagol vele oda, ahol senki nem találja meg, vagy még rosszabb…bár láthatatlannak akartam maradni, de a barátom iránti kötelesség tudat erősebbnek mutatkozott, mint a félelem a szúrós tekintetektől és a megjegyzésektől. Azokat már megszoktam.

- Albert! Albert… - fogtam meg a karját, mire ő rám nézett haragtól és könnyektől fátyolos szemeivel.

- Emily…Emily segíts! Apám eladta Joeyt! – arcáról folytak a könnyek. – Mond el…kérlek mond el, hogy mit jelent nekem…hogy nem vihetik el csak úgy! – könyörgött, közben pedig a tiszt felé mutatott.

- Albert, ha Édesapád eladta Joeyt, akkor nem tehetünk semmit. – mondtam ki a szörnyű igazságot. – A tiszt úr majd biztosan vigyázni fog rá. – néztem most először az egyenruhás katonára, aki szomorú, szürkéskék szemekkel meredt ránk. Nagyon fiatal volt, arca pedig finom, szelídséget és jóságot tükrözött, láttam rajta, hogy kellemetlenül érinti a jelenet.

- Csatába fogják vinni, Emily! Golyózáporba! – folytatta Albert, közben pedig el sem engedte Joey nyakát. – újra, idegesen a tisztre pillantottam, majd a fiú hátára tettem a kezemet.

- Albert…búcsúzz el most Joeytól. – mondtam halkan. – Nem tehetünk semmit. – Albert rám nézett barna, kisírt szemeivel, majd a vállam fölött a tisztre. Majd még egyszer megölelte Joeyt, suttogott valamit a fülébe.

- Még találkozunk… - mondta immár hangosan – Újra együtt leszünk Joey…ezt megígérem! Bármennyi időbe is telik! – még utoljára végig futtatta rajta a kezét, majd elfutott. – Téged pedig gyűlöllek! – vetette oda az apjának, majd gyors iramban futott ki a faluból. Egy óriási sóhaj hagyta el a testemet.

- Kérem, ne haragudjon rá. Ez a ló a legjobb barátja…sőt, még annál is több. – próbáltam mentegetni Albertet a tiszt előtt.

- Semmi baj, megértem. – válaszolta zavartan. – Mondtam a fiúnak, hogy ha megtehetem, a háború után visszahozom neki Joeyt. – nem tudtam, hogy erre mit mondjak, zavartan néztem hol a tisztre, hol pedig Joeyra. – Engedje meg, Kisasszony, hogy bemutatkozzam. – kapta le tányérsapkáját. – Nicholls Kapitány vagyok. – Haja világos barnás volt, melybe vöröses szálak is vegyültek. Hatalmas, szürkéskék szemei értelemtől és kedvességtől csillogtak. Éreztem, hogy elpirulok. És éreztem még valamit…valami nagyon ismerőset. Emberek álltak meg az utcán és engem figyeltek. Számomra tiltott dolgot tettem. Szóba álltam egy férfival.

- Nekem most mennem kell. – kaptam fel hihetetlen gyorsasággal a kosaramat anélkül, hogy fogadtam- vagy viszonoztam volna Nicholls kapitány bemutatkozását. – Vigyázz magadra Joey! – paskoltam meg Joey széles nyakát, amit ő mélyről jövő hanggal honorált. Egy félszeg mosolyt villantottam még Nicholls Kapitányra, aztán sietősen hazafelé vettem az irányt.

- Elnézést a késésért, de a falu tele volt katonákkal, alig lehetett lépni! Óriási volt a felfordulás! – kezdtem el hadarni, alighogy haza értem. Nagyon jól tudtam, hogy mire számíthatok, ha akár tíz perccel is később érek haza, mint ahogyan azt Apám elfogadhatónak találja.

- Nyugodj meg Emy, Apád nincs itthon! Elhívták egy lesántult lóhoz az egyik tanyára. Van egy kis béke… - lépett oda Anyám, majd megölelt, én pedig fellélegeztem.

- Jaj, de jó… - tettem le a kosarat. – Képzeld, ott volt Ted Narracott és Albert is. Ted eladta a katonaságnak Joeyt. Azt hittem, Albert bele pusztul. Jelenetet rendezett, közbe kellett lépnem…

- Szegény fiú! Nagyon szereti azt a lovat!

- Igen. Tudtam, hogy a múlt heti jégeső elverte a termésüket, de nem hittem volna, hogy ekkora a baj. Erre szerintem Albert sem számított. Mindent megtett volna azért, hogy ne kelljen Joeyt eladni.

- De az sem lett volna elég. Beszéltem Maryvel és mondta, hogy olyan nagy az adósságuk, a föld bérleti díja, hogy azt a maradék idő alatt sehogyan sem tudták volna előteremteni. Tednek nem volt más lehetősége.

- Remélem, hogy ezt Albert is belátja majd. Pillanatnyilag azt hiszem, gyűlöli az apját. Idő kell majd neki, mire megnyugszik.

- Az azért nem túl megnyugtató, hogy Joey a katonasághoz került. – sóhajtott fel Anyám. – Akkor harcban fogják használni. Lehet, hogy elpusztul. Azt is hallottam, hogy ott nem bánnak túlságosan kesztyűs kézzel a lovakkal. – rakta ki Anyám a húst a pultra.

- Igen, tudom, hogy nagy veszélyben lesz, ha csatába küldik. De a tiszt, aki megvásárolta, egész normálisnak tűnt. Szerintem jó helyen lesz nála. Vigyázni fog rá.

- Ugye nem álltál szóba vele? – kérdezte gyanakodva Anya.

- Kénytelen voltam. Albert miatt. Csak elnézést kértem a viselkedéséért. Ennyi volt az egész. Még csak be sem mutatkoztam neki. – védekeztem. Idegesen pakoltam ki a többi árut a kosárból. A könnyek csípték a szememet.

- Emy…tudod, hogy csak neked akarok jót. Hogy ne vegyen újra a szájára a falu…hogy Apád se bántson többet…

- Hogy ne vegyenek újra a szájukra? – kérdeztem, közben pedig szememet elfutották a könnyek. – Mond Anya, tudod te, miről beszélsz? – egy percig vártam a választ, de csak sajnálkozó, megtört arcát láttam. – Nincsen életem, amit a szájukra vehetnének. Nincsen semmim… - emeltem fel a hangomat, majd néhány mély levegőt vettem, majd kifelé indultam, hogy ellássam az állatokat. – Csak a szégyenem van…