Első fejezet - Nicholls kapitány

Első fejezet

Nicholls Kapitány

Péntek reggel volt, így Apám, mint mindig, most is elhajtott a városba, hogy vásároljak be Édesanyámnak a hétvégi ebédhez. Gyűlöltem ezt a napot. Soha nem jártam be a faluba, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Ez a nap büntetés volt a számomra, ezt az Apám is nagyon jól tudta, így egy hét sem múlhatott el anélkül, hogy ne kellett volna megtennem ezt szörnyű és megalázó utat.

Átvágtam a mezőkön és szántóföldeken, hogy legalább ennyi jó legyen a napban. Szerettem a természetet. Más örömöm évek óta nem nagyon adatott a hosszú sétákon kívül, amelyeket néha napján megtehettem. Apám nem engedett sehova, nem járhattam társaságba, csak a falutól néhány kilométerre lévő gazdaságunkban, illetve az ő kovács műhelyében dolgozhattam. Néha, lopott órácskákban lehettem csak magamban a gondolataimmal, a vágyaimmal és a reményeimmel, amelyek minden év után egyre fakóbbak és fakóbban lettek.

Szerettem nézni a lenyugvó napot, mert ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy másnap majd biztosan történik valami Isteni Csoda, eljön a megváltás, a megbocsájtás, újra lesz életem, újra tiszta leszek, újra olyan lehetek, mint mindenki más…

De ez a nap soha nem jött el…minden csak egyre szürkébb lett, egyre kilátástalanabb. A lenyugvó nap fénye már nem az új nap reményét hordozta magában, hanem egy újabb, elvesztegetett nap gyászát, amelyet a szégyen fogságában kellett megélnem.

A későn jött bölcsesség könnyeivel az arcomon néztem a nap utolsó sugarait és közben arra gondoltam, hogy az én életem fénye is oly lassan, szomorúan és értelmetlenül húny majd ki, ahogyan a nap száll alá a mező felett.

Idegesen, kényszeredetten róttam a kockaköveket a faluban. Szerettem volna minél hamarabb végezni, igyekeztem lábaimat minél gyorsabban egymás után rakosgatni, de mintha mázsás kövek lettem volna rájuk kötve. Az emberek tekintete volt az, amely mázsás kőként húzott lefelé. Nem láttam, de éreztem őket. Ennyi pont elég volt.

Kissé megkönnyebbültem, mikor végre beértem a piac forgatagába, más részről viszont tudtam, hogy a keményebbik része még csak most következik.

- Jó reggelt kívánok! Két kiló kolbászt kérnék, egy kiló szalonnát és három kilót ott, abból a disznóhúsból! – mutattam rá, közben pedig igyekeztem úgy tenni, mintha végig a listából olvastam volna, mi is kell, pedig kívülről tudtam a mai listát, amely Hála Istennek nem volt túl hosszú. Egy pillanatra mégis összeakadt a tekintetem a jól megtermett hentesével. Szokás szerint fintorogva végig mért, majd elkezdett kiszolgálni. Mondhatnám, hogy már hozzászoktam ehhez, de vannak dolgok, amikhez nem lehet hozzászokni.

Tisztában voltam vele, ha Apám nem lenne, akkor nem is szolgálnának ki. Ő viszont a falu egyetlen és igen jó hírben álló kovácsa volt, így kénytelenek voltak kiszolgálni, ráadásul mindig a legjobb árujukat adták, ha nem akarták a szomszéd faluig vinni patkoltatni a lovaikat.

A férfi két ujjal vette el a pénzemet, mintha az is tisztátalan lenne, akárcsak én. A visszajárót is úgy potyogtatta a kezembe, mintha leprás lennék. Már nem is törődtem vele. Megköszöntem, aztán elfordultam.

Még vettem néhány apróságot, néhány apróbb megaláztatás kíséretében, majd nehéz kosarammal hazafelé indultam. Kiérve a piacról furcsa, idegesítő látvány fogadott. A falu főtere tele volt katonákkal. Hallottam hírét, hogy az egyik, közelben lévő régi, uradalmi házra tette rá a kezét a katonaság és kaszárnyát alakított ki magának arra az időre, amíg ki nem tör a háború – ami elkerülhetetlennek tűnt – és addig ott gyakorlatoznak a katonák. Most mégis ijesztő volt őket itt látni. Eddig csak rongyos földművelőket látott itt mindig az ember, vagy kézművesek, polgárokat, az egyenruha látványa roppant felkavaró volt a kisemberek számára.

Igyekeztem láthatatlanná válni, mint mindig, ám ez egy majd’ tíz kilós kosárral kifejezetten lehetetlennek látszott.

Aztán amikor egy pillanatra felpillantottam a sáros utcakövekről, valami megragadta a figyelmemet. Az öreg Ted Narracott állt ott, a gyönyörű, barna ménjükkel, Joeyval, akit a fia, Albert nevelt és aki annak szeme fénye volt. Egy magas, vékony tiszttel tárgyalt éppen, akinek a segédje éppen a ló állapotát vizsgálta, a fogait, patáit, izomzatát…Nem kellett nagy ész ahhoz, hogy tudjam, mi folyik itt. A katonaság körbe járta a hasonló falvakat és felvásárolta a megfelelő lovakat, hiszen a háború már a küszöbön volt és a lovasságnak szüksége volt rájuk. Néhány másodperc múlva láttam, hogy az üzlet megköttetett.

Alig egy másodperc múlva Albert tűnt fel az utca végén, arca fénylett az izzadtságtól. Biztosra vettem, hogy hazulról egészen idáig futott, ahogyan azt is, hogy fogalma sem volt róla, Apja mire készül. A lóhoz szaladt és átölelte Joey izmos nyakát, majd feldúltan mondott valamit a tisztnek, de nem tudtam leolvasni a szájáról, hogy mit, ahhoz túlságosan is messze voltam, hallani pedig egyáltalán nem hallhattam semmit a nagy forgatagban. Láttam mennyire szenved és szívből sajnáltam.

Albert volt szinte az egyetlen barátom a faluban, hiszen még gyerek volt, mikor üldöztetésem elkezdődött, ő nem értett az egészből semmit, ráadásul a szülei sem voltak annyira vaskalaposak, mint a többi falubéli. Sok időt töltöttünk együtt az elmúlt négy évben, ám mivel betöltötte a tizenhatodik életévét, az ő társasága is végleg tiltottá vált a számomra. Csak néha, nagy titokban tudtunk összejárni a titkos helyünkre beszélgetni egy kicsit, így ismerhettem meg Joeyt is, akinél makrancosabb, ám karakteresebb lovat soha nem láttam, pedig Apám révén nem kevéshez volt szerencsém. Tudtam, hogy ez a ló Albert élete, a legjobb barátja, a családja része, elvesztése olyan, mintha lelkének egyik felét veszítené el.

Láttam a szenvedését, ahogyan az igazát bizonygatja, ahogyan az Apjával ordít, aki hátra is lépett, szégyenkezve, megalázottan…láttam, hogy a tisztnek is nagyon kellemetlen a szituáció, féltem, hogy Albert valami butaságot fog csinálni, hogy kitépi Joey kötőfékét a tiszt kezéből és ellovagol vele oda, ahol senki nem találja meg, vagy még rosszabb…bár láthatatlannak akartam maradni, de a barátom iránti kötelesség tudat erősebbnek mutatkozott, mint a félelem a szúrós tekintetektől és a megjegyzésektől. Azokat már megszoktam.

- Albert! Albert… - fogtam meg a karját, mire ő rám nézett haragtól és könnyektől fátyolos szemeivel.

- Emily…Emily segíts! Apám eladta Joeyt! – arcáról folytak a könnyek. – Mond el…kérlek mond el, hogy mit jelent nekem…hogy nem vihetik el csak úgy! – könyörgött, közben pedig a tiszt felé mutatott.

- Albert, ha Édesapád eladta Joeyt, akkor nem tehetünk semmit. – mondtam ki a szörnyű igazságot. – A tiszt úr majd biztosan vigyázni fog rá. – néztem most először az egyenruhás katonára, aki szomorú, szürkéskék szemekkel meredt ránk. Nagyon fiatal volt, arca pedig finom, szelídséget és jóságot tükrözött, láttam rajta, hogy kellemetlenül érinti a jelenet.

- Csatába fogják vinni, Emily! Golyózáporba! – folytatta Albert, közben pedig el sem engedte Joey nyakát. – újra, idegesen a tisztre pillantottam, majd a fiú hátára tettem a kezemet.

- Albert…búcsúzz el most Joeytól. – mondtam halkan. – Nem tehetünk semmit. – Albert rám nézett barna, kisírt szemeivel, majd a vállam fölött a tisztre. Majd még egyszer megölelte Joeyt, suttogott valamit a fülébe.

- Még találkozunk… - mondta immár hangosan – Újra együtt leszünk Joey…ezt megígérem! Bármennyi időbe is telik! – még utoljára végig futtatta rajta a kezét, majd elfutott. – Téged pedig gyűlöllek! – vetette oda az apjának, majd gyors iramban futott ki a faluból. Egy óriási sóhaj hagyta el a testemet.

- Kérem, ne haragudjon rá. Ez a ló a legjobb barátja…sőt, még annál is több. – próbáltam mentegetni Albertet a tiszt előtt.

- Semmi baj, megértem. – válaszolta zavartan. – Mondtam a fiúnak, hogy ha megtehetem, a háború után visszahozom neki Joeyt. – nem tudtam, hogy erre mit mondjak, zavartan néztem hol a tisztre, hol pedig Joeyra. – Engedje meg, Kisasszony, hogy bemutatkozzam. – kapta le tányérsapkáját. – Nicholls Kapitány vagyok. – Haja világos barnás volt, melybe vöröses szálak is vegyültek. Hatalmas, szürkéskék szemei értelemtől és kedvességtől csillogtak. Éreztem, hogy elpirulok. És éreztem még valamit…valami nagyon ismerőset. Emberek álltak meg az utcán és engem figyeltek. Számomra tiltott dolgot tettem. Szóba álltam egy férfival.

- Nekem most mennem kell. – kaptam fel hihetetlen gyorsasággal a kosaramat anélkül, hogy fogadtam- vagy viszonoztam volna Nicholls kapitány bemutatkozását. – Vigyázz magadra Joey! – paskoltam meg Joey széles nyakát, amit ő mélyről jövő hanggal honorált. Egy félszeg mosolyt villantottam még Nicholls Kapitányra, aztán sietősen hazafelé vettem az irányt.

- Elnézést a késésért, de a falu tele volt katonákkal, alig lehetett lépni! Óriási volt a felfordulás! – kezdtem el hadarni, alighogy haza értem. Nagyon jól tudtam, hogy mire számíthatok, ha akár tíz perccel is később érek haza, mint ahogyan azt Apám elfogadhatónak találja.

- Nyugodj meg Emy, Apád nincs itthon! Elhívták egy lesántult lóhoz az egyik tanyára. Van egy kis béke… - lépett oda Anyám, majd megölelt, én pedig fellélegeztem.

- Jaj, de jó… - tettem le a kosarat. – Képzeld, ott volt Ted Narracott és Albert is. Ted eladta a katonaságnak Joeyt. Azt hittem, Albert bele pusztul. Jelenetet rendezett, közbe kellett lépnem…

- Szegény fiú! Nagyon szereti azt a lovat!

- Igen. Tudtam, hogy a múlt heti jégeső elverte a termésüket, de nem hittem volna, hogy ekkora a baj. Erre szerintem Albert sem számított. Mindent megtett volna azért, hogy ne kelljen Joeyt eladni.

- De az sem lett volna elég. Beszéltem Maryvel és mondta, hogy olyan nagy az adósságuk, a föld bérleti díja, hogy azt a maradék idő alatt sehogyan sem tudták volna előteremteni. Tednek nem volt más lehetősége.

- Remélem, hogy ezt Albert is belátja majd. Pillanatnyilag azt hiszem, gyűlöli az apját. Idő kell majd neki, mire megnyugszik.

- Az azért nem túl megnyugtató, hogy Joey a katonasághoz került. – sóhajtott fel Anyám. – Akkor harcban fogják használni. Lehet, hogy elpusztul. Azt is hallottam, hogy ott nem bánnak túlságosan kesztyűs kézzel a lovakkal. – rakta ki Anyám a húst a pultra.

- Igen, tudom, hogy nagy veszélyben lesz, ha csatába küldik. De a tiszt, aki megvásárolta, egész normálisnak tűnt. Szerintem jó helyen lesz nála. Vigyázni fog rá.

- Ugye nem álltál szóba vele? – kérdezte gyanakodva Anya.

- Kénytelen voltam. Albert miatt. Csak elnézést kértem a viselkedéséért. Ennyi volt az egész. Még csak be sem mutatkoztam neki. – védekeztem. Idegesen pakoltam ki a többi árut a kosárból. A könnyek csípték a szememet.

- Emy…tudod, hogy csak neked akarok jót. Hogy ne vegyen újra a szájára a falu…hogy Apád se bántson többet…

- Hogy ne vegyenek újra a szájukra? – kérdeztem, közben pedig szememet elfutották a könnyek. – Mond Anya, tudod te, miről beszélsz? – egy percig vártam a választ, de csak sajnálkozó, megtört arcát láttam. – Nincsen életem, amit a szájukra vehetnének. Nincsen semmim… - emeltem fel a hangomat, majd néhány mély levegőt vettem, majd kifelé indultam, hogy ellássam az állatokat. – Csak a szégyenem van…