Ötödik fejezet - A vásár

Ötödik fejezet

A vásár

Az elkövetkezendő egy hétben csak Nicholls kapitányra és a beszélgetésünkre tudtam gondolni. A fájdalomra és a félelemre a hangjában és az arcán….Láttam, őszintén szenved és fél. Igen. Ő fogalmazott így. És látta az én szememben is a félelmet. Figyelt rám, belém látott…megérezte bennem a fájdalmat, a kényszereket és a félelmet, amelyek őt is emésztik. Meglátta bennem saját tükörképét, akinél megértést és vigasztalást talált….és ő is csak ezt akarta adni nekem, de én durván elutasítottam a közeledését. Mert ezt kellett tennem.

Este volt, én pedig lefekvés előtt az ágyon ültem és a hajamat fésültem. Gondolataim körülötte jártak. A gondolat, hogy Nicholls kapitány mindent tud a múltamról, még mindig keserűséggel töltött el. Az emlék viszont, ahogyan őszinte, kék szemeit rám emelte és azt bizonygatta, hogy nem hisz az emberek pletykáinak, megmelengette a lelkemet. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. És neki valamiért hittem is.

Szégyelltem magamat azért, mert képtelen voltam megnyílni neki. Nicholls kapitány ismeretlenül megtisztelt a bizalmával, a félelmeivel és valami érthetetlen oknál fogva, bár hallotta a híremet, mégis látatlanban hitt bennem, a pletykákat csak rágalmaknak nevezve.

De olyan nehéz volt bízni…olyan nagyon-nagyon nehéz. Életemben egyszer bíztam…és hatalmas ára volt. Tudtam, hogy Niholls kapitány csupán átutazó az életemben, csak egy hűsítő, nyári szellő életem jeges valóságában…ez a gondolat pedig egyre jobban fájt…

- Igyekezz már, a jó mindenségedet! – hallottam Apám mennydörgő hangját, miközben a falu piacteréhez közeledtünk. Igyekeztem begyorsítani, de a nehéz szerszámok és holmik miatt, amiket cipeltem, óriási erőfeszítésembe került minden egyes lépés. Apám is nagy csomagokkal jött és kötőféken vezette a málhás lovunkat, de ugye ő egy jól megtermett, széles vállú férfi volt, ahogyan az egy kovácshoz illik.

A falunkban két hónaponta vásár volt, ezen a szombaton oda özönlött az ott lakók és a környékbeli tanyák- és faluk minden apraja-nagyja, hiszen egy helyen megtalálhatott mindent, amire csak szüksége volt. Árultak itt húst- és zöldséget, mindent, ami csak megtermett egy tanyán, jószágokat, a tenyésztők ide hozták ki büszkeségeiket, jó pénzért eladni. Valamint több mesterség képviselői is képviseltették magukat, így Apám is kint bérelt ilyenkor egy nagyobbacska bódét, mögötte pedig egy kisebb karámot, ahol ezen a napon patkolta a hozzá hozott lovakat.

Mondanom sem kell, hogy mennyire utáltam ezt a napot. Nem volt elég hogy a faluba kellett jönnöm és találkozni az ottani népséggel, hanem még Apám gorombaságát is egy hosszú napot keresztül el kellett hogy viseljem. Én segítettem neki, kezeltem a pénzt, foglalkoztam a vevőkkel, amíg ő a mesterségét űzte.

A faluba érve azonnal konstatáltam, hogy még soha nem volt itt ekkora az élet vásár idején, mint most. De ezen nem is lehetett csodálkozni. A közeli kaszárnya fellendítette a kereskedelmet. A katonaság hadtáposai is ide jártak a gazdákkal alkudozni a vágó jószágra és a gabonára. És bár saját mesteremberekkel is rendelkeztek, egy idő után már nem bírták a sok embert- és lovat kapacitással, így Apámnak is bőven jutott munka a lovak körül. Ennek Apám nagyon örült, én már kevésbé.

Ami még szokatlan volt, hogy nagyon sok lány – fiatalok és idősebbek – vegyültek el a vásározó nép között, némelyek egyenruhás katonákba karolva, hajukban, csuklójukon- vagy ruhájukba fűzve egy-egy színes szalaggal. A következő hétvégére esett az az ünnepség, amire a katonaság meghívta a környező lakosságot, bár igazából mindenki tudta, hogy ez a fiatalok napja lesz majd. Minden katona személyesen is meghívhatott egy-egy hölgyet, akinek egy szalagot adott és aki ezt viselte egészen a nagy napig. Amikor rájuk néztem olyan érzés töltött el, mintha tömény cukor szirupot ittam volna. Roppant régimódinak és nevetségesnek tűnt ez az egész. A következő pillanatban megláttam az én Bess barátnőmet egy csinos katona oldalán, szőke hajában rózsaszín szalag lobogott. Ő félénken rám mosolygott, én pedig vissza, majd mindketten lesütöttük a szemünket. Mindketten tudtuk, hogy barátságunk csak addig van biztonságban, ameddig csak mi ketten tudunk róla.

’Majd fél órát vett igénybe, mire használhatóvá tettük a pavilonunkat és meg is nyithattunk. Közben végig Apám káromkodását és szidalmait hallgattam, miszerint már rég itt lettünk volna, ha én nem úgy közlekedem, mint egy tetű…hallgattam, mert tudtam, hogy hallgatnom kell. Egy nagyot sóhajtottam és próbáltam kizárni a külvilágot…ahogyan a külvilág is kizárt engem…

Egy órával később már olyan nagyüzem volt nálunk, hogy azt sem tudtam, hova kapjam a fejemet. A tűz olyan forróságot árasztott mellettem, hogy homlokomon gyöngyözött az izzadtság, a lovukat patkoltatni kívánók pedig csak jöttek és jöttek. A pavilon mögötti karám szépen, lassan megtelt lovakkal, mindegyikükről felírtam, hogy pontosan mit is szeretne a tulajdonos, milyen- és hány patkóra van szükség. Őszintén reméltem, hogy nem kavarok össze semmit, különben Apámtól nem sok jóra számíthattam. A pavilonban felaggatott előjegyzési táblánkon végig nézve már most azt láttam, hogy több, mint a nap felére el vagyunk látva munkával. Tudtam, aki később érkezik, nagyot fog káromkodni.

Éppen az utolsó betűt kanyarítottam rá a táblánkra, mikor hozzám lépett egy sötét hajú, igényesen nyírt bajuszú baka, sunyi, róka szemei nem tetszettek nekem. De katona volt, így kedves bájmosollyal fordultam felé.

- Parancsoljon Uram, miben segíthetek?

- Bizony, segíthetne… - mosolygott rám, majd az ajkát csücsörítette. – Én csak…azt szeretném megkérdezni, hogy mennyi… - mondta, majd felvonta a szemöldökét.

- Uram, az árlistánk fent van a pavilon oldalán. – mutattam a túlsó oldalra. Ő cinkosan felnevetett, majd mielőtt még felfoghattam volna egyáltalán, hogy mit csinál, közel hajolt.

- Én nem arra az árlistára gondoltam… - suttogta a fülembe, közben gyors kézzel benyúlt a pavilon mögé és kezét lecsúsztatta a fenekemre.

- Mit képzel??? – kiáltottam a meglepetéstől és a megalázottságtól hisztérikus hangon. – Azonnal vegye le rólam a kezét!

- Jaj, ugyan már! Minek játszod meg magadat! Tudok mindent… - nevetett a katona, aki csak évődésnek fogta fel az egészet. – Van pénzem, jól megfizetlek… - kacsintott rám, majd keze ismét felém indult.

- Smith! – hallottam a katona mögül a határozott, férfias hangot.

- Igen, uram! – csinált határozott hátraarcot a róka szemű, majd tisztelegve állt, amíg Nicholls kapitány közelebb lépett. Őszinte, kék szemei most rideg, haragos fénnyel villogtak. Egyszerre volt félelmetes és fenséges látvány. – Smith, menjen el Perkinshez a lovakért, aztán hozza őket ide. Addig én megbeszélem a részleteket. – nézett mélyen a sunyi szempárba. – Utána pedig menjen vissza a laktanyába.

- Igen, Uram! – Smith tisztelgett, majd kissé kelletlenül indult neki, megkeresni Perkinst és a lovakat.

- Ne haragudjon, rettenetesen sajnálom. Többé nem fordul elő. – mondta Nicholls kapitány, akinek arcvonásai pillanatok alatt teljesen átrendeződtek, szeme szelíden nézett rám, sapkáját a kezében tartotta.

- Többé nem fordul elő? – nevettem keserűen. – Azt kétlem. – éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem tudtam rá nézni. – Köszönöm. – mondtam kurtán, majd egy nagyot nyeltem. Nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy a laktanya minden egyes lakója tisztában van a múltammal, így amíg itt vannak, minden nap újabb és újabb, hasonló atrocitásoknak leszek kitéve. – Segíthetünk Önnek valamiben? – kérdeztem, mikor tudatosodott bennem, hogy a kapitány lovakért küldte Smith-t.

- Ó, igen.. – mondta zavartan Nicholls kapitány, mintha csak elmélázott volna. – Lenne öt lovunk, amiket ma vásároltunk. Mindegyiket meg kellene patkolni.

- Húúú…öt ló… - a fejemet rázva néztem meg az előjegyzéseinket. – Attól tartok csak estefelé kerülne rájuk sor. Apám nem veheti őket előre akkor sem, ha a katonaság lovai, remélem, megérti. – néztem rá.

- Persze, nem is gondoltam ilyesmire. – intett a kezével. – Perkins majd értük jön. Ez nem jelent problémát.

- Jól van, akkor beírom Önöket. – bólintottam, majd krétával felírtam a táblára a nap utolsó klienseit.

- Már itt is vannak. – mondta Nicholls kapitány, mikor Smiths és Perkins megérkezett az öt lóval. – Jól van, innentől átveszem. Este majd vissza kell jönniük a lovakért, addig viszont menjenek vissza a kaszárnyába! – adta ki a parancsot, mire a másik kettő tisztelgett, a sunyi képű pedig még egyszer rám kacsintott. Rosszul lettem tőle.

- Kérem, hozza hátra a lovakat. – mutattam az utat és nyitottam ki a karám ajtaját, ahol így már tíz ló nyüzsgött.

- Köszönöm, hogy még elvállalták őket. – hallottam mély, andalító hangját.

- Igazán nincs mit. Még éppen bele fértek. – léptem be a pavilonba, majd legnagyobb meglepetésemre a kapitány is követett. Zsebéből pénzt vett elő. Hirtelen megint a rókaszemű jutott az eszembe és nagyon rossz érzés töltött el.

- Akkor inkább előre rendezném a számlát, hogy Perkinsnek már csak a lovakat kelljen elhoznia. – mondtam, majd felém nyújtotta az összeget. Láttam, milyen nagy címletek, így tudtam, hogy bajban leszek.

- Nincs esetleg kisebb? – kérdeztem, mire a kapitány a másik zsebében kezdett keresgélni, majd mikor sikeresen előhúzta belőle a kis címletű pénzt, valami más is jött vele együtt. Egy világoskék szalag, arany mintával. Zavarba jöttem a látványtól. Csak most tudatosult bennem, hogy Nicholls kapitány is katona, ő is elhívhat valakit az ünnepségre, ám ezt még láthatóan nem tette meg. Valahogy fájdalmasan rándult össze bennem valami a gondolatra, hogy nemsokára az ő oldalán is egy szép, fiatal lány libeg majd…egy tiszta nő… - Igen, köszönöm, így már jó lesz. – fordultam el tőle gyorsan és eszeveszett gyorsaságban számoltam, majd remegő kézzel nyomtam a markába a visszajárót. Ránéztem és láttam rajta, hogy nagyon szeretne valamit mondani.

- Ma…ma esetleg láthatom? – kérdezte félszegen.

- MOST lát. – válaszoltam zavartan, pedig jól tudtam, hogy mire gondol. Ő nem is válaszolt, csak tovább állt és engem nézett. – Nagyon későn fogunk végezni, utána pedig együtt megyünk haza Apámmal…kétlem, hogy ma lesz rá módom…és…és egyébként is, a múltkor mondtam, hogy…

- Nem baj, azért én várni fogom. – vágott a szavamba, még mielőtt olyasmit mondtam volna, ami megvétózza a találkánkat. – Várni fogom ma, holnap és azután is. – Szomorú, csillogó kék szemeibe néztem és nem tudtam mit mondani.

- Emily!!! Hol vagy te lány??? – hallottam Apám kiabálását.

- Itt vagyok Apám, megyek!  - kiáltottam vissza, majd még egyszer visszatekintettem Nicholls Kapitányra.

 - Várni fogom. – mondta még utoljára, majd Apámhoz siettem.

- Áh, de veszettül hosszú ez a nap! – morgott Apám, miközben patakokban folyt végig arcán a verejték. Fejét a karám felé fordította, ahol még a katonaság három lova futkározott és megtörölte a homlokát. A nap lassan lenyugvóban volt.

- Menj haza, mond meg Anyádnak, hogy ma későn érkezem! Addig segíts neki! – adta ki a parancsot. – Én majd haza megyek egyedül. Te úgyis csak hátráltatnál! – mért végig barna szemeivel, majd kezével intett, hogy igyekezzek. Bár Apámmal rideg volt a viszonyom a múltban történtek miatt, semmiképpen sem állíthattam, hogy velejéig rossz ember lett volna. Őszintén szerette Anyámat és mindig odafigyelt arra, hogy a megbeszélt időben érkezzen haza és a kellő segítséget kapja meg az otthoni munkákhoz. Én bólintottam, majd összekaptam néhány dolgot, amire tudtam, már nem lesz szükség, majd neki vágtam az útnak. Tudtam, hogy egyenesen haza kellene mennem, de a lábam másfelé vitt…arra, amerre Ő várt rám…

Negyedik fejezet - Gyávaság és kötelesség

Negyedik fejezet

Gyávaság és kötelesség

Lassan közeledtem a megbeszélt hely felé, közben pedig hevesen vert a szívem. Tudtam, hogy tiltott dolgot cselekszem és tudtam, hogy milyen nagy árat fizethetek ezért. De ez egyáltalán nem érdekelt. Csak az, hogy tudtam, Nicholls Kapitány vár rám, újra láthatom, újra beszélhetek vele. Más nem számított.

A szél kissé feltámadt, a hullámos tincseket, amelyek kiszabadultak a hosszú fonatból, a szemembe fújták. Még otthon megszabadultam az utált kontytól és egy vastag copfba fontam a hajamat.

Már messziről megláttam a fal közelében legelésző Joeyt, majd mikor közelebb értem, Nicholls kapitányt alakja is felrémlett, aki egy nagydarab kősziklán ült és láthatóan nagyon el volt gondolkozva. Lovagló csizmájával a földet túrogatta, nem vette észre, hogy közeledek. Mosolyognom kellett, ahogy néztem. Annyira egyszerű, kedves benyomást keltett…valahogy gyengédséggel töltött el a lénye. Ebben a pillanatban véletlenül egy száraz ágra léptem, ami nagyot reccsent a lábam alatt. Nicholls Kapitány felnézett, láttam rajta, hogy nagyon messze járt. Meglepte, hogy hirtelen ott lát. Felpattant, mintha rugóval lőtték volna ki és vigyázzba vágta magát. Akaratlanul is elnevettem magamat.

- Jaj, ne haragudjon. – kértem elnézést, miközben őszintén szégyelltem magamat, zavarát látva. – De esküszöm, még azt is hallottam, ahogy összecsapta a bokáját! – nem tehettem róla, de újra kitört belőlem a nevetés. Ezúttal ő is követte példámat.

- Én kérek elnézést. – rázta meg a fejét. – Ez a rossz szokás a katonaságnál ragad az emberre. – nyugtázta szomorúan, majd csillogó szemeivel rám nézett. – Gyönyörű a mosolya…és a nevetése. – mondta, mire nekem lehervadt arcomról a mosoly. A következő másodpercekben mindketten zavartan, egymás tekintetét kerülve álldogáltunk egyik lábunkról a másikra. Aztán végül Joey mentette meg a helyzetet. Ráérősen baktatott oda hozzám, majd a zsebemet kezdte el szaglászni.

- Na tessék. Éppen hogy megérkeztem és te már jössz is nasiért, igaz? – simogattam meg az orrát. – Mi az, nem adnak neked enni a seregnél? – kérdeztem incselkedve, miközben elővettem egy almát a zsebemből, amivel ismét boldogan baktatott arrébb.

- Ami azt illeti, semmiben nem szenved hiányt. Perkins viszont nem híve a kényeztetésnek. Mindig azt mondja, hogy a lovaknak is hozzá kell szokniuk a sanyarú körülményekhez. – arca kissé elfelhősödött.

- Értem. – mondtam kurtán, majd letelepedtem az omladozó falmaradék egyik részére. Újabb kínos csönd következett.

- A szülei…a szülei mit szóltak ahhoz, hogy jelentkezett a seregbe? – kérdeztem rá az egyik dologra, amely nem hagyott nyugodni. Ő szomorkásan felnevetett, majd szeme a messzeségbe révedt.

- Tudja…tudja Apám is katona volt. Tisztként harcolt Afrikában, a Zulu háborúban. Kitűntetéseket is kapott a vitézségéért. – arca büszke volt, de hangjába mégis keserűség vegyült. – A nagyapám is harcban tűntette ki magát és az ő apja is. A mi családunkban kötelessége az embernek katonának lenni…harcba menni. – a földet nézte, közben pedig csizmájával ismét a földet túrta.

- Értem… - néztem őt összehúzott szemöldökkel. Nem tetszett az, amiket mondott. Láttam, hogy őt is mennyire nyomasztja mindez. – És milyen ember az Apja? – Nicholls Kapitány keserűen elmosolyodott.

- Az Apám két éve meghalt. – nézett rám hatalmas, kék szemeivel.

- Ó, ne haragudjon, részvétem. – kaptam el a tekintetemet.

- Nem… - rázta meg a fejét. – Semmi baj. – Néhány másodpercnyi szünet következett. – Nem szerettem őt. – a szavak súlyosan, keserűen hagyták el ajkait. – Tudom, mit művel az emberekkel a háború. Megkeményíti őket. Kiöli a szívükből a gyengédséget, a szeretetet és a reményt. – Nem nézett rám, mintha csak szégyellné a szavakat, amelyeket kimond. – Én azután születtem, hogy Apám visszatért a háborúból. Csak azt az embert ismertem, akivé a háború tette. – egy pillanatra újra rám pillantott. – Soha nem éreztem rajta, hogy szeret. Kemény volt és rideg. Csak a kötelességeinek örököse voltam számára, semmi más. Egy fiú, aki tovább viszi azt a keresztet, amit a családunk Önmagára mért.

- Sajnálom… - mondtam halkan, mert teljesen megdöbbentett mindaz, amit hallottam. Teljesen letaglózott a közvetlensége, az őszinte fájdalom, ami a hangjából áradt.

- Anyám mesélt néha Apámról…még arról az időről, amikor fiatal házasok voltak…hogy milyen volt akkor. És egy olyan emberről beszélt, aki a számomra teljesen idegen volt. Nem tudtam elképzelni, hogy az én Apám valaha olyan lehetett. Kedves, figyelmes, romantikus… - megrázta a fejét. – Egy szörnyeteg lett belőle. Egy harci gépezet. – újból rám pillantott. – És ez vár most rám is.

- Szerintem az Édesanyja nem várja el Öntől, hogy végigmenjen ugyanazokon a szörnyűségeken, mint az Apja. Hogy ugyanúgy megrontsa a lelkét. Beszéljen vele, talán még nem késő…

- Akkor léptem be a seregbe, mikor meghalt… - hajtotta le fájdalmasan a fejét. – Alig néhány hónapja történt. – éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Miatta húztam-halasztottam. Apám rokonsága, a testvérei folyamatosan noszogattak. De Anyám nem engedte, kitartott mellettem. Mikor elment, akkor…akkor már nem volt visszaút. Kitagadtak volna, ha nem lépek be. – nézett rám könnybe lábadt, kék szemeivel.

- De ez…ez nem igazság! – ráztam meg a fejemet, éreztem, hogy a fogamat csikorgatom. – Nem kényszeríthetik arra, hogy katonának álljon! Legalábbis addig nem, amíg nem sorozzák be! – emeltem fel a hangomat.

- Nem ismeri a családomat. – rázta meg a fejét. – Az egy másik világ. – egy mély levegőt vett. – Folyton az jár a fejemben, hogy…hogy vajon képes leszek elvenni egy ember életét? És ha megteszem, akkor vajon kapok-e rá valaha is feloldozást? Vagy én is olyan leszek, mint az Apám? Akit a szörnyű tettek megkeményítettek, kiírtottak a szívéből minden szeretetet és reményt? – Úgy nézett rám, mintha én lennék az egyedüli a világon, aki tudhatja a választ ezekre a kérdésekre. – És félek…félek a haláltól, a fájdalomtól…a másokétól és a sajátomtól. – úgy buktak ki belőle egymás utána a szavak, olyan erővel, mintha már réges-régen magában fojtotta volna őket és most elemi erővel törtek a felszínre. – Most ugye azt gondolja, hogy gyáva vagyok? – nézett rám könnyes szemeivel.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Azt gondolom, hogy nagyon bátor. – feleltem és tényleg így is gondoltam. Láttam, hogy válaszom meglepte, szomorú arcával kutatva nézte az enyémet. – Ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy be merjük vallani magunknak és másoknak, hogy félünk. – Még soha nem éreztem magamhoz senkit ilyen közel, mint ebben a pillanatban Nicholls kapitányt. Ő rám mosolygott, arcán egy könnycsepp szaladt végig.

- Ön is fél Emily, igaz? – kérdezte, én pedig meglepődtem kissé, hogy a keresztnevemen szólít. Váratlanul ért a kérdése. – Látom a szemén. Minden egyes pillanatban. – mondta halkan. Én kényelmetlenül fészkelődtem a helyemen. – Miért nem bízik meg bennem? – nézett rám szomorúan. – Miért nem mondja el a titkát?

- A titkomat? – kérdeztem ingerültem, közben könnyek gyűltek a szemembe. – Nekem nincs titkom. Amire pedig kíváncsi, azt megtudhatja bármelyik falusitól!

- Tudom, hogy milyenek az emberek egy ilyen helyen. Gyerekkoromban egy London melletti kis faluban töltöttem a nyarakat. Még jól emlékszem milyen pletykásak a népek. Képesek bolhából elefántot csinálni. Nem az ő változatukra vagyok kíváncsi…

- Kapitány, itt nincsenek változatok! – csattantam fel indulatosan. – Csak nézzen körbe! Nézze meg, hogyan élek! Hogyan viselkednek velem! Megvetés tárgya vagyok! Tényleg azt hiszi, hogy itt léteznek „változatok”? – álltam fel a helyemről. – Itt csak az van, amit az emberek igaznak vélnek. Minden más csak hazugság.

- Kérem… - állt fel ő is, mikor látta, hogy menni készülök. – Azt hiszi, hogy itt lennék, ha hinnék a rossz nyelveknek? Itt lennék most akkor, ha elhinném mindazt, amit Önről mondanak? – nézett rám szomorú szemeivel, én pedig megdermedtem.

Ebben a pillanatban bizonyosodtam meg róla, hogy Nicholls kapitány mindenről tud, hogy mindent hallott, amit a faluban suttognak rólam, tisztában van vele, hogy milyen a hírem. A szájamban keserű íz áradt szét.

- Most elmegyek… - suttogtam alig hallhatóan, majd oda dobtam még egy almát Joeynak és elfordultam.

- Kérem Emily…Miss Richardson… - nyúlt a kezem után Nicholls Kapitány, hogy visszatartson. Egy rövid időre megfogta a karomat, majd amikor látta, hogyan nézek rá, elengedett. – Ne haragudjon, kérem. Nem akartam indiszkrét lenni. De látom, hogy szenved. És tudom jól…érzem, hogy ártatlanul hurcolják meg. – láttam az arcán, hogy őszintén hisz is abban, amit mond. – Talán Önnek is könnyebb lenne, ha elmondhatná valakinek az igazat, aki nem vádolja utána hazugsággal…Ahogyan nekem is sokkal könnyebb, hogy van valaki, aki nem tart gyávának. Aki megérti, hogy mit érzek.

- Ez nem ilyen egyszerű, Kapitány. – ráztam meg a fejemet. – Még ha el is mondanám…az igazat, ahogyan Ön nevezte, az sem bizonyítaná az ártatlanságomat. Csak kevésbé tűnnék bűnösnek. – mondtam keserűen. – Hibáztam és aki egyszer hibázik, annak már más bűnöket is könnyen a nyakába varrnak. És nem tehet ellene semmit. – lehajtottam a fejemet. – Félek, ha meghallgatná a történetemet, nem azt a sztorit kapná amire számít, a mesét a Hófehér Királykisasszonyról, akik megdobáltak sárral. – Szemében mély szomorúságot láttam. Elfordultam, majd elindultam, a tanyánk irányába.

- Szeretném újra látni. – szólt utánam, én pedig csak nehezen tudtam rávenni magamat, hogy megforduljak. A szememből sűrű folyamként hullottak a könnyek.

- Nem lenne jó ötlet. – próbáltam megkeményíteni a hangomat. – Sem Önnek, sem pedig nekem. – egy nagy levegőt vettem, majd kimondtam a keserű mondatot. – Kis idő múlva Ön elmegy innen. A semmivé foszlik majd ez a néhány nap, ez a néhány beszélgetés, a falu, a pletyka…de nekem továbbra is itt kell élnem. Ehhez a helyhez és a szégyenemhez láncolva. – könnyektől fátyolos szemmel néztem rá. – Nem kell egy újabb szóbeszéd, egy újabb szégyen. És Önnek is sokkal jobb, ha nem látnak együtt minket. – mondtam még végül, majd a választ meg sem várva rohantam haza.

Harmadik fejezet - Tilosban járni

Harmadik fejezet

Tilosban járni

Az elkövetkezendő napokban Apám folyamatosan otthon volt, engem pedig sem a faluba, sem pedig másik tanyára nem küldtek el ezért vagy azért, hogy útközben meglátogathassam a kedvenc helyemet, így legalább egy hangyányi esélyem legyen arra, hogy összefuthassak Nicholls kapitánnyal.

Bármennyire is tagadni akartam magam előtt, nagyon élveztem a társaságát. Jó volt egy olyan értelmes, kedves emberrel beszélgetni, aki nem ebben a faluban élte eddig az életét, aki nem fordította el undorodva a fejét, ha meglátott és nem ítélt el.

Soha nem hittem volna, hogy egy vadidegen emberrel beszélgetni ilyen felszabadító lehet. Azt hiszem, Nicholls kapitány is valahogy így érezhette. A házimunka unalmas óráiban próbáltam bele élni magamat az ő helyzetébe. Annyira fiatal volt, talán egy korú velem, mégis olyan megpróbáltatások előtt állt, amelyeket talán még ő maga sem tud elképzelni. Fiatal kora ellenére tiszt volt, ami arra utalt, hogy jó családból való, de ha így van, nem tudtam megérteni, miért nem marad távol addig a háborútól, ameddig csak lehet?

Az döbbentett meg vele kapcsolatban a legjobban, hogy nem félt bevallani, milyen őszinte rettegés van benne a háborútól. Ez őszintén meglepett. A férfiak amióta csak világ a világ, mindig azt bizonygatták, hogy mennyire bátrak és erősek. De ő más volt.

Kívülről egy magabiztos, kemény bár melegszívű tiszt látszatát keltette, de belül egy riadt gyerek volt. Egy gyerek, aki nem meri elmondani a szüleinek, hogy valami rosszat csinált, inkább keres egy hozzá hasonlót, akinek megvallhatja bűnét.

Mire végeztem a ház kitakarításával, már egészen biztos voltam bene, hogy elmélkedésemmel nem kicsit rugaszkodtam el a realitások talajáról, de Nicholls kapitány személye valahogy újabb és újabb találgatásokra sarkallt.

Teltek a napok és nekem semmi esélyem sem volt arra, hogy akár néhány percre elszabadulhatnék Apám árgus tekintete elől. Ahogy jobban bele gondoltam, szinte biztos voltam benne, hogy Nicholls kapitány már el is felejtette a találkozásunkat, és ez még a jobbik eset volt. Megőrültem a gondolattól, hogy talán néhány kedves ember gyorstalpalót tartott neki az élettörténetemből. Valamiért óriási keserűséget éreztem a gondolatra, hogy egy romlott nőnek tartson. „Kisasszony” csendült fel fülemben a hangja, amikor bemutatkozott. Keserűen elmosolyodtam, miközben a piszkos felmosó vizet cipeltem ki az udvarra. „Soha senki nem szólított Kisasszonynak.”

Ismét eljött a péntek, én pedig most egy jóval tekintélyesebb bevásárló listával indultam neki a falunak. A tükör előtt állva be kellett, hogy valljam magamnak, most nem jelent számomra akkora megpróbáltatást lemenni az egyébként gyűlölt helyre, mint általában. A megalázó bevásárlás most új lehetőséget nyitott a számomra, hogy láthassam a kapitányt. Csak remélni tudtam, ha tényleg így lesz, eszébe jut majd, amit tőle kértem és nem köszön nekem. „Már ha még egyáltalán egy pillantásra is méltat…” Ötlött fel bennem a gondolat ismét.

Az utált, szoros kontyba kényszerítettem a hajamat, majd még egyszer a tükörbe néztem. Évek óta először csillant meg szememben az élet szikrája.

Szokás szerint szemlesütve léptem be a főutcán a faluba, ahol már korán reggel nyüzsgött a jónép. Gyorsan közlekedtem, egészen a piacig, de titkon lopva felnéztem. Reménykedve nyugtáztam, hogy egyenruhások is elvegyültek a falubeliek között szép számmal, ám szemem csak azt az egy embert nem találta, aki keresett.

A piacra érve percekig csak céltalanul lézengtem, az agyam teljesen máshol járt. Teljesen kiment a fejemből a bevásárló lista, nem találtam a jól bejáratott árusokat…Csak az járt a fejemben, hogy minden reményem szertefoszlott, mert Nicholls kapitány ma nem jött el a faluba. „Talán direkt nem jár ma erre…mert tudja, hogy én itt leszek.” árasztottak el a negatív gondolatok. A végén már egészen bizonyos voltam benne, hogy a hírem végül utolért engem, ő pedig még csak a lehetőségétől is iszonyodik, hogy újra szóba álljon velem.

Egy pillanatra megálltam a piac egyik nyugodtabb sarkában, majd vettem néhány nagy levegőt. Agyam kissé kitisztult, elővettem zsebemből a bevásárló listát, majd végig olvastam. Keserűen néztem végig a piac forgatagán és felkészítettem magamat az újabb szúrós tekintetekre. Megpróbáltam magam elé idézni azt a kék szempárt, amelyet hiába kerestem.

’Majd egy órával később, két dugig megpakolt, óriási kosárral indultam hazafelé, a tempón nem keveset lassítva. Az ajkamba haraptam, miközben lassan haladtam előre. Csak néha fordult elő, hogy ilyen sok mindent kellett haza cipelnem, de ezeket az alkalmakat szívből utáltam. Sajgott a vállam és a karom, az ormótlan kosarak minduntalan a vádlimhoz ütődtek és még a vastag szoknyán keresztül is erős fájdalmat okoztak. Ilyenkor napokig lila-zöld foltos voltam. Persze ez is a büntetésem része volt.

Igyekeztem egyenletesen lélegezni, megtartani a tempót, de éreztem, hogy gyorsan fáradok. De minél előbb ki akartam jutni a faluból. Hazafelé többször is megpihenhetek még, de most nem. A földet néztem és a macskaköveket számoltam. Éreztem, hogy a homlokomon az erőlködéstől finoman kiütközik a veríték, a karjaim remegni kezdenek. Összeszorítottam a fogamat. Egy pillanatra felnéztem, hogy még milyen messze van a falu vége…és akkor megláttam. Gépiesen tovább haladtam, de közben őt figyeltem. Éppen az egyik tiszttársával folytatott elmélyült beszélgetést, aztán mintha megérezte volna a tekintetemet, társa válla fölött rám nézett. Éreztem, hogy rémült arcot vágok, miközben lépteim meggyorsultak. Hátra fordultam, hogy lássam a reakcióját. Nicholls kapitány alig láthatóan köszönésképpen ujját a tányérsapkájához húzta, szája sarkában apró mosoly jelent meg. Óriási szikla gördült le a szívemről. A következő pillanatban azonban megtörtént a katasztrófa.

Mivel hátra néztem, nem láthattam a kocsmából kiszédelgő Norman Phillipset, aki úgy lökött fel, mintha csak egy játék baba lennék. Elterültem a földön, kosaraim felborultak, tartalmuk pedig ezerfelé gurult.

- A franc essen beléd, némber! – ordította Norman, mikor ő is tántorogva kapaszkodott meg a falban! – Hát nem tudsz vigyázni! Most is csak azon jár az eszed, hogy kivel bújjál ágyba! – nevetett fel disznó módon, ám a közvetkező pillanatban a torkára fagyott a szó.

- Azonnal kérjen bocsánatot a Hölgytől! – termett ott szinte a semmiből Nicholls kapitány, egyik kezével a falnak nyomta a meglepett arcot vágó Normant.

- Én ugyan nem látok itt Hölgyet! – válaszolta Phillips, majd undorodva végig mért. – Így jár az, akinek mindig csak a férfiakon jár az esze! – mutatott rám.

- Azt mondtam, hogy kérjen bocsánatot a Hölgytől! – Nicholls kapitány nem emelte fel a hangját, de szemei jéghideg fénnyel villantak meg, fogait összeszorította.

- Kapitány, kérem ne… - próbáltam közbe avatkozni.

- Mi az, talán már neked is megvolt? – nevetett Norman az alkoholtól mámorosan a kapitány arcába. Éreztem, hogy arcomból kifut a vér.

- Nem mondom többször! – Nicholls kapitány hangja immár zengett, többek figyelmét is ránk vonta. Nem alkalmazott erőszakot, nem ütötte meg, elég volt hangjának jéghideg csengése és szemének dühös villanása ahhoz, hogy Phillips feladja.

- Elnézést…”Hölgyem”. – nyomta meg ironikusan a második szót, majd egy megvető morgás kíséretében távozott.

Mikor végre véget ért a kínos jelenet, az utcán térdelve próbáltam összeszedni mindkét kosár tartalmát. Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy az eddig bámészkodó emberek inkább tovább állnak. A következő pillanatban Nicholls Kapitány guggolt le mellém és ő is bőszen szedegette össze a szétgurult gyümölcsöt és zöldséget.

- Ne… - suttogtam, hogy csak ő hallja. – Ezt az egészet nem szabadott volna. – fel sem néztem, nehogy feltűnjön valakinek, hogy beszélek hozzá.

- Azt hittem, csak köszönnöm nem szabad. – mondta komolyan, bár azt hiszem, vicces megjegyzésnek szánta, ám hangjába még nem költözött vissza a béke.

- Én komolyan beszélek. Nem akarom, hogy rossz hírbe keveredjen. – próbáltam minél gyorsabban összeszedni a kosár tartalmát. A kapitány viszont nem igyekezett annyira.

- Ugye nem gondolta, hogy annyiban hagyom majd, amit az a férfi művelt? – éreztem, hogy engem néz, miközben néhány darab körtét rakott bele a kosárba. Nem válaszoltam. Néhány másodpercnyi szünet következett. – Vártam Önre, de nem jött. – mondta halkan, hangja megenyhült. – Vagy csak elkerültük egymást?

- Nem tudtam menni. – suttogtam. – Apám egész héten otthon volt.

- Ma délután? – kérdezte minden átvezetés nélkül. Megráztam a fejemet, de még mindig nem néztem rá.

- Kizárt. Megint otthon fog ülni.

- Szerintem el fog tudni jönni. – akaratlanul is az arcára kaptam a tekintetemet. Nem értettem ezt a megjegyzést. Felállt, majd a kezét nyújtotta. Egy pillanatig tétovázva néztem körbe, majd elfogadtam és felsegített. – Várni fogom. – hajtotta meg a fejét, majd katonásan távozott.

- Veled meg mi történt? – nézett végig Édesanyám a koszos szoknyámon, amely egy helyen ki is szakadt.

- Sajnálom, útközben elestem. – vontam meg a vállamat. – Nagyon nehezek voltak a kosarak. Alig bírtam velük.

- Jaj, mondtam Apádnak, hogy néhány dolgot most ő is elhozhatna…de hajthatatlan volt. – jött oda hozzám és megsimogatta a fejemet. – Te jól vagy?

- Persze, kutya bajom. – tettem le elé a két kosarat. – Elmegyek és átöltözöm. – mondtam, majd a szobám felé indultam.

- Azért van számodra egy jó hírem. – szólt utána Anyám. – Apádat délutánra elhívták a kaszárnyába, hogy nézzen meg néhány lovat. Állítólag a saját kovácsuk már nem bírja az iramot. – mosolygott rám. – Egész délután oda lesz, csak estére jön haza. Van egy kis szabad időd.

Éreztem, ahogyan a boldogság végig áramlik a testemben. Most már értettem, hogy mire célzott Nicholls kapitány. Ő már akkor tudta, hogy Apám náluk fog vendégeskedni a délután folyamán. „De vajon ő gondoskodott erről?” Kérdeztem magamtól, ám a válaszon nem rágódtam sokáig. Futottam egészen a szobámig, hogy minél előbb új ruhát vehessek. Már csak délutánig kellett várnom…

Tudtam, hogy tilosban járok. Hogy olyan dolgot készülök tenni, ami ellenkezik minden paranccsal és szabállyal, ami szerint az utóbbi években élnek kellett. De nem érdekelt.

Nicholls Kapitány várt rám. Más pedig nem számított.