Kilencedik fejezet - Herceg a fehér lovon

Kilencedik fejezet

Herceg a fehér lovon

Egész éjszaka nem tudtam aludni, minden tagom úgy fájt, hogy képtelen voltam feküdni. Igazság szerint nem létezett olyan testhelyzet, amelyben ne lettek volna fájdalmaim. Arcomat több zúzódás borította, fel volt dagadva és a szivárvány több színében játszott, de sajgott az oldalam, a bordáim, a karomat és a csuklómat is végig zúzódások borították. Anyám ápolt éjszaka, de egy idő után elküldtem. Idegesített a folyamatos pityergése, az önvádja és az „én megmondtam, hogy ez lesz”.

Inkább egyedül akartam maradni, a testi-lelki fájdalommal. Nem az volt a lelki fájdalom, hogy Apám megvert, mert iránta már régóta a haragon és a gyűlöleten kívül semmit sem éreztem. Az fájt, hogy Nicholls kapitányban is csalódnom kellett. Ő sem akart mást, mint a többiek. Kivárta az alkalmat, amikor úgy gondolta, megkaphat és meg is csókolt volna. Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Ahogy egyre jobban elgondolkodtam mindenen, a találkozásainkon, a beszélgetéseinken, a gesztusain felém, kezdtem úgy érezni, hogy elhamarkodottan alkottam véleményt tegnap, a dühöm sokkal inkább az ijedtségből és a félelemből fakadt, abból, hogy megint olyan helyzetbe kerülhetek, mint annak idején. De én megfogadtam, hogy soha többé nem fogok ilyen hibát elkövetni. Soha többé nem fognak kihasználni és eldobni.

A szívem viszont azt súgta, sőt egyre inkább ordította, hogy Nicholls kapitány más. Ő nem akart rosszat…ő nem akart bántani. Csak utat keresett hozzám. Nem vallottam be magamnak, mert féltem még csak a gondolatától is, de láttam szemének csillogásán a vonzódást irányomban, hangjában a lágyságot, mikor hozzám beszélt, érintésében a finomságot…de fogalmam sem volt róla, hogy ő mit láthatott bennem…az én szememben, az én hangomban…de most már úgyis mindegy volt. Láttam magam előtt megtört tekintetét, ujjaim helyét az arcán…hirtelen az én arcom is sajogni kezdett, ami minden bizonnyal sokkal rémesebben festett. Szörnyű volt bele gondolni, hogy mit gondolhat most rólam. De már tényleg nem számít. Ott feküdtem, a romjaimban…ismét remény és célok nélkül. Tudtam, hogy börtönöm ismét még szorosabbra fog záródni körülöttem és soha nem látom viszont őt.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, én pedig azt kívántam, bárcsak meghalnék.

Másnap alig tudtam megmozdulni, ám Apám természetesen magával vonszolt az egyik tanyára, segítség gyanánt, ám tudtam, hogy teljesen más célja van ezzel. Egy részről hogy újra érezzem verésének nyomait minden apró kis porcikámon, más részről pedig az emberek, akikkel össze akadunk és akik a pletykákból már jól tudják, hogy a kaszárnyában jártam előző napon, jól láthassák, Apám bizony nem hagyta megtorlatlanul az engedetlenségemet. Undorított ez az egész. Rosszabb volt, mint a verés, annak legalább idővel elmúltak a nyomai.

Egész nap úgy csináltam a dolgomat, hogy egy szót sem szóltam. Nem kértem inni, nem kértem enni, nem ültem le egy percre sem, pedig néha olyan fájdalom nyilallt a tagjaimba, hogy ordítani tudtam volna. De tudtam, hogy ezzel is csak Apámnak szereztem volna örömet.

Mikor haza indultunk magától értetődő természetességgel kaptam meg a cipelni való holmik felét, gyorsabban kellett szednem a levegőt, ahogy próbáltam Apámat utolérni, a gyors ki- és belégzés pedig olyan fájdalmat okozott, mintha kést forgatnának az oldalamban.

Elmondhatatlan megkönnyebbüléssel láttam meg a házunkat, homlokom már gyöngyözött a megerőltetéstől és a fájdalomtól. Próbáltam csak a földet nézni és a lépéseimet számolni, remélve, hogy amikor legközelebb felnézek, már az ajtó előtt fogok állni. Ám amikor legközelebb felnéztem, még jó ötven méterre voltunk a házunktól, de így is nagyon jól láttam a barna lovat, amelyik ki volt kötve az egyik gerendához. És kétségem sem volt afelől, hogy Joeyt látom. A szívem hevesebben kezdett dobogni.

- Ahogy látom, itt is vár minket egy kis munka… - nevetett fel Apám, én viszont valami egészen mástól tartottam.

Mikor beléptünk a házba, Anyám, a vendéggel együtt a nappaliban állt és kedélyesen beszélgetett. A kapitány arcán láttam, hogy nagyon feszült, amitől gombóc nőtt a torkomban.

Mikor meghallotta, hogy Apám belép az ajtón, felé fordult, én pedig próbáltam a kovács termetes alakja mögé elbújni.

- Üdvözlöm Uram, miben segíthetek? – kérdezte meglepő udvariassággal Apám, hiszen biztos volt benne, hogy munkáról van szó és tanácsos jóban lenni a hadsereggel.

- Jó napot Mr. Richardson. – köszönt tisztelettudóan Nicholls kapitány, én pedig addig Apám medve alakja mögé bújtam. Nem akartam, hogy így lásson. – Most nem úgy jöttem Önhöz, mint kovácshoz. – hallottam a furcsa választ.

- Nem? Ezt meg hogy értsem? – hallottam Apám gyanakvó válaszát.

- Kérem, először hívja ide a lányát. Aztán elmondom. – mély hangja szelíd volt, de határozott.

- Nem kell azt ide hívni, hiszen itt van! – lépett el előlem oly hirtelen, hogy nem volt időm még csak elbújni sem. Hirtelen ott álltam és úgy éreztem magamat, mintha meztelen lennék. Nagyon jól tudtam, hogyan nézek ki. Arcom tele volt zúzódásokkal, véraláfutásokkal, ahol Apám ütései eltaláltak és bár a testem többi részét eltakarta a ruha, csuklómon még így is lilás csíkként látszódtak ujjának nyomai, egyik kezemet pedig az oldalamra szorítottam.

Mikor meglátott, nem jutott szóhoz. Láttam az arcán az érzelmeket, amelyek pillanatról pillanatra vonultak át rajta, a kavargást, a zavart, a tehetetlenséget. Láttam elfátyolosodó szemeit, ahogy végig nézett az arcomon, majd kék tekintete jéggé változott, mikor ismét Apámra nézett. Várt néhány másodpercet, amíg érzelmei lecsillapodtak, majd egy nagy levegőt vett.

- Mr. Richardson, azért jöttem, hogy megkérjem a lánya kezét.

A szavak másodpercekig visszhangzottak a fülemben, egészen biztos voltam benne, hogy biztosan csak az agyam sérült meg a tegnapi verés közben. Nicholls Kapitány egészen biztosan nem mondhatott ilyen botorságot. De ahogy Apám és Anyám arcára néztem, ebben már nem voltam olyan biztos. Fagyott csönd ereszkedett a szobára, mindenki a másiktól várta, hogy reagáljon valamit a hallottakra. De nem történt semmi. Végül Nicholls kapitány egy nagy levegőt vett, csizmája hangosan csikorgott, mikor hozzám lépett, majd még mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, fél térdre ereszkedett.

- Emily, kérem tiszteljen meg azzal, hogy a feleségem lesz. – hadarta el gyorsan, miközben finoman kezébe fogta az enyémet, másik kezével pedig, ügyetlenül egy gyönyörű gyűrűt húzott elő a zsebéből, majd felém tartotta. Láttam, mennyire remeg a keze.

Képtelen voltam megszólalni. Nem értettem ezt az egészet. Az agyam ebben a pillanatban képtelen volt feldolgozni mindazt, ami éppen történik. Tegnap egy pofonnal búcsúztam el tőle, apám megvert, ma megszégyenültem rángatott végig az emberek előtt, most pedig haza jövök, Nicholls kapitány pedig előttem térdel, szemei összevert arcomat nézik, közben pedig arra kér, hogy legyek a felesége…éreztem, hogy megtántorodok.

- Jól van? – pattant fel azonnal és átölelte a derekamat, ezzel akaratlanul is fájdalmat okozva.

- Igen, persze… - pihegtem. – Kapitány, én…én azt hiszem, beszélnünk kellene… - néztem rá kétségbeesetten, mire ő bólintott, majd a szüleimre nézett. – Ha megbocsájtanak, van egy kis megbeszélni valónk. – majd válaszukat meg sem várva nyitotta ki előttem az ajtót, majd még mielőtt bármit is szólni tudtam volna, a lóra segített, majd ő is követett. – Kapaszkodj…óvatosan megyünk. – fordult hátra, láttam, pillái megrebbennek, ahogy újra meglátja arcomon a sebeket. – Legszívesebben megölném…

- Mi…mi ez az egész? – kérdeztem azonnal, ahogy sikerült nagy nehezen, nem kis fájdalom árán leszállnom a lóról. Az oldalamra szorított kézzel roskadtam le a kőfalra.

- Szeretném, ha megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel. – mondta minden köntörfalazás nélkül, majd ismét térde vágódott előttem, zsebéből pedig elő vette a gyűrűt, amelyet egy hosszúkás, piros kő díszített. – Ez volt édesanyám eljegyzési gyűrűje. – tette még hozzá, mikor látta, hogy a torkomra fagyott a szó.

- Kapitány, ez abszurdum! – ráztam meg a fejemet, majd megpróbáltam felállni, ám az oldalamba olyan fájdalom nyilallt, hogy vissza kellett ülnöm. Le kellet hunynom a szememet, hogy úrrá tudjak lenni rajta.

- Jól vagy? – húzódott közelebb hozzám, miközben még mindig a földön térdelt. Én még mindig becsukott szemmel próbáltam apró levegőket venni, mikor megéreztem simogató kezét az arcomon. Mikor kinyitottam a szememet, szomorú, önváddal teli tekintete az enyémbe fonódott. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tette veled. – szemei hideg fénnyel villantak meg. – Az én hibám. Ha nem hívlak el…

- Nem… - ráztam meg a fejemet, közben pedig lehámoztam magamról a kezét. – ÉN akartam elmenni. ÉN döntöttem úgy, hogy kitörök ebből a börtönből. És én fizettem meg az árát is. Ennyi és nem több. – válaszoltam.

- Ez most már soha többé nem fog előfordulni. – mondta elszántan. – Hozzám jössz, onnantól kezdve pedig nem emelhet rád kezet! Ha mégis megpróbálja…

- Nem! – kiáltottam fel. – Milyen elmebaj ez? – néztem rá értetlenül. – Miért vette ezt a fejébe? – láttam rajta, hogy ő pedig az én reakciómat nem érti. – Nicholls Kapitány, nem kell engem…megmentenie. – mondtam neki remegő hangon. – Évek óta egyedül harcolok, egyedül élek a börtönömben. Ezek utána is megleszek és kitörök majd belőle, ha elérkezettnek látom az időt. De nem kell a szánalma. – ráztam meg a fejemet.

- Szánalom?... – suttogta halkan Nicholls kapitány, mintha csak ízlelgetné ezt a szót. – Emily – kezeimet kezeibe vette és a szemembe nézett. – Nem a szánalom az, ami ma ide vezetett. És ezt te is nagyon jól tudod. – szemeiből áradt felém a gyengédség én pedig éreztem, hogy elgyengülök. – Szeretlek téged. – a szavak olyan erővel szálltak felém, hogy könnyek gyűltek tőle a szemembe. – Én…én tudom, hogy nem így kellene ezt az egészet, de…de…most minden a feje tetején áll. A legszívesebben ma azt kértem volna Apádtól, engedje meg, hagy udvarolhassak neked. – kék szemei tele voltak őszinteséggel. – De tudom jól, hogy mit gondolt volna erről. Hogy mit gondolt volna rólam és rólad. Pedig annyira szerettem volna hetekig hozzátok járni, sétálni veled, beszélgetni, úgy, hogy nem kell rejtőzködnünk…közben pedig remélni, hogy egyszer majd megcsókolhatlak. – az utolsó szavaknál hangja kissé elhalkult. – És ott van a háború. Bármelyik pillanatban megérkezhet a parancs, hogy indulnunk kell. Most egyetlen dologban szenvedünk hiányt, az pedig az idő. – tekintete és hangja komoly volt. – Ezért kérlek most, hogy légy a feleségem. Mert szeretlek. Őszintén és szívből, amióta csak először megláttalak. – éreztem, hogy remegnek az ajkaim, nem tudtam uralkodni az érzéseimen. – És azt akarom, hogy ezt tudja meg az egész világ. És azt, hogy hozzám tartozol. – nézett rám csillogó szemekkel. Gondolkodtam néhány pillanatig, majd megráztam a fejemet.

- Attól tartok a családja soha nem egyezne bele, hogy egy porfészek kovácsának a kétes hírű lányát vegye feleségül. – fordítottam el a fejemet.

- A családom… - nevetett fel keserűen. – A családomért teljesítem a kötelességemet. Nekik adom az életemet. Elmegyek a háborúba, hogy „méltó” legyek hozzájuk. Az életem az övék, de a szívem a tiéd. Azzal csakis én rendelkezem.

- Nem tudom…ez egyszerűen abszurdum… - tiltakozott a tündérmese ellen még mindig a lelkem. – Lehet…lehet, hogy csak a közelgő háború miatt érez így…csak azért, mert…mert nekem elmondhatta a nyomasztó gondolatait. És most közel érez magához. Hiszen…alig néhány hete ismer. Ez csak valamiféle pánik, de ha visszatér a háborúból, akkor…akkor másként lát majd mindent. És sajnálni fogja, hogy egy pillanatra is hozzám kötötte magát. – mondtam hevesen dobogó szívvel. – Azt hiszem, mindketten jobban járunk kapitány, ha nem hozunk ilyen elhamarkodott döntést. – jutottam a végső következtetésre, majd elfordítottam tőle az arcomat. Néhány másodpercnyi csönd következett.

- Emily… - szólt hozzám halkan. – Emily, csak mond…mond azt, hogy nem szeretsz. Mond a szemembe és elmegyek, soha többé nem látsz. – hangja komoly volt és nagyon szomorú. – Nézz rám. – fordította óvatosan maga felé az arcomat. – Mond azt, hogy nem szeretsz. – ismételte meg újra, szomorú, kék szemeitől összeszorult a szívem. Ajkaim többször is szavakat próbáltak formálni, de egyszer sem jött ki hang a torkomból. Arcomon könnycseppek folytak végig, be kellett látnom, hogy felesleges minden ellenállás. Elvesztem. Nicholls kapitány arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg, szeme ködfátyolos volt. Ajkai nagyon lassan közeledtek az enyémekhez.

- Ugye most nem fogsz pofon vágni? – kérdezte halkan, miközben elmosolyodott.

- Auuu… - kiáltottam fel fájdalmasan, mikor én is követni akartam a példáját. Apám egyik ütése nyomán alul felszakadt a szájam, amelyen a seb most fájdalmasan megfeszült. Oda kaptam a kezemet, éreztem, hogy újra felrepedt és vérezni kezd. Gyorsan elővettem a zsebkendőmet és oda szorítottam. James szomorú szemekkel nézett rám, majd finoman megfogta a zsebkendőt tartó kezemet és elhúzta az arcomtól. Pillantása az ajkamon lévő sebre rebbent, közben ujjai finoman simogatták zúzódásoktól csúfított arcomat.

Először csak az édes leheletét éreztem, majd utána az ajkait, melyek óvatosan, épphogy csak érintették az enyémeket. A legédesebb dolog volt ez, amit egész életemben kaptam. Már az én kezem is az ő arcát simogatta, sérült ajkaim próbálták őt visszacsókolni. Finom, könnyed, szűzies csókok voltak, nem a vágy és a szenvedély, hanem a szerelem csókjai. Béke, remény és szeretet áradt szét tőle a testemben. Ajkai elhagyták az enyémeket, finom csókokat leheltek az arcomra, minden sebre, eltörölve ezzel Apám haragjának még a legapróbb nyomát is.

Érezni az érintését…a simogatását…a szerelmét. Mindazt hinni, amit mondott. Lehetetlennek tűnt. Annyira gyönyörű volt. Olyan szépség, amit én nem érdemlek meg.

- Emily, légy a feleségem. – suttogta, mintha csak bele látott volna a gondolataimba. – Szeretlek és te is szeretsz engem. Nem érdekelnek az emberek. Nem érdekel a családom és a tiéd sem. Csak az érdekel, hogy megtaláltalak. – nézett a szemembe, miközben még mindig az arcomat simogatta. – Lehet, hogy őrültség, amit művelünk…de a világ is megőrült körülöttünk. Mi ketten összetartozunk. Az első pillanattól kezdve szeretjük egymást. – szemében láttam, hogy komolyan gondolja. – Gyere hozzám, Emily… - kért újra, majd ajkai ismét finoman csókoltak. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam ellenkezni. Szerettem őt. Az első pillanattól. És ezt ő is nagyon jól tudta. A szemembe nézett, nekem pedig egy hatalmas könnycsepp gördült le a szememből. – Örökké szeretni foglak. – suttogta a fülembe, miközben éreztem, hogy ujjamra csúszik a gyűrű.