Prológus
Senki
sem tudhatja, milyen élete minden egyes napján lehajtott fejjel járni és valami
olyasmiért bűnhődni, amit a szíve diktált.
Azt
viszont talán mindenki tudja, hogy milyen érzés szeretni és azt érezni, hogy
minket is szeretnek…hogy milyen nehéz a rózsaszín ködön keresztül átlátni a
hazugságon, ámításon és a szépen csengő szavakon…
Én
pedig hittem mindezeknek. Hittem a szívem szavának, hittem az ő szavainak.
Hittem a szerelemben, hittem, hogy a felesége leszek és együtt öregszünk majd
meg…
Nagyon
sok mindenben hittem akkoriban…de mára már nem maradt semmi…
Most
lehajtott fejjel járok a faluban, a réteken, a szántóföldeken és még a saját
otthonomban is. Megvetett nő vagyok, akit kitaszított az egész falu, még a
saját apja is alig tűr meg a háznál…
A
távolban sötét felhők gyülekeznek, mindenki a közelgő háborúról beszél.
Mindenhol érezhető, szinte kézzel tapintható a feszültség és a félelem…Azt
mondják, hogy ez a háború megváltoztatja majd az egész világunkat…de engem
egyáltalán nem érdekel…
Az
én világom négy éve örökre megváltozott…felrobbant és atomjaira esett szét.
Azóta úgy tévelygek csak benne, mint egy két lábon járó hulla…egy test, lélek
nélkül.
És
nincs senki, aki megszabadítana a szenvedéstől…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése