Tizenegyedik fejezet - Lopott idő

Tizenegyedik fejezet

Lopott idő

Amikor James nem volt mellettem, minden pillanatban attól remegtem, hogy tudtomon kívül már el is szakították tőlem, éppen a front felé lovagol, ahol ki tudja, mi vár rá. Próbáltam magamat szavaival nyugtatni, hogy nincs az a hatalom, ami távol tarthatná tőlem, ha hirtelen és váratlan búcsúzásra kerülne a sor, de a félelem végig velem maradt, agyam logikusan gondolkodó része azt diktálta, hogy a katonaságot vajmi kevéssé érdekli a tény, hogy Jamesnek menyasszonya van, akitől búcsúzni szeretne.

Ezekben a napokban alig aludtam, mindig csak azt a két-három órát vártam, amíg együtt lehettünk, amíg biztonságban tudhattam karjaimban. Szinte mindig azon a helyen voltunk, amely először az én búvóhelyem volt, majd később ez a hely látta először szerelmünket. Varázslatos hely volt a számunkra, csak a miénk, minden egyes kis kődarab, a fal minden megmaradt része a mi történetünk egy-egy apró darabját hordozta magában, a szél a mi dalunkat suttogta, az apró, csenevész kis fa, amely az omladozó falmaradványtól néhány méterre állt, a mi tiszteletünkre megerőltette magát és zöld leveleket növesztett. Augusztus eleje volt, jól esett néha behúzódni alá a tikkasztó hőség elől.

- Mire gondolsz? – kérdezte, mikor már jó tíz perce ültünk hangtalanul, fejemet a mellkasán nyugtattam, kezeimmel pedig az ő kezét simogattam. Szerettem a kezét, az ujjait, az érintését…órákig tudtam volna gyönyörködni benne.

- Nem gondoltam semmire. – néztem fel rá. Kék szemei olyan tiszták és kedvesek voltam, hogy könny gyűlt tőle a szemembe. Zubbonyát levette a meleg miatt, ingnyakát pedig megoldotta. Őszintén sajnáltam, hogy ebben a szörnyű egyenruhában kell sínylődnie. – Csak élvezem azt, hogy együtt vagyunk. – mosolyogtam rá.

Három nap telt el azóta, hogy James megkérte a kezemet, de olyan volt, mintha tíz év lett volna. A világ száznyolcvan fokot fordult velem, nekem, akinek semmim sem volt, akit mindenki gyűlölt és megvetett most vőlegényem volt, aki szeretett és tisztelt. Eddig nem volt miért felkelnem reggel, most lefeküdni is alig bírtam. Eddig azt vártam, bárcsak este lenne, most viszont visszafogtam volna az időt. Minden egyes nap közelebb vitt minket az elváláshoz.

Átkaroltam és arcomat pedig a nyakába hajtottam. Ő arcával finoman simogatta az enyémet, amely már a gyógyulás útjára lépett Apám brutális verése után, ujjaival pedig hullámos tincseimet fésülgette. Mikor nem voltunk együtt, mindig elterveztem, hogy majd miről fogunk beszélgetni, annyi mindent akartam tőle kérdezni, annyi mindent nem tudtam még róla…de mikor végül újra ott ültünk egymás mellett, valahogy egyikünknek sem jöttek az ajkára szavak. Talán féltünk kimondani őket. Szükségünk volt erre a varázslatra, amit együtt éreztünk. Erre a varázsos érzésre, hogy ilyenkor nem léteznek pletykás emberek, nem léteznek rosszindulatú rokonok és nem létezik háború. Csak mi vagyunk ketten. Csak az illat, az érintés, a csók, a szerelem…

Ajkaim finoman keresték az övét, ő pedig édesen viszonozta a csókomat. Ő maga csak nagyon ritkán kezdeményezett ilyesmit, még azután is, hogy megkérte a kezemet, szeretett volna távol állni még csak a gyanú árnyékától is, hogy bármiféle hátsó szándék vezérli. Először megmosolyogtam magamban, látva mennyire tartja magát ehhez a dologhoz, később viszont már feszélyezni kezdett. Nem akartam, hogy úgy érezze, szabályok közé van zárva, ha velem van…és még inkább azt nem akartam, hogy azt higgye, őt is olyannak gondolom, mint…mint azt a másikat…

- Valami baj van? – kérdeztem. – Mármint az egyébként kézenfekvő dolgokon kívül…Olyan szomorú vagy ma. – simogattam meg az arcát. Ő lehajtotta a fejét, közben pedig a kezemet simogatta. – James, megijesztesz… - nevettem idegesen.

- Ne haragudj. – rázta meg a fejét. – Én csak…

- Mond el! – bíztattam. – Nekem bármit elmondhatsz. Bármit, ami bánt. Hátha tudok segíteni. – mosolyogtam rá. Láttam, hogy nagyon nehezen veszi rá magát arra, hogy beszélni kezdjen.

- Én csak…csak éjszaka azon gondolkoztam, hogy…hogy lehet, önző voltam,  amikor megkértem a kezedet. – nyelt egy nagyot, majd rám nézett. – Lehet, hogy hibát követtem el. Éreztem, meghűl bennem a vér. „Hát újra ez történik?” Futott át agyamon ismét a kérdés, én pedig fátyolos szemekkel, jégbe dermedt arccal húzódtam el Jamestől.

- Tehát nem szeretsz… - vontam le végül a legkézenfekvőbb következtetést, miközben szemem elfátyolosodott a könnyektől.

- Mi? – nézett rám értetlen arccal. – Jézusom Emily, dehogy! – ölelt magához olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Ajkait az arcomon éreztem. – Szeretlek és örökké szeretni foglak. Ezen semmi nem változtat. – suttogta a fülembe.

- Akkor…akkor egyszerűen nem szeretnél elvenni feleségül? Erről van szó? – bontakoztam ki az öleléséből. Mégis rájöttél, hogy a családod nem egyezne bele?

- Megmondtam már, hogy nem érdekel a családom. – jelentette ki ismét.

- Akkor? Nem értelek. – ráztam meg idegesen a fejemet. – Teljesen kétségbe ejtesz. – szipogtam.

- Jaj szerelmem, ne haragudj rám… - húzott magához ismét. – Olyan bolond vagyok….akkora bolond vagyok… - ismételgette.

- Ha bánt valami, miért nem mondod el? Miért mondasz nekem ilyeneket? – futottak végig a könnycseppek az arcomon.

- Csak olyan nehéz erről beszélni… - sóhajtott nagyot, majd bele kezdett. – Azon gondolkoztam az éjszaka, hogy mi lesz, ha visszatérek a háborúból és…és belőlem is olyan szörnyeteg lesz…olyan élő halott, amilyen az Apám is lett. – ijedt gyermek szemeivel rám nézett. – Te is ugyanúgy fogsz akkor szenvedni, ahogyan az Anyám szenvedett hosszú éveken keresztül. – kezdtem megérteni, hogy miért mondta azt, amit mondott. - Én pedig nem ilyen sorsot szánok neked. Szeretnélek boldoggá tenni. Boldognak látni, mert te ezt érdemled. De most csak napjaink vannak hátra. Utána pedig elmegyek a háborúba, és ki tudja, miként térek majd vissza. Lehet, hogy egy olyan ember kopogtat majd az ajtódon, akit egyáltalán nem ismersz. Akit nem tudsz szeretni. – hangja remegett, tele volt kétséggel és félelemmel. – Egy idegennel kell együtt élned, hozzá leszel láncolva és a végén már azt fogod kívánni, bárcsak inkább meghaltam volna…

- James!!! – ordítottam rá. – Ezt azonnal hagyd abba! – láttam, hogy pillái megrebbennek, szemei kétségbeesetten mélyedtek az enyémbe. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem tőle sírva. – Hogyan ejthetsz ki ilyet egyáltalán a szájadon? – nem tudtam megérteni, milyen sötét gondolatok indíthatták őt ilyen szörnyű szavakra.

- Már annyit szenvedtél életedben. – szólalt meg halkan. – Nem szeretnélek még én is kínozni. Azt kívánom, bárcsak így maradhatnánk örökre. Bárcsak ne változna semmi. De lehetetlent kérek. Minden meg fog változni. Meg fogok változni én és meg fogsz változni te is…

- Azt mondtad, hogy örökké szeretni fogsz…örökké…akkor ez nem fog változni, igaz? – kerestem a tekintetét. – Akkor ugyan mit számít bármi más?

- Az a James, aki most vagyok…aki most itt van veled…az a James örökké szeretni fog. – a szeméből sugárzó melegség semmi kétséget nem hagyott afelől, igaz, amit mond. – De lehet, hogy ez a James meghal majd a csatamezőn. Ahogy az Apám is meghalt. És egy másik ember jön majd haza hozzád, akinek halott a lelke. Akiben nincs szerelem irántad. Aki csak az árnyéka annak a férfinak, akit szerettél. – Szeméből apró gyémántként hullottak a könnyek. – Mit éreznél akkor? – éreztem, kérdésére komoly választ vár, nem pedig kibúvót, valami ezerszer elmondott, elcsépelt frázist, miszerint ez úgysem történhet meg. Fogodzó, kapaszkodó kell neki, ami elcsendesíti a benne dúló vihart.

- Harcolnék érted. – mondtam határozottan, miközben a szemébe néztem. Láttam arcán a meglepetést. – Harcolnék azért az emberért, akit megismertem. Aki megszeretett és akit megszerettem. Mert tudom…érzem, hogy igaz szerelem van kettőnk között. És ez olyan érzés, ami…ami minden sebet be tud gyógyítani, csupán idő és sok türelem kell hozzá. – láttam szemében megcsillanni a remény szikráját. Egy pillanatra elgondolkodott, majd ismét megszólalt.

- Emlékszel, amikor…amikor megkértem a kezedet és azt mondtad, nem kell, hogy megmentselek? – kérdezte. Bólintottam. – Azt hiszem…pont fordított a helyzet. – nevetett fel keserűen. Első pillanattól fogva érzem benned az erőt. Tele vagy szeretettel, gyönyörű vagy és tiszta…de mellette erős és bátor a szíved. – hallgattam őt és lassan kezdtem megérteni. – Amikor melletted vagyok, soha nem félek. Ha itt vagyunk, együtt…akkor nem tudom elképzelni, milyen szörnyű dolgok történhetnek. Tudom…érzem, hogy te nem mondasz le rólam soha. Megmentesz engem…Önmagamtól… - fejezte be a mondatot, arcán súlyos könnycseppek gördültek végig.

- James…ÍGÉREM NEKED, amikor visszatérsz…amikor haza jössz – javítottam ki magamat – mindent meg fogok tenni azért, hogy TÉNYLEG visszatérj. Hogy visszatérj hozzám. Harcolni fogok érted. Mert én is örökké szeretni foglak. – mondtam neki, miközben ujjainkat összekulcsoltuk, majd finoman megcsókoltam. – Csak gyere haza…

Úgy éreztem, James lelke megkönnyebbült kissé, miután elmondhatta nekem a félelmeit. Tudtam, szememben látja, hogy minden egyes szívem igaz és őszinte, ahogyan én is ezt látom az ő szemeiben.

Megpróbáltam bele gondolni a helyzetbe, hogy James haza jön, hónapok, vagy évek múlva, a háború külső- és belső sebeitől elgyengülten, vágyak, célok és szerelem nélkül. Próbáltam magam elé képzelni kék szemeit, amint rám néz oly hideg fénnyel, mint néhány napja Smith közlegényre, vagy éppen üres tekintettel, mintha soha nem csókolt volna meg, vagy nem mondta volna, hogy örökké szeretni fog. Már csak a gondolattól is hidegség költözött a szívembe. De tudtam, ha egyszer mégis így történne, azt tenném, amit neki is ígértem. Harcolnék érte. Harcolnék kettőnkért, a szerelmünkért, a boldogságunkért, amit elvettek tőlünk. „Erős vagyok”… hajtogattam magamban újra és újra. A végén pedig már el is hittem.

- Nagyon hiányoztál! – csimpaszkodtam bele James nyakába, mikor másnap lepattant Joey hátáról és ruganyos léptekkel, arcán széles mosollyal lépkedett felém.

- Te is hiányoztál. – szorított magához, éreztem, hogy egy nagyot sóhajt, beszívja hajam illatát. – Ráérnél holnap? – kérdezte minden átmenet nélkül.

- Holnap? – kérdeztem meglepetten. – Persze. Én minden nap ráérek, amikor csak akarod. Bármikor ide tudok jönni. – válaszoltam.

- Ami azt illeti, nem ide kellene jönni. – harapott játékosan az ajkába. – Tegnap este megjöttek a papírjaim, úgyhogy ma az első utam a jegyzőhöz vezetett és bejelentettem magunkat hozzá holnapra…ha neked is megfelel. – újságolta sugárzó mosollyal.

- Holnap…húúú… - fújtattam egy nagyot. Bár tudtam, hogy James egy héten belül szeretné az esküvőt, most mégis nagyon váratlanul ért a dolog. – Persze, majd mondom Anyáméknak. – nevetgéltem zavartan.

- Holnap már a feleségem leszel. – mondta ő, majd megcsókolt. – Ugye még mindig szeretnéd?  - kérdezte.

- Igen. – bólintottam. – Ha te is igazán szeretnéd.

- Semmit sem szeretnék jobban. – válaszolta. Izgatottan felnevettem, majd magamhoz öleltem. Közben ezer kérdés kavargott benne. „Mit veszek majd fel? Hol tartjuk majd az esküvői ebédet? És utána…”

- El fognak engedni éjszakára a laktanyából? – kérdeztem pironkodva.

- Éjszakára? – nézett rám zavartan. – Miért?

- Hát…mert ha holnap összeházasodunk, akkor…holnap lesz a nászéjszakánk… - kezdtem kissé kellemetlenül érezni magamat. Kellett néhány másodperc, mire megláttam a felismerést az arcán heves arcpír formájában.

- Ó… - mondta, majd kihúzta magát. – Ez…ez eszembe sem jutott… - szabadkozott.

- Persze…persze ha ez gondot okoz, vagy nem szeretnéd, akkor nem számít. – intettem a kezemmel és már sajnáltam, hogy egyáltalán bele kezdtem az egészbe.

- Nem, nem, dehogy! – kapott észbe, rájött, milyen furcsán viselkedik.

- De tényleg, James…megértem… - nyugtatgattam. – Valószínűleg el sem engednének.

- De igen, mindenképpen el fognak engedni, ez egészen biztos! – mondta most már egy fokkal erélyesebb hangon. – Ne haragudj, hogy ilyen minősíthetetlen módon viselkedem. – mentegette magát. – Hogy őszinte legyek, annál a pillanatnál tovább, hogy a jegyzőnél az ujjadra húzom a gyűrűt és örök hűséget esküszöm neked, még nem gondoltam tovább a dolgot. – nevetett zavartan. – Az…az ilyesmire nem készítik fel a katonaságnál az embert. – arca már vörös tűzben égett.

- Az ilyesmire? – mosolyogtam zavarán, mire ő is elmosolyodott.

- Lehet, hogy ma még el kell beszélgetnem néhány emberrel a laktanyában. – túrt a hajába. Arcomról lehervadt a mosoly.

- Kérlek, inkább ne tedd, hacsak nem akarod azt a megnyugtató választ kapni, hogy a menyasszonyod úgyis elég tapasztalt. – hajtottam le a fejemet.

- Megölném azt, aki ilyet mond. – suttogta, mire újra a szemébe néztem. – Egy szót sem szólok nekik. – mondta.

- Köszönöm. – fogtam meg a kezét. Aztán eszembe jutott, mennyire tart attól, nehogy olyan legyen, mint az a másik. Minden eddigi gesztusa erről tanúskodott. – Nincs miért izgulnod. – mosolyogtam rá. Ő nem mondott semmit, csak szemlesütve visszamosolygott.

- Szóval akkor holnap? – kérdeztem, majd szerelmesen megcsókoltam.

- Holnap.